Mohács és Vidéke, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1891-11-08 / 45. szám

X. évfolyam. 45. szám. Mohács, 1891. november 8-án. MOHÁCS ÉS VIDÉKE. Társadalmi heti lap. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség : H..­é­s laj. szellemi részét illető közlemények kü­ldetűleg ném­et-am­a Kéziratok vissza nem küldetnek. / 74 Kiadó hivatal : Hové a lapmegrendelések és hirdetések küldendők: Bland] _________________János könyvnyomdájában. Előfizetés: K%6h7. évre 4, félévre 2, negyedévi»* * 1 frt Egyes szám 10 kr. l Egyes példányok HihikIs János könyvnyom­dájáb­an kaphatók. Hirdetések ára : Egy H hasAhos petit sor egyszeri megjelenéséért 10 kr., korona­szőri 4, tizszeriért 3 kr. fizetendő, Bélyegdij külön 30 kr. A nyilttér egy petit sora 10 kr. Isten áldja a tisztes ipart! Alakítsunk kath. legény-egyletet! Alig 30 éve, hogy az ismert jelszó egy igénytelen pap ajkéról elhangzott, s mér egész Németország lelkesedett, az eszméért, hogy meg kell menteni az iparos ifjúságot a testileg-lelkileg káros mulatozástól, dorbé­zolástól, az elkorcsosodástól; kedvet kell neki adni és oly foglalkozást, mely míg egyrészről szívet, lelket nemesít és művel, másrészt kellemesen szórakoztat, fölemel és felü­dít egyszersmind. Hosszú, küzdelmes élet vár az iparosra ! A haladó kultúra és civilizáció, mig egy részről új és tág teret ny­it a munkára, másrészt meg lever és elkedvetlenít. A gyá­rak ezreket ölnek meg és mig ezreknek kenyeret adnak, más ezreket, megfosztanak a mindennapi élet szükségleteitől. Minden halad a haladó korral! Csak a magyar iparos nem akarna haladni? Csak az nem látja be, hogy mindenről gondoskod­tak, csak ő róla feledkeztek meg s mig az előretörő kor védelmébe veszi a társadalom minden osztályát, egy nincs az erkölcsi és anyagi romlás ellen biztosítva: az iparos osztály. Midőn az intéző körök a társada­lom egyéb osztályairól gondoskodnak és azok javára ezreket áldoznak, hogy meg­mentsék a pusztulástól, s midőn a hatalma­sok jótékony keze áldásai alatt virágzásnak indulnak egyéb rétegek és osztályok, nem veszik észre, hogy vannak a társadalomnak oly tagjai, kik könyezve énekelnek s méla bús hangon gyászolják a múltak emlékeit. Van az iparos osztálynak jövője, de csak úgy, ha a haladó korral együtt halad, ha a terjedő civilizációnak megfelelőleg maga is civilizálódik. Adjatok iskolát az iparosnak és megmentettétek ! Képezni kell magát mindenkinek, a­ki nem akar a kor­tól elmaradni. Azt sem tagadhatjuk, hogy a szellemtől nem lehet az üdülést elvonni. E nélkül csak­hamar kifárad a lélek és mivel nem merít­het erőt, a­mely őt éltesse, zsibbadásba s csüggedésbe esik, — munkakedve elvész. Jobb jót mérséklettel, mint sokat tökéletle­nül alkotni. — A szellemnek üdülésre is van szüksége. Csakhogy legyen ez üdülés az ember magasabb rendeltetéséhez méltó, nem lealacsonyitó, hanem lélekemelő, nemes és szellemes lényhez mért egyszersmind. És erre való a kath. legény­­egylet. Mig egyrészről oktat, másrészről felüdít, nemesít és szórkoztat: templom, ka­szinó is egyúttal. Itt hallja az iparos az Isten nevét, a kinek tiszteletét mélyen olt­ják keblébe; itt ismerkedik meg komolyab­­ban és közelebbről a v­iláserkölcsi elvekkel, a­melyek hivatva vannak egész életét át­hatni, kormányozni és