Mohács és Vidéke, 1903 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1903-01-04 / 1. szám

2. oldal, ez idő alatt hárman is álltak a hátam mögött az újévi köszöntők. Itt is meg kellett egy pár hatos­sal köszönni a „szíves jókivonatot.“ Most aztán föltettem magamban, hogy délig még csak a ház tájékára sem jövök, hanem inkább megyek ki, ki egész a város határán túl is, a­hova különben csak a kellemes nyári napokon szoktam elsétálni. De hát hova menjek?! !Nem mehettem tehát sehová a városból, ha­nem itt bolyongtam a téli rokk-gallérba beburko­­lózva. Szerencsétlenségem­e az idő is ellenem esküdött s mert csak becsületes hideg se volt, a miért a gallérfölhajtásnak értelme lett volna. _ Ez volt szerencsétlenségem Az hittem, hogy senki se vesz észre, pedig épen azért nézett reám mindenki, mert így a galléromba burkolóztam. És mindenki reám ismert s a boldog újévet kívánt. Még az öreg Maki bácsi is, a­ki különben (rövid­látó lévén) máskor soha észre se vett. De mégis, mintha mindenki húzódott volna tőlem, mert bizo­nyosan sejtették, hogy influenzában vagyok. Gondolkoztam, hogy majd olyan helyre buvok el, a­hova soha sem jár senki és ekkor a színház jutott eszembe, de hiszen a színkör még csak a papíron van meg. A Körnek pedig nem volt föl­olvasóestélye, eszerint tehát ide se mehettem egész biztonsággal, nem tudhatván azt, hogy váljon nem találkozhatom-e itt valakivel. Végre a sok spekuláció után épen a Szefi nőném lakása élőt találtam magam és nem habozva sokáig, nagy krákogások között, bepólyázott nyak­kal és kivörösödött orral beállítottam az én ked­ves nénikémhez — boldog újévet kívánni. t­udom, hogy most meg már a szerkesztő úr verdi úgy magában, várjon miért kívántam én magam boldog újévet, holott épen az elől szalad­gálok, bujkálok már reggel óta?! Hát instálom a lássan, egy kis türelmet, mert majd erre is megfeelek, még pedig most rögtön. Ha látta volt kedves szerkesztő uram ezt az én jó Szefi nénémet, (a­kit talán nem is ismer!), hogy ki volt az kelve színéből, a­mikor engem meglátott. Mert hát mellesleg meg kell jegyeznem, hogy az én Szefi néném vállát már nyolc nagy X meg egy római V-ös nyomja együtt véve s aztán abban a hiszemben van, hogy a kaszás halál már az ajtója küszöbénél ólálkodik. Még csak nem is viszonozta az én gratulá­ciómat, hanem csak azt kérdezte nagy akadozva: — Mi az ? Talán in . . . flu . . . en . . . zi. . . a ... a ... a!! Csak köhögtem a válasz helyett, aztán meg az orrom hegyét takargattam azzal a zsebkendőmmel, a­melyikért haza kellett térnem és én még jobban tettem magam influenzásnak, sőt még a hangomat is csak suttogássá változtattam. Megvan! Győztem! Az öröm­pírja öntötte el arcomat, mert most már tudtam, hogy a­mi másnak kárt (a betegség), az nekem hasznot okoz­hat, ebben a mai pénzsóvár, materialisztikus vi­lágban. , És úgy is lett. Az én Szefi néném a legme­legebb szobájába zárt el, hogy az unokái se köze­lítsenek hozzám , majd az egész házat karbollal fer­tőzhette meg, épen úgy, mint a kolera idején. Hát még milyen borzasztó füstölést vitt véghez a két cseléd, hogy még valahogy a betegség bacillusai se juthassanak élve a ház népei belső szervezetébe. Én pedig csak egyre köhögtem, krákogtam a jól fűtött fogságban, mert hát kérem mégis jobb volt itt, mint az utcán barangolni beburkolva és mégis fázva folyton hallani ezt a két szót: „Bol­­­­dog újévet!