Mohács és Vidéke, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1891-10-18 / 42. szám

X. évfolyam. 42. szám. Mohács, 1891. október 18-án. MOHÁCS ÉS VIDÉKE. Társad­almi h­e­ti­l­ap. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség: Hová a lap szellem­i részét illető közlemények küldendők német­ ut(­M 88/ . Kéziratok vissza nem küldetnek. / 74 Kiadó hivatal: Hová a lapuléur­endelések és hirdetések küldendők: Blaudl _________________János könyvnyomdájában. Előfizetés: Éjfész évre 4, félévre 2, negyedévre 1 Irt Egyes szám 10 kr. Egyes példányok Miin­dl János könyvnyomdájában kaphatók Hirdetések óra : Egy •** hasábos petit sor egyszeri megjelenéséért 10 kr., három szeri 4, tizszeriért 3 kr. fizetendő, Bélyegdij külön 30 kr. A ny­itttér egy petit, sora 10 kr. A sajtószabadság. Elcsendesült a demonstrációk zaja, le­­csillapult a tüntetők kedélye s igy ma már teljes higgadtsággal lehet arra a kérdésre felelni: várjon Baross Gábor kereskedelmi miniszter megsértette-e a sajtószabadságot azzal az intézkedéssel, hogy egy fővárosi hírlap elárusítását, a magyar államvasút állo­másain eltiltotta? Kötelességünknek tartjuk ehhez hozzászólni, mert a sajtószabadságról lévén szó, ez — mint a sajtó egyik szerény közegének — nekünk is saját ügyünk. A kereskedelmi miniszter ez iránt a kép­viselőházban interpelláltatván, nem habozott kijelenteni, hogy ez az intézkedés az ő jóváha­gyásával történt, mert joga volt hozzá,állá­sából kifolyólag, mely első­sorban azt követeli, hogy ügyeljen a vasúti szolgálat szigorú pontosságára, és a hivatalnoki kar szellemének egészséges fejlődésére, hogy tendenciózus izgatások által meg ne romol­ják, meg ne rontassék. Baross Gábor kereskedelmi miniszter ugyanazt tette, a­mit mindenki megcselek­szik, a­ki elvállalt kötelességének eleget tenni óhajt, és korrekt eljárása dacára akadtak többen, kik eljárását a sajtószabadságba üt­közőnek tartották. Hogy mekkora tévedés ez, abból tűnik ki legjobban, hogy a budapesti lapok közül egyetlen egy sem szólalt fel a miniszter intézkedése ellen, és csak akkor szóltak az ügyről, mikor a képviselőházban interpellá­ció tárgyává tették. K És hogyan nyilatkozott a fővárosi sajtó az ő legsajátosabb ügyéről? A legradikáli­sabb lapok egy szóval sem rótták meg a miniszter eljárását és csak egynéhány kétes politikájú újság vicsorította a fogát a sajtó­­szabadság ellen elkövetett állítólagos me­rénylet miatt. Mert tényleg nincs abban az elárusítási tilalomban semmi, a­mi csak távolról is érintené a sajtószabadságot. Ha valaki a saját, portáján, vagy hiva­talos helyiségében lapot kitilt, ahhoz épp úgy fel van jogosítva, mint, például vala­mely gyanús egyén kitiltásához, kinek je­lenlétét a portán vagy a hivatalban vesze­delmesnek tartják. Ha ezt teszik, senkinek eszébe sem jut azt a polgári szabdság elleni támadásnak sztigmatizálni, pedig ugyanazzal a logikával, melylyel az elárusítási tilalomban bűnt lát­­nak a sajtószabadság ellen, egyúttal azt is bűnnek tekinthetnék a polgári jog és sza­badság követelményei ellen. És épp azért, mert tényleg nem lett megsértve sem a polgári jog, sem a sajtó­szabadság, igen sajátságos színben tűntek fel azok a demonstrációk, melyek napokig tartottak, és melyek a sajtószabadság jel­szavainak hangoztatása mellett folytak le. Ha a sajtószabadságon csakugyan sére­lem követtetett volna el, a demonstrációkat valóban nem kellett volna