boldoggá tenni. Itt sajátítja el a közélet­i, a társadalom által nagyra becsült ismeretek legelsőit és leg­szükségesebbjeit, a­melyek nélkül nincs haladás, nincs igazi önképzés. Itt tanulja tisztelni a jót, becsülni az érdemest, kellő értékre leszállítani a kéteset, elvetni a rosz­­szat. Innét merít szent lelkesedést, mely az élet küzdelmeiben el nem hagyja, hanem folyton serkenti a jóra s megtanítja egyre­ küzdeni és szemébe nézni az élet viszontag­ságainak és el nem csüggedni a balsors csapásai alatt. Szóval : itt válik az ifjú emberré és hitéhez hű polgárrá, a hazának és nemzeti eszmének előharcosává. A nemzet jövője az ifjúság erei Budapesten tartózkodik, vagy ha a fővárost meg­látogatja, legszentebb kötelessége elzamrándokolni azon termekbe, melyeket a nemzet nagyjainak emléktárgyai a honszeretet, a dicsőség fenséges templomává avattak.* Belépünk a templomba és áhitat tölti el szívünket. Eltűnik a jelen sivársága, a mai élet mostohaságának, kietlenségének és küzdelmeinek képe lassanként elhalványodik, majd egészen el­enyészik szivünkben. Minden egyes gondolatunk imává változik át, keblünk oltárán a bonszeretet parázsa lángra lobban és viszhangra kél szivünk­ben a költőnek azon kritikája, mely fölött báró Jeszenák János arcképe áll örök ékességül s melyben Jeszenákkal együtt annyi dicső, annyi nagy, annyi igaz honfi méltó részes. Szerette hazáját, szívvel, szóval tettel, Védte szabadságát híven, becsülettel. Áldozott, szenvedett, jutalmát nem kérte S nem küzdh­etve többé, vérpadon halt érte ! Mindjárt a bemenetnél Kernnek egykorú rajzai ragadják meg figyelmünket, melyek az 1848/49. évi magyar képviselőház­ tagjait ábrá­zolják. E rajzr­ól készültek a szereplő egyének kőnyomatu arcképei s azért mint eredetiek kiváló becscsel bírnak. Mellettük a szabadságharc kor­­mány­férfiainak olaj festésű arcképei, továbbá színes kőnyomatokban vagy fekete nyomásban az akkor harcolt seregek ruházatát feltüntető csoportképek, végül pedig egy sereg nagyérdekű nyomtatvány. A középteremben a vörös sapkások szolnoki rohamának képe ragadja meg figyelmünket. Nyolcszáz lépésről indultak a fiúk a világtörté­nelemben csaknem egyedül álló rohamra. Nyolc­száz lépésről támadtak meg a kartác­ra töltött bénél. Azt kell tehát a jóra meg­nyerni, ha meg akarjuk menteni a népet. A legény-egylet tehát az ifjúságot neveli és óvja. Ezt fogadja szárnyai alá és neveli derék honpolgárrá, így ad a városnak jó polgárt, a jó polgár által jó családot s a család utján életrevaló, munkás népet e honnak. Rajta tehát! Egyesüljünk! So­rakozzunk e lobogó alá, melynek a hit és a munka adott létet s melynek legszentebb címere: a férfiúi erény és a munkásság! Gyűjtsük össze filléreinket és alapítsunk házat, melyben a kifáradt ifjú, hogyha a napi munka után fáradtan megtér, biztos oltalmat s menedéket leljen. A hol az Isten­ről s ősei hitéről, az apák erényeiről hall. A hol munkára hevítik a fáradtat. A hol még bíznak egy szebb jövőben s buzgón imádkoznak e szenvedő honnak boldogsá­gáért ! Rajta! Meghatva és könyező szemmel nézzük mi, testvérek, az alapvető munkát a közel szomszédságban és készséggel tárjuk ki ölelő kar­jainkat — az alig felserdülő test­vérek s­z­á­m­á­ra ! Pécsett, 1891. okt. 29. Dr Rézbányai József, hit- és