Mohács és Vidéke, 1892 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1892-11-20 / 47. szám

XI. évfolyam. 47. szám. Mohács, 1892. november 20-án. MOHÁCS ÉS VIDÉKE. Társadalmi hetilap. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség : Hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők , német-ntex 8*/74. Kéziratok vissza nem küldetnek. Kiadó hivatal: Hová a lepni elrendelések és hirdetések küldendők: Blandl gye" _______________János könyvnyomdájában. Előfizetés: Egész évre 4, félévre 2, negyedévre t frt Egyes szám 10 kr. példányok Blandl János könyvnyomdájában kaphatók. Hirdetések ára : E hasábos petit sor egyszeri megjelenéséért f1 kr.. három szeri 4, tizszeriért 3 kr. fizetendő, Bélyegdij külön 30 kr. A nyi­ttér egy petit sora 10 kr. A magyarosodás minálunk. Csak a magyaros érzület s a magyar nyelv egységéből fejlődhetik a kedves ha­zánk oltárát ékesitő hazafiság koszorúja. A nyelv az, mely a hazafiság érzelmét táp­lálja, a hazaszeretetet növeli s a hazai rög­höz való ragaszkodást szent hitté érleli; mig ellenben a nyelv ismerete nélkül csak félig érzi magát az egyén a haza gyerme­kének. Ez teszi szükségessé, hogy az oly sok ajkú nép lakta hazánkban minden illetékes tényező vállvetve működjék közre a ma­gyarosításban. Magyarosítsunk és magyaro­sodjunk. Hallani és olvashatni is mindenütt, hogy magy­arosodunk, és van e igaz hazafi, ki nem örvendene ennek a hírnek? Azt tart­juk, hogy a­kinek szivét lelkét áthatja a hazafiság szent tüze, csak őszinte örömöt érez a haladás ily iránya fölött. De hát tényleg csakugyan úgy van-e ez ? V­alóban történtek e oly­ nagy lépések e téren, kivált vármegyénkben s ebben a mi járásunkban, hogy bizonyos fokú ön­érzetes büszkeséggel dicsekedhessünk is velük ? Nem lehet tagadni, hogy e tekintetben némely községben meg volt a dicséretre méltó szándék és törekvés, sőt itt ott ör­vendetes sikert is észlelhetünk. Példa reá a mi városunk, melynek nem magyar­oljku lakossága — mióta a r. k. is­kolaszék megszüntette a külön német és h­orvát tannyelvű osztályokat — szépen előre halad a magyarosodás ösvényén oly­annyira, hogy már alig van városunkban benszülött német, a h­orvát ajkú ifjabb nem­zedék pedig anyanyelve mellett jól beszéli a magyar nyelvet is. Újabb időben a görö kel. iskolában is szépen haladnak a gyer­mekek a hazai nyelv elsajátításában. Még oly községekben tapasztalhatunk némi ha­ladást a magyarosodásban, hol a tömeges magyar lakossággal vegyes más ajkú lako­sok is vannak, a­hol szintén a magyar tan­nyelvű iskola s a lakosok egymással való mindennapi érintkezése segíti elő a magya­rosodást. Ilyen Duna-Szekcső, hol a derék hazafias r. k. plébános áll a magyarosodás ügyének élén. Csakhogy ilyen község nagyon kevés van minálunk s igy szomorúan lehet kon­statálni, hogy a legtöbb helyen a szép szándék és törekvésnél alig történik egyéb, sőt sok helyen még ez a szép szándék, ez a törekvés is hiányzik. Három tényező van, a­melynek h­iva­tása e bajon segíteni : az állam, az iskola s a társadalom. A magyar állam, mint ilyen, a magya­rosodás terén eddig alig tett valamit. Csak a legújabb időben mutatkozik ez irányban némi törekvés — a kisdedóvásról szóló tör­vény életbe léptetése ált.