Mohács és Vidéke, 1899 (18. évfolyam, 1-53. szám)

1899-01-01 / 1. szám

m­orálfilozófus elmélkedéseire. Megcsináltuk a kiegyezést. Az újjászü­letett nemzetnek ké­sőbb is nagy emberekre volt szüksége, ki­ket újonnan emelt, oltáraira helyezzen. Nos hát, kinevezték őket. Kiosztották a szerepe­ket egymás közt. Min­den hazaárulás között a legfeketébb volna az ő szellemi kiváltsá­guk dogmáját érinteni. De, mégis a politika forgataga szédíti, vonzza legtöbbjét. Mennyi szellemi tőke föl­váltott aprópénze kopik el közkézen e csúnya zsibvásáron az y-os rüpok mellett, kinek összes közéleti szereplése abban a nyílttéri közleményben áll: „Uram, tekintse magát 'Tolpofozottnak“.— igaz, hogy mellesleg aztán szabóját is így egyenlíti ki: ,,Uram, tekintse magát kifizetettnek.“ A politika az a gyer­mek, mely elszívja anyja vérét: a politika a magyar közélet nagy belekötője. Pedig sebük­ sem hálátlanabb­ a politikai pálya, mint Magyarországon, ahol minden állam­­férfiúi eszme mint kígyó saját farkába harap a közjogi hipotézisek cirkulus viciozásában. A föltevések mily sorozatára van szükség, hogy elfogadhatóvá tegyen egyetlenegy ön­álló gondolatot. Hanem Magyarország demokratikus or­szág, mert. igy tanítják az iskolai kéziköny­vekben. És volt idő, mikor ki ne lett volna az?. A szabadságharc alatt divat volt a de­mokratát adni. Azóta persze sok minden tör­tént, ami nehezen volna összeegyeztethető a demokráciával , és szabadelvűséggel. No de sebaj, azért X. gróf mégis a cseppentett demokrácia. Mit tesz az, ha ő excellenciája minden demokratikus parolázás után meg­mossa kezeit? ... Azt mondja egy szép spanyol legenda, hogy a Megváltó születése éjjelén nem volt sötétség Spanyolországban ; napfényes sugár­­felhő terjesztette ki mennyezetét minden teremtett lény fölött. Ne legyen sötétség a magyar Lazában' se'az in század küszöbén. Mert kell, hogy pillanatai legyenek az em­beri léleknek is, amikor megvilágosodjék, ha csak pillanatra bár. Ha megreszket a sár­­g­uio ioino az ős/ hideg jetlétől,’ fia konditl a temetésre hitó harang mély zúgása; ha utósször futja meg pályáját az óralap muta­tója a rohanó idő hullámtorlódásai közepett a Szilveszter-éj ünnepélyes csöndjében: az élet e mély pszichológai pillanatai hadd ————— emeljenek föl m­den lelket egyszer az év­ben legalább azgazság örök evangéliumához. A talaverai csatának egy megható epi­zódja van megbökitve a történelem lapjain. El van mondva ott, hogy a harc irtóztató hevében h­ogyan szüntették be egyszerre a katonák mindkét részről a tüzelést s egy fölfakadó forrás láttára mint dobták el hir­telen fegyveresét, hogy friss hullámaiban üdüljenek — barát és ellenség egymás ol­dalán. Az élet szakadatlan harcában is ilyen fölbugygyanó amis az újév; — vajba mentene belőle e nemzet minden polgára erőt, összetartást és az igazság s­zeretetét; vajha megszívleljék úgy a politikai pártok vezérei, mint a haza egyszerű polgárai a haza bölcsének ezt a mondását : ,,Jobban szeressük hazáidat, mint gyűlöljük ellensé­günket!“ Hogy ezúttal róluk Nem szól az énekem. Tele tudnám írni Róluk én a lapot: Félek redaktor úr, Hogy aztán kikapok. Sőt még illenék, hogy Külön dalt fakaszszon Az aszfaltvidéki Sok fiatal asszony. Hiszen elyik-olyik Olympusi alak, ' Szebbet náluk soh’se Láttak a vén falak.' Paris választani Eljöhetne ide, De soknak is adná Az almát izibe’. Magas volt a jókedv, Tyúh, a ragyogóját ! Jó, hogy a lányokat A mamák megóják. Mert, ha a hangászok Játszanának váltig, Eljárnák a csárdást Másnap délutánig. A szerelemnek is Vége szokott lenni, Egy órakor végre El kellett hát menni. Nem fejezhetem be Még a refer­aciót, Meg kell hogy dicsérjem A hölgyek teáját. Oly végtelen pompás Volt az ő teájuk, Városi közgyűlés. Városunk községi