Mohács és Vidéke, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1895-11-24 / 47. szám
XIV. évfolyam. 47. szám. Mohács, 1895. november 24-én. / / / Társadalmi hetilap. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség : Hovák lap szellemi részét illető közlemények küldendőd KoMUth-utcA 8*/74- Kéziratok vissza nem küldetnek. Kiadó hivatal : Hová meh• megrendelének én hirdetések küldendők: Hlandl János könyvnyomdájában. '‘tzy* Előfizetés Egész évre 4, félévre 2, negyedévre I frt Fgyes szám 10 kr. példányok Mland! János könyvnyomdájában kaphatdk Hirdetések ára : H hRHáhoH petit sor egyszeri megjelenéséért f0 kr., három szeri 4, tizszeriért 3 kr. fizetendő. Bélyegdij külön 30 kr. A nyilttér egy petit sora 10 kr. Mohács jövője érdekében. A jó hazafinak elengedhetlen és szent, kötelessége minden erejével, minden tudásával hazája javára közremunkálni és e közremunkálás első fázisa az, ha a községnek, a melynek lakója, felvirágozását igazán szívén hordja, szem elöl soha nem téveszti, mint legmagasabb célt ernyedetlen munkássággal elérni törekszik. Mindenkinek nem lehet országos hatásköre, de mindenki lelkiismeretesen betöltheti azt a szűkebb működési kört, mely kinek-kinek kijelölve van. Herékre nincs szüksége sem az államnak, sem a községnek , kötelességünk tehát a közjót akarni és azt erőnktől kitelhetőleg megvalósítani. Ilyen közjó: Mohács vasúti ügye. Ez az ügy közjó a legkiválóbb értelemben. Szegényt, gazdagot, földmívest, iparost, kereskedőt, tanult és tanulatlan embert a legközelebbről és a legközvetlenebbül érdeke egyaránt. Kell, hogy egyaránt, érdekeljen, mert a modern kornak oly tényezője a vasút, mely a legkiválóbb fontosságra tett szert. Emelője a közvagyonosodásnak, a közkényelemnek, elengddetetlen tárgya a közszükségletnek, eszköze nemcsak a térbeli, de valójában inkább a szellemi „haladás“ nak, egyik hatalmas rugója a műveltség és felvilágosodásnak. Ütött immár az óra valahára, midőn Mohács vasúti ügyéről is beszélhetünk. Megjött végre valahára az a várva várt idő, midőn Mohácsért,, városunkért, szülőföldünkért ismét tehetünk valami nagyot és magasztosat, mert hosszú évtizedek mulasztását hozhatjuk helyre . . . elmaradt, visszataszított városunk igazi közérdeke, haladása, felvirágozása érdekében. Szent az ügy, amelyről szólok, hallgassátok meg azért szavaimat ti, városunk polgárai, mind, hallgassátok meg és magatokba szállva gondolkodjatok az ügyről, amit szóvá tettem. Legyetek okosak, mint a szentírás kigyója, mert, ha elmétekre a közöny, a tudatlanság vagy a kishitűség jellege ráborul most, úgy Mohácsot — lehet — évtizedekre dobtátok hátra. Arról van hát szó, hogy Mohács közvagyonosodásának eveiben már most— midőn csak a véletlent kell felhasználnunk — megindítsuk e a lüktető életfolyamot, hogy lerakjuk-e azokat a fundamentumokat, melyeken a jövő idők gazdag, szép és számottevő Mohácsa épül fel. Vagy ne tegyünk semmit se a saját magunk jóvoltára, de ne tegyünk semmit a biztató, az önként kínálkozó fényes, gazdag jövő érdekében sem? A felelet rá könnyű és egyszerű. Nincs józan eszű ember, ki erre a kérdésre a feleletet meg ne tudná adni. És nem hiszem, hogy édes mindnyájunk felelete egyértelmilleg ne úgy hangzanék :Tenni és cselekedni akarunk a magunk, vár-os vnk és a jövő idők érdekében is. Ne legyenek most, előttünk holmi mellékérdekek faragott képei; akarjunk már egyszer valami igazán nagyobb szabásút, ne maradjunk a szűk látókör kicsinyességében, az egymásra való oktalan irigykedés zsibbadást, a jóra való restséget termő talaján. Világítson már be a mi koponyáinkba is ennek a jelmondatnak az igaz fénye: „Hass, alkoss, gyarapíts s a haza fényre derül!