“ Hanem mikor az­ óra már a fél egyet is el­ütötte, én is kezdtem egyre csendesebbé lenni, míg végre egészen megszüntettem a köhögést, Szefi nénémet pedig arra kértem, hogy bocsásson most már szépen, hazafelé, mert ha ma nem ebé­delek odahaza, akkor egész éven se — és mindig itt leszek Szefi nénémnél. Meg aztán meg is nyug­tattam a jó öreget betegségem felől s elhitettem vele, hogy most már tökéletesen jobban érzem ma­gam, s megmutattam dr. Csapodi egy cikkét, a­melyben tisztán áll, hogy : „az influenza (orosz nátha) nem tart hosszú ideig s nem végződik ha­lállal (már t. i. annál, a ki élve marad!) No ez még az én Szefi nénémet is megnyug­tatta, még pedig annyira, hogy az unokáit: Lajcsit, Gazsit, meg a kis pisze Pirit elibém rukkoltatta — boldog új évet kivárni. Hát még itt sem lehetek nyugton ! Hanem ezt már az én bácsi szemem is észre vette (mert én is voltam talán valamikor pulya!), hogy a gyerek, ha mást nem is, de legalább egy-egy fehér kraj­cárt elvár az ilyen gratulációk alkalmával. Már­pedig, higgye el kedves szerkesztő uram, hogy nálam még egy újpesti tízfillérest se találhatott volna a világ legügyesebb zsebmetszője se; az utolsó kétfillérest a vasúti lábatlan koldusnak adtam oda. Szégyelletemban aztán minden gyermeknek egy-egy „barackot“ nyomtam a feje búbjára s aztán szaladtam haza ebédelni, a­hol megint egy csomó levélbeli gratuláció, meg a feleség zsémbes­kedése (az elkésés miatt) várt reám. A sok levél között ott találtam egyet, a mely nem gratulált, nem kivánt boldog újévet, de kért szép szóval megható és meggyőző stílusban vármegyénk mostoha gyermeke számára egy kis újévi ajándékot, hogy hát ennek a szegény, elha­gyatott teremtésnek is legyen egy kis jó újéve. Szerkesztő úrnak nem szükséges elmondanom e .Felhívása tartalmát, hisz előbb tudta ezt min­t a­­ Moliss és Vidéke i a másutt tényleges, de nálunk sajnos csak névleges társadalmi faktorokat, az egyesülete­ket, illetve azok működését, sorra vegyük. Hisz megcselekedtük ezt már egynéhányszor és vala­mint az állapotok nem változtak, nézetünk és véleményünk is a régi. De ennek az olvasó — és merjük mondani, hogy a közönség­­ előtt ismert ítéletnek fenntartásával kérjük mind­azokat, akiket illet, hogy most, mikor minden egyesületünk vezetősége sorra választás alá kerül, vessen számot önmagával és az ő reá is tartozó köz érdekében, a tapasztalatokban megedzett, meggyőződésből, minden személyi érdektől menten, adja le a voksát. Kizárólag rajta áll, tőle függ, hogy rátermettek vegyék kezükbe a gyeplőt. Nehéz feladatok, súlyos kérdések előtt állunk a városszervezetet közvetve, vagy köz­vetlenül érintő dolgokban. Itt mintha már egy szebb és jobb jövő vetné előre árnyékát, de persze nagyon is a közönségen áll, hogy az árnyék után a vetője is elkövetkezzék. Egysé­ges, szervezett közönséggel csudákat lehetne csinálni. De ki fogja a mi publikumunkat egységesíteni, egy cél elérésére szervezni ? Erre gondolva, még csak szemünkbe se ötlik valaki, ki erre a feladatra vállalkoznék, pedig talán még ordó is járna érte. Ha pedig már ezért sem mozgatod meg az ujjadat jó magyarom, nagyon a kedvedet szeghette valaki, vagy valami. Nekünk a­­ privát meggyőződésünk, hogy e város fejlődését a jelenlegi szervezet is meg­akasztja. Ezzel távolról sem mondjuk azt, hogy a mostani szervezetével nem haladhatna, de igenis állítjuk azt, hogy radikális eljárásnak helye nincs, hanem a fokozatos fejlődés, vagy szabatosabban mondva: fejlesztés, vezethet csak célra. Ahol