kánonjogtudor, nyilv. r. theol. tímár, a pécsegy­házmegyei legény­ egy latsk megyei elnöke. TÁBLA. Dicsőség temploma. Irta Zarándy A. Gáspár. I. Minden út Rómába, akarom mondani a sza­badságharc emlékeinek kiállításába vezet. A vi­gadó körül az összes utcák néppel tele, mely négy kapun át tódul az épületbe, ellepi annak minden folyosóját, megrakja fogyásig a nagy lépcsőt és elözönli a kiállítás termeit A társada­lom minden osztálya képviselve van a látogatók tömegében, a főváros lakói és a vidékiek egyenlő áhítattal keresik fel a hazaszeretet csarnokává vált vigadót. A polgár és katona egyaránt meg­találja ott érdeklődésének tárgyát. A kiállítás kitűnő rendezésére, az eszme életrevalóságára vall azon körülmény, hogy ma a főrendiházat, holnap egy ezred tisztikarát, most Erdély társadalmai­nak kitűnőségeit, majd Pozsony megye előkelőit, egyszer a miskolci vonal, másszor a kanizsai irány utasait ismeri fel a figyelmes szemlélő a termekben hullámzó közönség közt szétszórva. Mintha Budapest összes ismert alakjai állandóan a vigadóban tanyáznának ! Mintha a vidékieknek nem is lenne sürgősebb teendője, mint kiszállva Budapesten, egyenest a kiállításba sietni! Rém hiszszük, hogy a kiállítás óriási sikere a belépti díj csekélységének eredménye, bár be kell vallanunk, hogy tudtunkkal ez az első ily nemű vállalat, a­melynek ajtai 40 krért nyílnak meg a közönség el itt. Fővárosit és vidékit egyaránt a kötelesség visz a kiállításba, mert minden magyarn­k, a­ki Városunk képviselőtestülete szerdán délután 3 órakor S­­­a­j­e­v­i­t­s János bíró elnöklete alatt közgyűlést tartott. A napirend első tárgya volt a megyi közigazga­osztrák ágyukat, felük bár a legdicsőbb ha­tárt nyerte jutalmul, de az ágyukat elfoglalták. A csata után Damjanich azt mondta nekik: megérdemelnék, hogy mindnyájukat tisztté tegye, de hol lenne akkor az ő­s ik zászlóalja! A terem tele van csataképekkel, a magyar dicsőség megközelithetlen bizonyítékaival, melyek­nek értékét emelik az osztrák eredetű képek silány tárgyaikkal. Miután ütközetet vajmi keve­set nyertek gyámoltalan ellenségeink, kénytele­nek voltak egyes jeleneteket megörökíteni, a melyek legalább lehetők voltak: itt Schlick gróf hever a tábori tűznél, ott egy szétrobbant kar­tács fölött ágaskodik a félszemű vezér lova, itt egy század dragonyos támad meg és elvesz né­hány ágyút a csekély számú fedezettől, ott vágtatva menekülő két osztrák lövöldöz az ül­döző huszárokra. Az osztrák képek általában felvonulásokat, füst által elfödött ellenség elleni rohamokat, tábori jeleneteket ábrázolnak, de egy sincs közöttük, a­mely a szolnoki vagy piski naphoz hasonló hőstettet vagy egy branyiszkói csatát örökítene meg. A terem közepén az oszlopok körül felag­gatott számtalan zászló, kard, puska, kasza hir­deti néma tanúsággal a falakat elborító csata­képek tárgyainak valóságát. Különösen ez a terem teszi egy templom benyomását az emberre. A szűz­anya lábai alatt a kígyóval, Szent György a sárkány fölött, Isten fia az ördöggel egy képben: ez a gondolat gyö­kerezik meg agyunkban, ha a magyar dicsőség fényes alakjainak közelében Haynau, Jellachich, Windischgrätz, Schlick, Paskevics, Rüdiger és Puchner sötét és kaján vonásait pillantjuk me­g. Borzadva fordítjuk el róluk tekintetünket: örök községi élet.

Next