­l. A tör­vén­y in­tenciója szép és nemes, és mindenesetre nagy horderejű lenne a magyarosodás ügyére nézve, ha azt szigorúan végrehajta­nák. De a­hogy a mi vármegyénkben tör­ténik annak végrehajtása, a­hol a községek legnagyobb részében egyetlen, kisdedóvásra szoruló gyermeket sem írtak össze, ahol tehát nem is állítanak fel óvodákat: itt a kisded óvásról szóló törvény hatása a magyaroso­dásra egyenlő a semmivel. Az állam tevé­kenységétől tehát alig várhatunk valamit e tekintetben. De már többet várhatunk az iskolától. A­hol kötelességérzettől s hazafiságtól átha­tott tanító működik a népnevelés terén, ott az iskola sokat tehet arra nézve, hogy a nem magyar ajkú ifjúság elsajátíthassa zengzeteg hazai nyelvünket. Célszerűnek tartjuk, hogy a tanítóegyletek működésüket arra is kiterjesztenék, hogy egyrészről ser­kentenék az egyleti tagokat a magyar nyelv kitartó tanítására, másrészt ellenőriznék azok működését az­által, hogy minden évben más községben tartván gyűléseiket, meg­­gy­őződést szereznének maguknak a gyerme­keknek a magyar nyelvben való előrehala­dásáról. Jól tudjuk, hogy nehéz eredményt elérni oly községekben, a­hol a gyermekek­nek magyar lakosság nem létében nincsen alkalmuk magyar gyermekekkel érintkezni , de odaadó buzgósággal mégis elérheti a ta­­nító, hogy a gyermekek idővel maguk kö­zött beszéljenek magyarul. Bizonyára a társadalom és föllebbvalóik elismerése ki­sérné az ily buzgó tanítók hazafias műkö­dését. De a társadalomnak sem szabad tétlenül maradnia a magyarosodás továbbfejlesztésé­nek terén. Óvodákat kellene alapítani, elő­adásokat tartani felnőttek számára, buzdí­tásul anyagi elismerésben kellene részesíteni a magyarosodás legbuzgóbb, de egyúttal leghivatottabb apostolait, az amúgy is vé­konyan díjazott tanítókat, stb. De ez csak egyesülés által eszközölhető. Magyarosító, vagy közművelődési egyesületet kellene ala­kítani, mely feladatául tűzné ki vármegyén­ket megmagyarositani s igy nyelvben is visszaszerezni az édes anya, a magyar haza számára. Igaz, megalakult a Dunántúli köz­mivelődési egyesület, melynek egyik fel­adata a magyarositás is; de még mindig késik a baranyavármegyei fiók­egyesület megalakulása, é­s mi attól félünk, hogy A l­m a n­a­c­h* Az egyetemes Regénytár jól ismert Alma­nachja az év forgásának pontosságával jelent meg ismét a maga csinos, kedveltető külsejével és sokat igérő tartalmával. Oly megszokott je­lensége már ez az Almanach az irodalmi piac­nak, hogy megjelenése semmi különös feltűnést sem kelt — és ez a legnagyobb bók, a­mit reá mondani lehet. Nem feltűnést keltő szokatlan, vagy ritka vendég, hanem szívesen látott és várt kedves ismerős köszönt be vele a házba, a­ki to­vább tűzi a kellemes társalgást ott, a­hol a leg­utóbbi alkalommal elhagyta s újabb élvezetes órá­kat ígér és szeresz azoknak, a­kik vele érintkez­nek. Az idei Almanach szintén Mikszáth Kálmán szerkesztésében és elmésségtől duzzadó előszavá­val jelent meg. Nem kevesebb, mint — a szer­kesztőn kívül — ti­zenöt magyar író elbeszélése van benne, megannyi eredeti, üde, friss termése az idei munkásságnak. Mint a korábbi években, ezúttal is régi és új nevek együttesen lépnek itt az olvasó elé. Jókai Mór, Beniczkyné-Bajza Lenke, Tóth Béla, Vadnay Károly sorakoznak egymás után, majd Szalóczy Bertalan, Lipcsey Ádám, Kozma Andor mutatják