annyira heterogén elemekből áll a lakosság s hozzá egy nagy része csökönyös is szinte a baromságig, mint minálunk, itt csak lépésről lépésre lehet előre jutni. A mi né­pünket szóval maga Ciceró sem győzhetné meg. Tettekkel meg még eddig nem igen próbálták. Egyszer megkísérelték rohammal venni a teret, de akkor is a szarva helyett a tőgyinél kapták meg a tehenet és rendezett ta­nács helyett polgármestereket tukmáltak a népre. Persze hogy nem ült föl. Jól tette! Kövezetünk dolgát mostanában nem igen hánytorgatják, pedig majdnem annyi az ok rá, mint eddig. Azért hogy aszfalt van ? Épp úgy rajta van az a híres mohácsi cipő­­marasztó, mint az eddigi kövezeten. Azzal hogy megcsináltuk, félmunkát telj­esített­ü­nk, az pedig rosszabb, mintha semmit sem tettünk volna. Gondoskodjanak róla, hogy azt az aszfaltot tisz­tán is tartsák , akár a tehénnek a vitézkötés! A v­­­i­d­i ■ • v íjudó kérdésének megoldása végre i • • irányban keresik. Az ugynevezt hi­vám - i igazán nem várt buzgalommal bogozák a kusza csomót és hogy ez sikerüljön, a­nyagilag jobban szituáltakt­­ ügy. Fi­ó .r­an még nincsenek kezeink izött a adatok, hogy sikerült-e a­­ kivánt 2500 ián.}.t magán soknál biztosítani, de nem A. zsz­­ . )g\ ezm hajótörést szen­­­vedjen a dolog. Főbb vomisai an­n­y. az meneteli állapot. Újabb bizton tél: ímellett,­­amit mi oly régen és annyis: bird* ün! hegy ott, a hol nincs meg a közéi­­tel: kilo­ zó kőt­i.ktor: városszervezet és társadés ki : »­i , n mikus együttérzés, ott nehéz Fi! majdnem lehetetlen eredményt elérni. Ez a két . ktor­i közéletnek szint és formát i'.. . hol ..almát is. Nálunk sajnos eddig n ’em k­i: Síd­d házak. Mi ugy­­­e A.A mikor a mi szín­házunknak az alapié­.vét ’ szil le: jelentőségteljes ünnep lesz , bár­ .A , beszédet fog tar­tani a hazas. retetról , íköí­­sröl. És a beszéde­­ emelkedett,­­ , le -­­óll mmes eszmékkel, tiszta érzelmekkel. Ahnt n legszi . ,,,epi beszéd, amely­nek célja ínye a­­­k­­ hallgatóság gon­dolatkörébe, dai ■ d. pedig a Szózatot fogja énekelni. Talán naiv mk ünik föl a gondolat. Mert hiszen irányánál fogva ne­m bele a huszadik század eszme világai'.1'. ~ az ’ odó gondolatokkal diszharmóniái a lép din­­ mégis úgy gon­doljuk, hogy igy , " • - - eletétel szép s az ünnep célirányos. . igyen ott • egész város la­kossága és igyeké . . bet adu és azután meg­tartani lelték u avo- • • r. i­eket, amelyek a szebb gondolatok jó’ usait érintik. Fontosnak ,’uk ■ a r.t, mert már az alapkő letételénél űzni karjuk azt, hogy a mi színházunk’., k nem­­ hét ez @ • szórakozás nyúj­tás a hivat­..­., ha: ’m vai más, magasztosabb. Meg kell a t.­izönséget attól, hogy annak az iránynak, amely­­ a színházak életében honol, a rothadt gyümölcse ölébe essenek. Emeljük ki a mi színházunk­­ra * az uralkodó eszmék irányá­­’v.h . ’stöliju.V. egyenes, ciszta utat, amelyen ’ haladva az érdemes költészet szolgálatába léphet és hivatásának derekasan megfelelhet. Azért vettük föl a tollat, hogy jobbítsunk. Hogy rámutassunk egy veszélyes beteg irányzatra, amely — hihetetlenül hangzik bár — meghódította és hódítja a színházba járó közönség bizonyos ré­szét : a tucatját. Szolgálatában vannak egyes írók, kritikusok és — sajna — az összes színházak az országban, kivéve a budapesti Nemzeti Színházat. Némely helyütt föl-föl hangzik ugyan a panasz és más irányzat után való sóvárgás, de az uralkodó eszmék mellett nem foglalhat teret. Az irodalmi központ, a