Mohács és Vidéke, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1891-10-18 / 42. szám
X. évfolyam. 42. szám. Mohács, 1891. október 18-án. MOHÁCS ÉS VIDÉKE. Társadalmi hetilap. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség: Hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők német ut(M 88/ . Kéziratok vissza nem küldetnek. / 74 Kiadó hivatal: Hová a lapuléurendelések és hirdetések küldendők: Blaudl _________________János könyvnyomdájában. Előfizetés: Éjfész évre 4, félévre 2, negyedévre 1 Irt Egyes szám 10 kr. Egyes példányok Miindl János könyvnyomdájában kaphatók Hirdetések óra : Egy •** hasábos petit sor egyszeri megjelenéséért 10 kr., három szeri 4, tizszeriért 3 kr. fizetendő, Bélyegdij külön 30 kr. A nyitttér egy petit, sora 10 kr. A sajtószabadság. Elcsendesült a demonstrációk zaja, lecsillapult a tüntetők kedélye s igy ma már teljes higgadtsággal lehet arra a kérdésre felelni: várjon Baross Gábor kereskedelmi miniszter megsértette-e a sajtószabadságot azzal az intézkedéssel, hogy egy fővárosi hírlap elárusítását, a magyar államvasút állomásain eltiltotta? Kötelességünknek tartjuk ehhez hozzászólni, mert a sajtószabadságról lévén szó, ez — mint a sajtó egyik szerény közegének — nekünk is saját ügyünk. A kereskedelmi miniszter ez iránt a képviselőházban interpelláltatván, nem habozott kijelenteni, hogy ez az intézkedés az ő jóváhagyásával történt, mert joga volt hozzá,állásából kifolyólag, mely elsősorban azt követeli, hogy ügyeljen a vasúti szolgálat szigorú pontosságára, és a hivatalnoki kar szellemének egészséges fejlődésére, hogy tendenciózus izgatások által meg ne romolják, meg ne rontassék. Baross Gábor kereskedelmi miniszter ugyanazt tette, amit mindenki megcselekszik, aki elvállalt kötelességének eleget tenni óhajt, és korrekt eljárása dacára akadtak többen, kik eljárását a sajtószabadságba ütközőnek tartották. Hogy mekkora tévedés ez, abból tűnik ki legjobban, hogy a budapesti lapok közül egyetlen egy sem szólalt fel a miniszter intézkedése ellen, és csak akkor szóltak az ügyről, mikor a képviselőházban interpelláció tárgyává tették. K És hogyan nyilatkozott a fővárosi sajtó az ő legsajátosabb ügyéről? A legradikálisabb lapok egy szóval sem rótták meg a miniszter eljárását és csak egynéhány kétes politikájú újság vicsorította a fogát a sajtószabadság ellen elkövetett állítólagos merénylet miatt. Mert tényleg nincs abban az elárusítási tilalomban semmi, ami csak távolról is érintené a sajtószabadságot. Ha valaki a saját, portáján, vagy hivatalos helyiségében lapot kitilt, ahhoz épp úgy fel van jogosítva, mint, például valamely gyanús egyén kitiltásához, kinek jelenlétét a portán vagy a hivatalban veszedelmesnek tartják. Ha ezt teszik, senkinek eszébe sem jut azt a polgári szabdság elleni támadásnak sztigmatizálni, pedig ugyanazzal a logikával, melylyel az elárusítási tilalomban bűnt látnak a sajtószabadság ellen, egyúttal azt is bűnnek tekinthetnék a polgári jog és szabadság követelményei ellen. És épp azért, mert tényleg nem lett megsértve sem a polgári jog, sem a sajtószabadság, igen sajátságos színben tűntek fel azok a demonstrációk, melyek napokig tartottak, és melyek a sajtószabadság jelszavainak hangoztatása mellett folytak le. Ha a sajtószabadságon csakugyan sérelem követtetett volna el, a demonstrációkat valóban nem kellett volna mesterségesen