“ Örök mozdáitlanságra kárhoztatják e saját polgárai Mohácsot? Butáknak, élhetetleneknek akarunk-e mondatni jövő ivadékaink által ? Nem és ezerszer nem. Mohács egy polgára se maradhat közönyös, tétlen akkor, midőn városának igazán vitális érdekeiről van szó. Az pedig, hogy Mohács a világközlekedés utainak egyik gócpontja legyen, valóban egyik legfontosabb érdeke ennek a városnak. Arról van ugyanis szó, hogy Mohács vasúttal legyen összekötve Bátaszékkel s ezáltal Szegzárdon át Budapesttel. Vagyis, hogy az eddigi hosszú út Budapestig egyharmad részszel megrövidíttessék utasainknak, kereskedelmünknek, gazdáinknak és iparunknak. Méginkább pedig az is a kérdés, hogy közremunkáljunk e arra, mikép városunk a sokáig nem késhető ama fölöttébb nagy fontosságú vasút által érintessék, mely Budapestet Boszniával a legrövidebb irányban összekötni lesz hivatva? Budapesttel Szegzárd és Báttaszék azzal az egyenes irányú vasúttal már össze van kötve, melynek csupán folytatását képezné a báttaszék-mohácsi vonal. Itt tehát nem csupán papiroson levő vasútról beszélünk, hanem olyanról, melyet komoly akarat szándékszik megvalósítani. Ennek a komolyan megvalósítandó vasútnak építői fordulnak hozzánk, hogy segítsük őket nagy munkájukban; felhívják figyelmünket a saját nagy érdekeinkre, melyek ebből a vasútvonalból okvetetlenül ránk fognak háramlani. Okosan és világosan mondják meg mindezt; kell, hogy szavuk visszhangra találjon nálunk. Nem zárkózhatunk el e ránk kiválóan fontos vasúti kérdés elől, midőn Leopold TÁRCA. Magyarország millenniuma. Irta: Bársony István. I. A jövő, 1896 ik évben ezer esztendeje lesz már annak, hogy a magyarok ősei Árpád vezérrel az élükön, elfoglalták a Duna Tisza mentét s ezen a tejjel-mézzel folyó Kánaánon megalapították Magyarországot. Sok dicsőséget aratott a magyar nép ez alatt az ezer év alatt a harcmezükön ; sok viszontagságon is ment keresztül; de jó és balsorsban egyaránt megmaradt mindenkor magyarnak, szabadságszerető, büszke népnek, a melynek Árpád óta van már alkotmánya s a mely az ő alkotmányának a védelmében páratlan példát adott a világ minden szabadságszerető nemzetének. Ezer éves dicső múst után, a melynek oly sötét időszakai is voltak, minek a tatárjárás, a mohácsi vész s a török hódoltság, ma is fennáll az aránylag kis magyar nemzet s ámbár sokáig védőbástyája volt egész Európának a pogányság inváziója eljen, pótolni tudta nagy nemzetközi előőrsi szolgálatában szenvedett hátramaradását, utol tudta érni a civilizáció magaslatai felé haladó népeket; beállott azok előre törő soraiba s most nemes bizonyítékot készül adni annak, hogy elfoglalt helyét a fejlődés minden képességével s a haladáshoz szükséges erővel állotta meg. Ezt írt, bizonyítékot a jövő évi budapesti millennáris kiállítás sorozatán s az ezzel kapcsolalatosan elkészülő nagy nemzeti alkotásokkal együtt fogja Magyarország a művelt világ ítélete alá bocsátani. Amit a magyar állam mai területén 322310 