képviselőtestülete dec. hó 28-án délután órakor rendkívüli közgyűlést tartott, melynek egyetlen érdemleges tárgya volt az elüljáróságnak téli kikötő létesítése iránti indítványa. Az elöljáróság ugyanis olvasván a lapunk december hó 18 -i számában »Téli kikötőt Mohácsnak« cím­iatt megjelent és W­i­l­fi­n­g­e­r Pál révkapitány által irt vezércikket és rögtön belátván a fölvetett eszmei megvalósulásának vá­rosunk lakosságára nézve hasznos voltát, a kép­viselőtestület rendkvüli közgyűlésre hivta egybe és konkrét indítványnyal lépett föl. T­o­l­d­y Ignác bíró az ülést 1/44 órakor megnyitván, K­l­o­m­b­a­u­e­r Antal jegyző föl­olvasta a külön lenyomatban is megjelent cik­ket s ennek megtörténte után az elöljáróságnak azt az indítványát terjesztette elő, hogy a város képviselőtestülete írjon föl a vármegye útján a földmivelésügyi minisztériumhoz és kérje föl, hogy a város alatti zátonynál a Duna jobbparti ágának elzárásával létesítsen államköltségen téli és átrakodó kikötőt. Német Lipót hozzájárul az indítványhoz, mégis oly kiegészítéssel, hogy a kérelmet egy küldöttség élő szóval is tolmácsolja s keressék föl ,a vármegye főispátjai ugy a küldöttség veze­tésére, mint a kérvény támogatására. Majerits János azt kívánja,­ hogy a szer­kesztendő kérvényben történjék nyomatékkal ivatkozás arra, hogy a Közép-Duna szabályo­zási tervei szerint a szóban forgó Duna-ág el­zárása úgy is tervbe van véve, sőt erre a költség is meg van már szavazva, s így e szabályo­zási munka kert­­ében a kikötő könnyen s arány­lag csekély kölyégtöbblettel volna létesíthető. Margitai Péter azt javasolja még, hogy"a Az égek mulasztja Szánjot. Ó reájuk! Még esik egyet kérek Végül a dalomba’: Legyen minél előbb Uj tea-izsonna! Timpófi. Szilv­eszter-éji történet. Ina: Werner Jenő. Szilveszter est­ volt. A templomban meg­­kondult az est-hazaig. Végigjártam az utcát, mintha nekem is me­nőkém lenne valamelyik jókedvű famíliához, hogy lessem az új évbe siető pillanatot. De az agglegényé ilyenkor is csak a füstös kávéház, melynek mutatós festett jószága konvencionális mosolylyal fogad, akinek én is néhány banális kávéházi bókkal tartozom, mely sivárság, vagy gorombaság. Betértem az agglegények tanyájára. Egyik márványasztalnál három fiatalember ült s akit Jánosénk hívtak, azt valami fásult borongás kergette a tyúkos állapotba. Öklével csapkodta az asztalt, szeme olyan lázban égett, mint akit egy kis gutaütéstől, vagy deliriumtól kell félteni. Össze-vissza beszélt, sőt szitkozódott. A pincért szólítottam. — Kik ezek? — Ez a kettő pincérlegény, a részeg kovács. — És miért engednek meg efféle szcénákat ? — Tűrnünk kell, a gazdám bora ment a fejükbe, le kell vonnunk a konzekvenciákat — mondotta pincéri hidegvérrel. — Hát valami gyöngéd utalás a hazame­netelre nem tenné meg a hatást ? — Olaj a tűzre. Már a felesége itt járt a kovácsnak, de azóta duhajkodik csak igazán. Szegény asszony könyörgött, átkozódott, szit­kozódott. Az volt aztán a botrány, de a kovács nem tágított. Részléttel gondoltam az asszonyra, a pincér pedig így folytatta: — Pedig az a durva kovács igazán enged­hetett volna a könnyeknek. A maiszterné iga­zán szép asszony, barna szemekkel, szép sápadt, szenvedő arccal. És a kovács üti, tessék elhinni, üti. Most is viselte a nyomát. Szerencsére, itt nem merte bántalmazni, mert ezt már pincér létemre el nem néztem volna. Mert közel vol­tam ehhez, mikor a négy éhező gyermekét em­legette, aki elől eliszsza a kenyérnek valót,­­ az üzletember erősen viaskodott bennem a résztvevő kebellel. Hogy könyörgött az a szép asszony és hogy nem hallgatott rá a tivornyás semmiházi. Még a kis hat is magával hozta, akinek nyári ruha födte ványadt tagjait. A pincér olyan szívesen beszélte el, mintha