szítani, nem kellett volna az illető hírlapnak összes munkatársait, szedőit és kihordóit a szerkesztőségi szolga élén mozgósítani, hogy csoportosulást idézzenek elő az utcán, hol a kiváncsiak tömegével megnövekedve, olyan demonstráció fejlődött ki, melynek egyes mozzanatait az illető lap a szenzációhajhászat, minden élelmességével saját céljaira kizsákmányolt. A közönség legnagyobb része azonban átlátott a szitán és hidegen hagyta az illető lap jajkiáltása, mely csak azért volt olyan zajos, hogy magára vonja a közönség figyelmét, hogy ilyen, az amerikai merészséget is túlhaladó reklámmal igyekezzék tért foglalni a magyar sajtó sorában. Hogy ez a rendkívüli reklám fog-e sokat használ a lapnak, mely úgy látszik csak tüntetők számára dolgozik, azt a jövő fogja megmutatni. Midőn pedig azt állítjuk, hogy Baross nem sértette meg a sajtószabadságot, azt is hozzá kell tennünk, hogy Baross nem érdemelte meg azokat a tüntetéseket, melyeket az egyetemi ifjúság — bizonyára kivül eső elemek általai felizgatva — ellene rendezett. Mert bátran lehet állítani, hogy a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István óta nem volt magyar miniszter, ki a magyar ipar, kereskedelem és közlekedés érdekében annyit tett volna, mint éppen Baross, ki reggeltől estig annyit dolgozik, mint az említett lap által dédelgetett alsórendű hivatalnokainak egyike sem. Az ország polgárságának zöme tudja ezt s ennél nem is sikerült Baross népszerűségét és nimbusát lerontani. És azonban, hogy nemzetgazdasági fejlődésünk története igazságot fog Barossnak szolgáltatni s neki fényes elégtételt adni. Midőn azonban az ifjúság tüntetését helytelenítjük, nem tehetjük, hogy megbotránkozásunknak ne adjunk kifejezést a fölött a jogtalanság és brutalitás fölött, melylyel a fővárosi rendőrség az ifjúság ellenében eljárt; sőt bizonyos, hogy éppen a rendőrség helytelen fellépése, jogtalan bru Mit adjunk gyermekeinknek olvasni? Magyarországon még általános a panasz, hogy keveset olvasnak az emberek. A műveit külföldön nem unaloműző, sem nem időtöltés az olvasás, hanem szellemi szükséglet, mely épúgy kell a léleknek, mint a testnek a mindennapi kenyér. Egyik sem lehet meg táplálék nélkül. Magyarország lakossága, különösen a magyar faj annyi jó természetű tulajdonsággal van megáldva, hogy szinte csodálkoznunk kell: hogy szorítkozhatik a szellemi termékek élvezetének szüksége oly csekély körre? Nem szólunk a népről, mely a kétes értékű, gyakran igazán builó irkafirkákon kívül egyebet alig olvas. De a műveit osztályban is rendszerint fölölöslegesnek tartják az olvasást: legfölebb néhány szenzációs regényig terjed figyelmük, melylyel az egymással versenyző napilapok látják el őket. Ennek oka szerintem az, hogy nálunk a nevelés nem irányul egyszersmind arra, hogy az ifjúság megkedvelje a rendszeres olvasást. Tankönyvén kívül alig olvas egyebet, vagy csak ritkán. Részint már a szülők sem bírják kifejleszteni bennük az olvasásra való hajlandóságot, melyet magukban nem éreznek, részint egy-egy rövidlátó tanár gátolja őket abban, hogy egyoldalúságukat levessék, s midőn megtömik agyukat a száraz (mindenesetre hasznos) ismeretekkel, kedélyüknek is megadják a rugalmasságot fenntartó táplálékot. Szerfölött hasznos és kívánatos tehát, hogy már a zsenge gyermekkorban tanulják meg az ifjú csemeték az olvasás szükségét. Legyen az