Mohács és Vidéke, 1903 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1903-01-04 / 1. szám
2. oldal, ez idő alatt hárman is álltak a hátam mögött az újévi köszöntők. Itt is meg kellett egy pár hatossal köszönni a „szíves jókivonatot.“ Most aztán föltettem magamban, hogy délig még csak a ház tájékára sem jövök, hanem inkább megyek ki, ki egész a város határán túl is, ahova különben csak a kellemes nyári napokon szoktam elsétálni. De hát hova menjek?! !Nem mehettem tehát sehová a városból, hanem itt bolyongtam a téli rokk-gallérba beburkolózva. Szerencsétlenségeme az idő is ellenem esküdött s mert csak becsületes hideg se volt, a miért a gallérfölhajtásnak értelme lett volna. _ Ez volt szerencsétlenségem Az hittem, hogy senki se vesz észre, pedig épen azért nézett reám mindenki, mert így a galléromba burkolóztam. És mindenki reám ismert s a boldog újévet kívánt. Még az öreg Maki bácsi is, aki különben (rövidlátó lévén) máskor soha észre se vett. De mégis, mintha mindenki húzódott volna tőlem, mert bizonyosan sejtették, hogy influenzában vagyok. Gondolkoztam, hogy majd olyan helyre buvok el, ahova soha sem jár senki és ekkor a színház jutott eszembe, de hiszen a színkör még csak a papíron van meg. A Körnek pedig nem volt fölolvasóestélye, eszerint tehát ide se mehettem egész biztonsággal, nem tudhatván azt, hogy váljon nem találkozhatom-e itt valakivel. Végre a sok spekuláció után épen a Szefi nőném lakása élőt találtam magam és nem habozva sokáig, nagy krákogások között, bepólyázott nyakkal és kivörösödött orral beállítottam az én kedves nénikémhez — boldog újévet kívánni. tudom, hogy most meg már a szerkesztő úr verdi úgy magában, várjon miért kívántam én magam boldog újévet, holott épen az elől szaladgálok, bujkálok már reggel óta?! Hát instálom a lássan, egy kis türelmet, mert majd erre is megfeelek, még pedig most rögtön. Ha látta volt kedves szerkesztő uram ezt az én jó Szefi nénémet, (akit talán nem is ismer!), hogy ki volt az kelve színéből, amikor engem meglátott. Mert hát mellesleg meg kell jegyeznem, hogy az én Szefi néném vállát már nyolc nagy X meg egy római V-ös nyomja együtt véve s aztán abban a hiszemben van, hogy a kaszás halál már az ajtója küszöbénél ólálkodik. Még csak nem is viszonozta az én gratulációmat, hanem csak azt kérdezte nagy akadozva: — Mi az ? Talán in . . . flu . . . en . . . zi. . . a ... a ... a!! Csak köhögtem a válasz helyett, aztán meg az orrom hegyét takargattam azzal a zsebkendőmmel, amelyikért haza kellett térnem és én még jobban tettem magam influenzásnak, sőt még a hangomat is csak suttogássá változtattam. Megvan! Győztem! Az örömpírja öntötte el arcomat, mert most már tudtam, hogy ami másnak kárt (a betegség), az nekem hasznot okozhat, ebben a mai pénzsóvár, materialisztikus világban. , És úgy is lett. Az én Szefi néném a legmelegebb szobájába zárt el, hogy az unokái se közelítsenek hozzám , majd az egész házat karbollal fertőzhette meg, épen úgy, mint a kolera idején. Hát még milyen borzasztó füstölést vitt véghez a két cseléd, hogy még valahogy a betegség bacillusai se juthassanak élve a ház népei belső szervezetébe. Én pedig csak egyre köhögtem, krákogtam a jól fűtött fogságban, mert hát kérem mégis jobb volt itt, mint az utcán barangolni beburkolva és mégis fázva folyton hallani ezt a két szót: „Boldog újévet!“ Hanem mikor az óra már a fél egyet is elütötte, én is kezdtem egyre csendesebbé lenni, míg végre egészen megszüntettem a köhögést, Szefi nénémet pedig arra kértem, hogy bocsásson most már szépen, hazafelé, mert ha ma nem ebédelek odahaza, akkor egész éven se — és mindig itt leszek Szefi nénémnél. Meg aztán meg is nyugtattam a jó öreget betegségem felől s elhitettem vele, hogy most már tökéletesen jobban érzem magam, s megmutattam dr. Csapodi egy cikkét, amelyben tisztán áll, hogy : „az influenza (orosz nátha) nem tart hosszú ideig s nem végződik halállal (már t. i. annál, a ki élve marad!) No ez még az én Szefi nénémet is megnyugtatta, még pedig annyira, hogy az unokáit: Lajcsit, Gazsit, meg a kis pisze Pirit elibém rukkoltatta — boldog új évet kivárni. Hát még itt sem lehetek nyugton ! Hanem ezt már az én bácsi szemem is észre vette (mert én is voltam talán valamikor pulya!), hogy a gyerek, ha mást nem is, de legalább egy-egy fehér krajcárt elvár az ilyen gratulációk alkalmával. Márpedig, higgye el kedves szerkesztő uram, hogy nálam még egy újpesti tízfillérest se találhatott volna a világ legügyesebb zsebmetszője se; az utolsó kétfillérest a vasúti lábatlan koldusnak adtam oda. Szégyelletemban aztán minden gyermeknek egy-egy „barackot“ nyomtam a feje búbjára s aztán