be magukat az Alma­nach közönségének, a vidám Rákosi Viktor mel­lett, a mély elméjű, merengő Justh Zsigmond, a sokat és méltán dicsért Herczeg Ferenc mel­lett a szerény, de magvas tehetségű Sebők Zsig­mond kerül sorra, köztük a finom tollú Gyar­­mathy Zsigánéval, s végül Mikszáth Kálmán és Bródy Sándor — oly díszes sorozata az írók­nak és oly magas színvonala az alkotásoknak, a­minőt csakis az Almanach kötetei mutatnak fel széles ez országban. A változatosság a tár­gyakban, a különféleség a stílusokban oly saját­ságos vonzó karaktert ad e kötetnek, a­milyen­nel alig dicsekedhetik a könyvpiacnak bármely másik jelensége. Az egyes elbeszélések tartalmát vázolni annyi lenne, mint elvenni az Almanach kiváló érde­kességének egy részét — dicsérni pedig ezt a nagy sor­szót ily együttesen teljesen fölösleges volna. Megfelelnek ők magukért, pótolják, kiegé­szítik egymást, s az, a­mit együtt nyújtanak, a legszebb, legtökéletesebb ajándék az olvasó kö­zönségnek, mely eddigelé is hálás elismeréssel fogadta szellemük nyilvánításait. Az 1893-ik évi Almanach ép oly diadalmasan fogja megjárni évi pályafutását, mint elődöi, és szintoly mara­dandó becsű darabja lesz a családi könyvtárak­nak, mint amazok. Az Almanachot megnyitó naptári részhez ezúttal rövid és velős ismerte­tése is csatlakozik az új pénznek, mely a jövő évben már forgalomba jő. A díszes kötet ára 1 forint, Mikszáth előszója. A hatodik, hetedik előszó már ez, ugyan­azon könyvhöz és írókhoz. Fekete bajjal kezd­tem, szürkében járok most. A jobblelkű írótár­­saim elkezdenek rajtam sajnálkozni, mint azon elátkozott emberen, a­ki mindig egy vizen csó­nakázik . — Szegény ember, — mondják, — ugyan­csak unalmas dolga lehet. Az olvasók is abban a hitben lesznek : — Képzelem, milyen megerőltetésébe kerül­het minden évben valami újat kigondolni. De miért is nem hagyja már abba ? No hát éppen ezt indokolom most meg. Hi­szen eleinte magam is erre gondoltam, hogy csak addig vállalom azt a csónakázást, mig egy olyan utas akad, a­ki elől kiugrom a sarkából s ő ma­rad azontúl elátkozott embernek. De másképen történt. Mint az a darab föld, a­mit ekéjével haso­gat a szántó, hosszú éveken át, kinyitja a mé­lyét­­ előtte — úgy tesz velem az a kis papir­­terület is (a két-három első oldal az Almanach­ban), a­mit beírok, megrázkódik és feltárja cso­dálatos bűverejét. Hiszen az „Ezeregy éjbe“ való ez­t szinte lehetetlen elhinni. Szinte szédülök bele. És mégis úgy van. Visszatért a „terülj asztalkám“ regéje. Bizony nem képzeltem, mikor az előszó írást el­vállaltam, hogy milyen kolumnáris hivatalba lé­pek. De mit beszélek én hivatalról! Hiszen ez valóságos uralkodás. Jó tündér babonázta meg ezt a helyet s bi­zonyára ilyenformán szólt: — A­mit itt kotyogni fognak, az mind be­teljesedik. Az első évi előszóban panaszkodtam, hogy a közönség nem veszi a könyveket. Az volt rá a felelet, hogy a közönség mind­járt melegiben megvette az Almanachot hatezer példányban. A könyvkiadó rámtört veszekedni: — Hogy lehet kérem a közönséget bántani ? Hisz az egyebet se tesz csak olvas. Keressen magának más témát ! * Almanach az 1892. évre. Szerkeszti Mikszáth Kál­mán. Egyenletes Regénytár VIII. évfolyam III. és IV. kö­tete. Singer és Wolfner kiadása, Ára díszkötétben­­ frt.

Next