novellaíró lenne. — De nézze, pincér, magának van szive, hát miért nem löki ki az ilyen embert, mig józan, minek áztatja el, végre is az ilyen em­berek rontják a kávéház tekintélyét ! — Való. De ha mi kilökjük, putikba megy. Nálunk legalább urasan veri el a pénzét, aztán, uram, az ilyenek után él a kávés, nem a dél­utáni feketekávésok után. A kovács mesésen tud költeni. Szenvedélye az utolsó krajcárig költeni. Pedig az az asszony megérdemelné, hogy féltve őrizzék. Valószínű, hogy a kovács nem is szereti a feleségét. Az bizonyos. (A pincér szerette az apodiktikus kijelentéseket.) A kék toll tanúsítja , a gyöngédtelensége bizonyítja. Micsoda gyilkos szemet vetett a feleségére, mikor az nem akarta megengedni, hogy a kis hat esztendős fiát leitassa. Hogy hagyta itt a rabiátus ember? Míg én az egyik vendéget ki­szolgáltam, kirugdosta fiástul együtt. Kibukott a hóra.­­­ölállottam. A megtaposott igazság ébredt föl bennem, vagy a gondviselés engem küldött ki megtorló feladatra. Elhatároztam, hogy az emberi besztiával végezni fogok. A részeg em­berek balsorsa még segített. Az ember velem akart kötözködni. i­­ind­en retorikai szépítgetés nélkül kell kijelentenem, hogy a magatehetetlent egyszerűen kiakolbólin­­tam. Azóta egy emlék­eéez, egy megfagyott vármegye törvényhatósága is keressék föl a kérvény támogatására. Az elüljáróság indítványát a bejelentett három módosítványnyal együtt egyhangú lelkes fogadtatásra talált,­ csak képviselőtestületünk burleszk alakja, Pavkovics Lukács fejezte ki az iránti aggodalmát, hogy a »szegény pógár« nyakára ismét új adót akarnak sózni az »urak«, de miután megnyugtatták a tekintetben, hogy most niiicsen a város megterheltetéséről szó , ő is hozzájárult az indítványhoz Miután a képviselőtestület még néhány ille­tőségi esetben határozott, a közgyűlés véget ért. Különfélék. I­. n­. é. k Van-e ennél az emberiség abc-és könyvében tartalomdúsabb betű. Valóságos kincs egyenként is, hát még együttvéve! E négy betű az élet lutrija. Mindenki tesz rá valamit, nagyon sok ember mindenét! S a legtöbb ember . . . egész a sírig hiába lesi, melyik jön ki belőle? Boldogság! Ez élet vágya. Küzdelmes mun­kának pihenő réve. A legkevesebb embernek adatik meg, s­ még sincs egyetlen egy sem, aki ne remélné, hogy elnyeri, avagy sajnálná, hogy e remény pénzbe kerül. A sors szeszélyes­—­­elgondolja — hátha a »B.« jön ki! Az új. Ez is ér valamit. Igaz, hogy — éppen úgy, mint az adónál — nem mindig jó az, ami új, csakhogy az ember a jobbat szereti remélni. S végre is, a remény olyan, mint a bot; az egyik vége mindig annak hasznos, aki üti; a fájdalmat és a bajt csak az érzi, aki a másik, az ütő végével jön érintkezésbe. Az év. Ezért a reményért a legtöbben és leg­szívesebben fizetnek. Egy évet toldani még az eddigi múltakhoz: négy szó! Ha küzdelmes is az élet, mégis csak szeretünk élni. Még az is ragaszkodik az élethez, akinek nincs meg a be­tevő falatja, mert az az ösztön, az a vágy él­teti, hogy milyen jól fog ő­enni, ha lesz mit. Egy évet kívánni tehát, még boldogság nélkül is, nem megvetendő kívánság! A kiváltság — 110 ez is megéri, amit érte adunk. Aki igaz szívéből kívánja, annak igaz szívvel kívánjuk vissza és nyertünk vele mind a ketten. Nyertük az egymás további jóbarátsá­gát. Igaz, hogy lesz ez a legtöbb esetben váltó­pénz, de hát arra is szükség van. Ne kicsinyel­jük tehát azt a barátságot sem, amelyik váltó­pénz, és ne sajnáljuk a kívánságot fölváltani. Kölcsönbe megy, mi a másét, más a miénket váltja föl. Nálunk nem f­­izis, hanem, csak sablón é *b. u. é. k.­, de ennek a sabl­ónnak őszinte szívvel hódolunk s azért, aki kezébe veszi és olvassa e lapot, jó ismerőseinknek, uj baráti­jainknak 1899-re. B. u. é. k. Folytatás a mellékleten

Next