megszokottsággá, nélkülözhetlen foglalkozássá. Ámde nem elég csak olvasni, arra is kell ügyelni, mit olvastassunk a gyermekkel. A fiatalság tavaszakor legfogékonyabb a gyermek lelke. Ez régi igazság. Nem olyan, mint a viasz, mely újjá formálódik, ha más levegőbe jut, hanem olyan mint a gipsz, mely megszilárdulva, változatlanul megtartja alakját. Amit a zsenge korban megszokott a gyermek, abból alig felejt későbben valamit. A gyermekolvasmány megválasztásában igazán példásan jár el „Az én Újságom“ című lap, melyet Pósa Lajos immár közel két év óta szerkeszt. Két alapelvet látunk kidomborodni a lap szerkesztésében, ha az eddig megjelent számokat végig lapozzuk. Az egyik a hazafiús érzés ébrentartása. Ezzel kapcsolatban az eredeti írók megismertetése a gyermekvilággal. Egyik föltételezi a másikat, egyik nem állhat meg a másik nélkül. Hazafias irányban csak az vezetheti a gyermeket, a ki át van hatva hazájának szeretetétől, a kinek szokása, gondolkozása, nyelve, mind egybeforrt azzal a földdel, melynek népéből származott s a melynek művelését hivatásának érzi. Az olyan gyermeklapok tehát, melyek színtelen, kozmopolitikus irányzatú, idegen, gyakran érthetetlen ízű és észjárású dolgokkal mulattatják a gyermeket, nem felelnek meg hivatásuknak. A nemzeti művelődés iránti kedv és érzés úgy erősödhetik meg legjobban a gyermekben, ha a művelődés szóvivőit, az írókat megismeri. Aki megbarátkozik a magyar íróval, az később mindig kellemesen fog ez ismeretségre gondolni s kívánni fogja az ismeretség fenntartását. Bátran állíthatjuk tehát, hogy Pósa Lajos rendkívüli szolgálatot tesz a magyar irodalomnak, midőn a gyermeket megismerteti a most élő nemzedékkel, amely addigra, míg ez a gyermekvilág felnő, már az öregek közé lesz sorolható, de talán éppen azért fog fenmaradni az érettebb közönség és érettebb irodalom közt a szíves viszony. Magát a tárgyat felejtheti a gyermek, úgy gondol rá később, mint egy rég hallott dajkamesére. Kivált akkor, ha az idegen származék. De nem felejti el az író nevét, a melylyel kis lapjában annyiszor találkozott, következésképen buzgó hive lesz az irodalomnak, nem úgy, mint a mostani kor, mely gyermekkorában még híréből is alig ismerte az írók működését. A közlemények megválasztása mellett arra is gondot fordít „Az én Újságom“ szerkesztője, hogy a képek is fölkeltsék a magyaros gondolkozást és hazafias érzést. Éppen azért minden nemzeti ünnepet képben ismertet meg a kis olvasókkal: nem mulaszt el egy alkalmat sem, hogy hazánk kultúrharcának nagy alakjait föl ne idézze a gyermekek lelki szemei előtt. Az aradi ünnep, Széchenyi, a szabadságharc-kiállítás és több ily mozzanat, melyet a lelkes szöveg közé illesztett képek még emlékezetesebbé tesznek, bizonyára maradandó hatást hagynak a gyermek lelkében. Dicsérendő törekvése a szerkesztőnek az is, hogy hazánk szebb vidékeit és népeit megismerteti a gyermekekkel s felhívja őket lépten-nyomon arra, hogy mikor utaznak, hazánk szebb tájait nézzék meg először, ne kövessék azt a szokást, amit legújabb ideig az öregek gyakoroltak, hogy mielőtt hazájukat megismerték volna, már bebarangolták a külföldet és csak azt tartják jónak, amit ott künn láttak. Ez a törekvés pedagógiai szempontból ép oly helyes, mint nemzeti tekintetből s azért „Az én Ujságom“-at kiválóképen ajánlhatjuk minden szülőnek. Örömet szereznek és igaz kincset adnak gyermekeiknek.