mesterségesen szítani, nem kellett volna az illető hírlap­nak összes munkatársait, szedőit és kihor­dóit a szerkesztőségi szolga élén mozgósí­tani, hogy csoportosulást idézzenek elő az utcán, hol a kiváncsiak tömegével megnö­vekedve, olyan demonstráció fejlődött ki, melynek egyes mozzanatait az illető lap a szenzációhaj­hászat, minden élelmességével saját céljaira kizsákmányolt. A közönség legnagyobb része­ azonban átlátott a szitán és hidegen hagyta az illető lap jajkiáltása, mely csak azért volt olyan zajos, hogy magára vonja a közönség figyel­mét, hogy ilyen, az amerikai merészséget is túlhaladó reklámmal igyekezzék tért fog­lalni a magyar sajtó sorában. Hogy ez a rendkívüli reklám fog-e so­kat használ a lapnak, mely úgy látszik csak tüntetők számára dolgozik, azt a jövő fogja megmutatni. Midőn pedig azt állítjuk, hogy Baross nem sértette meg a sajtószabadságot, azt is hozzá kell tennünk, hogy Baross nem érde­melte meg azokat a tüntetéseket, melyeket az egyetemi ifjúság — bizonyára kivül eső elemek általai felizgatva — ellene rendezett. Mert bátran lehet állítani, hogy a legna­gyobb magyar, gróf Széchenyi István óta nem volt magyar miniszter, ki a magyar ipar, kereskedelem és közlekedés érdekében annyit tett volna, mint éppen Baross, ki reggeltől estig annyit dolgozik, mint az em­lített lap által dédelgetett alsórendű hiva­talnokainak egyike sem. Az ország polgár­ságának zöme tudja ezt s ennél nem is sikerült Baross népszerűségét és nimbusát lerontani. És azonban, hogy nemzet­gazda­sági fejlődésünk története igazságot fog Barossnak szolgáltatni s neki fényes elég­tételt adni. Midőn azonban az ifjúság tüntetését helytelenítjük, nem tehetjük, hogy megbot­ránkozásunknak ne adjunk kifejezést a fö­lött a jogtalanság és brutalitás fölött, mely­lyel a fővárosi rendőrség az ifjúság ellené­ben eljárt; sőt bizonyos, hogy éppen a rendőrség helytelen fellépése, jogtalan bru­ Mit adjunk gyermekeinknek olvasni? Magyarországon még általános a panasz, hogy keveset olvasnak az emberek. A műveit külföldön nem unaloműző, sem nem időtöltés az olvasás, hanem szellemi szükséglet, mely épúgy kell a léleknek, mint a testnek a mindennapi kenyér. Egyik sem lehet meg táplálék nélkül. Magyarország lakossága, különösen a magyar faj annyi jó természetű tulajdonsággal van meg­áldva, hogy szinte csodálkoznunk kell: hogy szo­­rítkozhatik a szellemi termékek élvezetének szük­sége oly csekély körre? Nem szólunk a népről, mely a kétes értékű, gyakran igazán bu­iló irka­firkákon kívül egyebet alig olvas. De a műveit osztályban is rendszerint fölölöslegesnek tartják az olvasást: legfölebb néhány szenzációs regényig terjed figyelmük, melylyel az egymással versenyző napilapok látják el őket. Ennek oka szerintem az, hogy nálunk a ne­velés nem irányul egyszersmind arra, hogy az ifjúság megkedvelje a rendszeres olvasást. Tan­könyvén kívül alig olvas egyebet, vagy csak rit­kán. Részint már a szülők sem bírják kifejleszteni bennük az olvasásra való hajlandóságot, melyet magukban nem éreznek, részint egy-egy rövidlátó tanár gátolja őket abban, hogy egyoldalúságukat levessék, s midőn megtömik agyukat a száraz (mindenesetre hasznos) ismeretekkel, kedélyüknek is megadják a rugalmasságot fenntartó táplálékot. Szerfölött hasznos és kívánatos tehát, hogy már a zsenge gyermekkorban tanulják meg az ifjú csemeték az olvasás szükségét. Legyen az meg­szokottsággá, nélkülözhetlen