főváros, a mi fényes Budapestünk a talaja és terjesztője ennek az irány­zatnak. S hogy miben áll ez az irányzat? Nem lehet ugyan definiálni, de meg lehet mondani, íme: nincs benne nemes művészi cél; nincs klasz­­szikus gondolkodás; nincs emelkedett érzés; nincs magyar szellem ; nincs vallás ; nincs erkölcs. Szóval nincs semmi abból, amit általánosan szépnek, jónak és tiszteletreméltónak tartunk. Ha nem van benne : frivolság, arcátlanság, erkölcstelenség, bűnös sze­relem, helytelen utánzása más nemzetek színházai­nak és mindenekfölött: igazgatói pénzsóvárság. — Vajjon azért épülnek-e a színházak, hogy a jót a közönségből kivetni segítsék, avagy azért, hogy azt féltékenyen ápolják, neveljék? Vidéki ember ha fölkerül Budapestre, bo­csássa­ meg az Isten a bűnét, ha véletlenül akár a Vígszínházba, akár a Népszínházba, akár a Magyar­­színházba kerül,­­ ha ott éppen a mai irányzat egyik fényes termékét adják. Ha ugyan végig tudja élvezni a darabot, azután valószínűleg azon fog gon­dolkodni : vájjon hogy lehet az, hogy abban az intelligens művelt fővárosi társadalomban vannak elhelyezve bizonyos rétegek, amelyekből egyes a vidéki ember előtt kritikán alulinak látszó „szín­­mű“-höz tapsolók is kerülnek ki ? Hogy az iro­dalmi középponton, ahol a legelőkelőbb sajtó­orgá­numok, hírneves írók, szigorú kritikusok napról­­napra tanúi egyes megszégyeníti, színházi erkölcs­telenségeknek , miként történhetik meg az, hogy egyáltalában exisztálhatnak ily irányú színházak? Vajjon nálunk Magyarországon, ahol a magyar faj az uralkodó, meg szabad-e annak történnie, hogy idegen nemzetek erkölcstelen irányzatai nyakló nél­kül találnak pártfogásra és a magyar jellemet, a magyar erkölcsöt folyton folyvást arcul csapják? Az a színház, amely irányzatánál fogva ellensége az igazi magyarságnak, rombolója az erkölcsnek, megsemmisítője a nemesebb érzelmeknek: érdemel-e mást, mint a megsemmisülést, a lerombolást! Ledér operettek, erkölcstelen vígjátékok dicső korszaka! Hol van a sugárözön, amely méltó volna fényével birodalmatok ragyogását emelni? Hol van a kő s a véső, mely h­atásfok érdemét kellőképen megörökíti a jövendő számára ? S hol a toll, amely a jelenben méltó ódát jegyez föl, lelkesült örömé­ben, a ti dicsői testekre ? Nézzük most a „zsidóvásár“-t, e darabot kö­rül, amelyben az alkuszok és a kupecek a fősze­replők. Ma előadtak valamelyik hírhedt fővárosi színházban egy „fényes operett“-et. Holnap már írják a „szerző“ kollegái, hogy a „remek újdon­ságot“ igyekszik minden színigazgató magának meg­­szerezni. Egy hét múlva ünneplés között adatott Szegeden, Kassán és Debrecenben. És a szerzők újabb balletrészeket írtak a darabhoz. Már meg­­n t­ette Pest! Ih&sir, Fallimisv,G öreg Korosób­i, így járja be a napilapok ministrálása mellett a dicső­ség fénykoszorújával a hazát Kárpátoktól Adriáig, sőt még azon túl is! S senki nincs a fővárosi kri­tikusok között, aki erkölcsi nagyságában ki mon­daná a „ne tovább“-ot. Thália templomaiban az utóbbi időben szörnyű dolgok történnek. Tévelygő farizeusok árulgatják haszontalanságukat. Tehetetlen írók lépnek a drá­mai irodalom küszöbére. Shivatástalan kritikusok írnak kritikát a fényes előadásokról. Értelmetlen közönség tapsol az erkölcsök bántalmazásán. Sikam­lós, kétértelmű beszéd hangzik a színész szájából. A trikók birodalma mindinkább a mezítelenség felé gravitál. Az ölelkezés és csókolózás frivolsága 1903. januárius 4.

Next