kilométeren az ország tizennyolc millió főnyi lakossága a magyar haladás és műveltség dokumentumaiként összehordhat egy nagyszabású nemzeti közkincstárba, azt mind látni fogjuk a milleniumi kiállításon. Ami a magyar nép és a magyar föld nemzeti sajátsága, érdekessége, termelése, az együtt lesz egy rendszeres, óriási gyűjteményben, hogy örvendhessenek neki azok, akik mindazt magukénak vallják s hogy rokonszenvet és barátságos indulatokat keltsenek az életre való magyar nép iránt azokban az idegenekben, akik a külföldről jönnek majd hozzánk, mint kedves vendégeink. Ha idegenek is ők nekünk vérük, faji származásuk törvénye szerint, de édes testvéreink mindnyájan a humanizmus alapján s az emberiség közös nagy érdekének a szolgálatában Ám azt, amit Magyarország a mai napon mint haladásának fokát felmutatni képes, megtalálhatnék részletekben itt-ott, ünnepies kiállítás nélkül is, hisz a műveltség félreérthetetlen nyomokat és jeleket hagy mindenen, amit magasztos hatalmába kerít; s a fejlődés egyik nagyerejű harcosa, a nemzeti ipar ezer meg ezer változattal zárja ki produktumait, bármerre forduljon is a kiváncsi szem. De a múlt idők érdekes maradványai, egy nemzet ezredéves történelmének a fennmaradt emlékei, némely esetben a fenyegető semmivé válástól szerencsésen megmentett ereklyéi nem kínálkoznak úton-útfélen, hogy gyönyörködjünk bennük, vagy hogy a tanulságokat levonván belőlük , épüljünk általuk. A múló esztendők elviszik magukkal a bennök fogantatott aktualitás s a mit az uj idők kívánalma immár múzeumokba valónak ítél, ám kerül az, többé különös ok nélkül a maga egykori fényével a nyüzsgő elevenen világba. Arra, hogy az ily letűnt érdekességek ismét felszínre kerüljenek s a nagykőésültség érdeklődésének a középpontjává tétessenek, csakugyan ritka alkalom kell, olyan, a amint a mi ezredéves kiállításunk lesz. S ez a történelmi nevezetességű, a magyar nemzet életében örökké páratlan fontosságú kiállítás teljesíteni fogja, e részben is hivatásit, elénk fogja tárni mindazt, ami a honfoglalás óta mint jellegzetes magyar alkotás ismeretes; az ősmagyar honfoglaló, harcos földi maradványairól átröpülhet majd Isteni tétünk az első keresztény magyar királytól ránk maradt örökségre, végignézhetjük emlékeikben a letűnt századokat s kronologikus sorrend szerint tűnődhetünk el azon, hogy mily fokozatokban fejlődött Magyarország oda, ahol ma van. Ezért lesz a jövő év május második® (a millenniumi kiállítás megnyitásának a napja) igazi nagy ünnep a magyar nemzet történetében minden időkön át. Már ezért is érdmes lesz az egész műveit külföldnek elfáradni hozzánk, a mi barátságos, vendégszerető magyar fővárosunkba, hiszen ezer év történelmének a kézzel fogható jelei, megelevenült maradványai ily nagyszabású csoportosításban túltehetnek érdekesség dolgában minden képzelhető fajtáján a múzeumok rendszerint egyoldalú s a mellett mindig temetőjellegű gyűjteményeinek. Avagy hol van a világon állandó gyűjtemény,amelynek ötszázhúszezer négyszögméter terület kiírlene a befogadására,mint ahogy kell a jövő évi, magyar millennáris kiállításnak,amely területnek®k beépítése ötödfélmillió forintnál jóval többet nyelt el? Tudtunkkal nem volt még sehol a világon országos kiállítás, amelynek ily területre lett volna szüsége, de Beme volt még ország, a melynek