foglalkozássá. Ámde nem elég csak olvasni, arra is kell ügyelni, mit olvastassunk a gyermekkel. A fiatal­ság tavaszakor legfogékonyabb a gyermek lelke. Ez régi igazság. Nem olyan, mint a viasz, mely újjá formálódik, ha más levegőbe jut, hanem olyan mint a gipsz, mely megszilárdulva, változatlanul megtartja alakját. A­mit a zsenge korban meg­szokott a gyermek, abból alig felejt későbben valamit. A gyermekolvasmány megválasztásában iga­zán példásan jár el „Az én Újságom“ című­ lap, melyet Pósa Lajos immár közel két év óta szer­keszt. Két alapelvet látunk kidomborodni a lap szer­kesztésében, ha az eddig megjelent számokat vé­gig lapozzuk. Az egyik a hazafiús érzés ébren­tartása. Ezzel kapcsolatban az eredeti írók meg­ismertetése a gyermekvilággal. Egyik föltételezi a másikat, egyik nem állhat meg a másik nélkül. Hazafias irányban csak az vezetheti a gyermeket, a ki át van hatva hazájának szeretetétől, a kinek szokása, gondolkozása, nyelve, mind egybeforrt azzal a földdel, melynek népéből származott s a melynek művelését hivatásának érzi. Az olyan gyermeklapok tehát, melyek szín­telen, kozmopolitikus irányzatú, idegen, gyakran érthetetlen ízű és észjárású dolgokkal mulattatják a gyermeket, nem felelnek meg hivatásuknak. A nemzeti művelődés iránti kedv és érzés úgy erősödhetik meg legjobban a gyermekben, ha a művelődés szóvivőit, az írókat megismeri. A­ki megbarátkozik a magyar íróval, az később mindig kellemesen fog ez ismeretségre gondolni s kívánni fogja az ismeretség fenntartását. Bátran állíthatjuk tehát, hogy Pósa Lajos rendkívüli szolgálatot tesz a magyar irodalomnak, midőn a gyermeket meg­ismerteti a most élő nemzedékkel, a­mely addigra, m­íg ez a gyermekvilág felnő, már az öregek közé lesz sorolható, de talán éppen azért fog fenma­radni az érettebb közönség és érettebb irodalom közt a szíves viszony. Magát a tárgyat felejtheti a gyermek, úgy gondol rá később, mint egy rég hallott dajkame­sére. Kivált akkor, ha az idegen származék. De nem felejti el az író nevét, a melylyel kis lapjá­ban annyiszor találkozott, következésképen buzgó hive lesz az irodalomnak, nem úgy, mint a mos­tani kor, mely gyermekkorában még híréből is alig ismerte az írók működését. A közlemények megválasztása mellett arra is gondot fordít „Az én Újságom“ szerkesztője, hogy a képek is fölkeltsék a magyaros gondolkozást és hazafias érzést. Éppen azért minden nemzeti ünnepet képben ismertet meg a kis olvasókkal: nem mulaszt el egy alkalmat sem, hogy hazánk kul­túrharcának nagy alakjait föl ne idézze a gyer­mekek lelki szemei előtt. Az aradi ünnep, Széche­nyi, a szabadságharc-kiállítás és több ily mozza­nat, melyet a lelkes szöveg közé illesztett képek még emlékezetesebbé tesznek, bizonyára mara­dandó hatást hagynak a gyermek lelkében. Dicsérendő törekvése a szerkesztőnek az is, hogy hazánk szebb vidékeit és népeit megismer­teti a gyermekekkel s felhívja őket lépten-nyomon arra, hogy mikor utaznak, hazánk szebb tájait nézzék meg először, ne kövessék azt a szokást, a­mit legújabb ideig az öregek gyakoroltak, hogy mielőtt hazájukat megismerték volna, már beba­rangolták a külföldet és csak azt tartják jónak, a­mit ott künn láttak. Ez a törekvés pedagógiai szempontból ép oly helyes, mint nemzeti tekintetből s azért „Az én Ujságom“-at kiválóképen ajánlhatjuk minden szü­lőnek. Örömet szereznek és igaz kincset adnak gyermekeiknek.

Next