szaladtam haza ebédelni, ahol megint egy csomó levélbeli gratuláció, meg a feleség zsémbeskedése (az elkésés miatt) várt reám. A sok levél között ott találtam egyet, a mely nem gratulált, nem kivánt boldog újévet, de kért szép szóval megható és meggyőző stílusban vármegyénk mostoha gyermeke számára egy kis újévi ajándékot, hogy hát ennek a szegény, elhagyatott teremtésnek is legyen egy kis jó újéve. Szerkesztő úrnak nem szükséges elmondanom e .Felhívása tartalmát, hisz előbb tudta ezt mint a Moliss és Vidéke i a másutt tényleges, de nálunk sajnos csak névleges társadalmi faktorokat, az egyesületeket, illetve azok működését, sorra vegyük. Hisz megcselekedtük ezt már egynéhányszor és valamint az állapotok nem változtak, nézetünk és véleményünk is a régi. De ennek az olvasó — és merjük mondani, hogy a közönség előtt ismert ítéletnek fenntartásával kérjük mindazokat, akiket illet, hogy most, mikor minden egyesületünk vezetősége sorra választás alá kerül, vessen számot önmagával és az ő reá is tartozó köz érdekében, a tapasztalatokban megedzett, meggyőződésből, minden személyi érdektől menten, adja le a voksát. Kizárólag rajta áll, tőle függ, hogy rátermettek vegyék kezükbe a gyeplőt. Nehéz feladatok, súlyos kérdések előtt állunk a városszervezetet közvetve, vagy közvetlenül érintő dolgokban. Itt mintha már egy szebb és jobb jövő vetné előre árnyékát, de persze nagyon is a közönségen áll, hogy az árnyék után a vetője is elkövetkezzék. Egységes, szervezett közönséggel csudákat lehetne csinálni. De ki fogja a mi publikumunkat egységesíteni, egy cél elérésére szervezni ? Erre gondolva, még csak szemünkbe se ötlik valaki, ki erre a feladatra vállalkoznék, pedig talán még ordó is járna érte. Ha pedig már ezért sem mozgatod meg az ujjadat jó magyarom, nagyon a kedvedet szeghette valaki, vagy valami. Nekünk a privát meggyőződésünk, hogy e város fejlődését a jelenlegi szervezet is megakasztja. Ezzel távolról sem mondjuk azt, hogy a mostani szervezetével nem haladhatna, de igenis állítjuk azt, hogy radikális eljárásnak helye nincs, hanem a fokozatos fejlődés, vagy szabatosabban mondva: fejlesztés, vezethet csak célra. Ahol annyira heterogén elemekből áll a lakosság s hozzá egy nagy része csökönyös is szinte a baromságig, mint minálunk, itt csak lépésről lépésre lehet előre jutni. A mi népünket szóval maga Ciceró sem győzhetné meg. Tettekkel meg még eddig nem igen próbálták. Egyszer megkísérelték rohammal venni a teret, de akkor is a szarva helyett a tőgyinél kapták meg a tehenet és rendezett tanács helyett polgármestereket tukmáltak a népre. Persze hogy nem ült föl. Jól tette! Kövezetünk dolgát mostanában nem igen hánytorgatják, pedig majdnem annyi az ok rá, mint eddig. Azért hogy aszfalt van ? Épp úgy rajta van az a híres mohácsi cipőmarasztó, mint az eddigi kövezeten. Azzal hogy megcsináltuk, félmunkát teljesítettünk, az pedig rosszabb, mintha semmit sem tettünk volna. Gondoskodjanak róla, hogy azt az aszfaltot tisztán is tartsák , akár a tehénnek a vitézkötés! A vidi ■ • v íjudó kérdésének megoldása végre i • • irányban keresik. Az ugynevezt hivám - i igazán nem várt buzgalommal bogozák a kusza csomót és hogy ez sikerüljön, anyagilag jobban szituáltakt ügy. Fió .ran még nincsenek kezeink izött a adatok, hogy sikerült-e a kivánt 2500 ián.}.t magán soknál biztosítani, de nem A. zsz . )g\ ezm hajótörést szenvedjen a dolog. Főbb vomisai anny. az meneteli állapot. Újabb bizton tél: ímellett,amit mi oly régen és annyis: bird* ün! hegy ott, a hol nincs meg a közéitel: kilo zó kőti.ktor: városszervezet és társadés ki : »i , n mikus együttérzés, ott nehéz Fi! majdnem lehetetlen eredményt elérni. Ez a két . ktori közéletnek szint és formát i'.. . hol ..almát is. Nálunk sajnos eddig n ’em ki: Sídd házak. Mi ugye A.A mikor a mi színházunknak az alapié.vét ’ szil le: jelentőségteljes ünnep lesz , bár .A , beszédet fog tartani a hazas. retetról , íköísröl. És a beszéde emelkedett, , le -óll mmes eszmékkel, tiszta érzelmekkel. Ahnt n legszi . ,,,epi beszéd, amelynek célja ínye ak hallgatóság gondolatkörébe, dai ■ d. pedig a Szózatot fogja énekelni. Talán naiv mk ünik föl a gondolat. Mert hiszen irányánál fogva nem bele a huszadik század eszme világai'.1'. ~ az ’ odó gondolatokkal diszharmóniái a lép din mégis úgy gondoljuk, hogy igy , " • - - eletétel szép s az ünnep célirányos. . igyen ott • egész város lakossága és igyeké . . bet adu és azután megtartani lelték u avo- • • r. ieket, amelyek a szebb gondolatok jó’ usait érintik. Fontosnak ,’uk ■ a r.t, mert már az alapkő letételénél űzni karjuk azt, hogy a mi színházunk’., k nem hét ez @ • szórakozás nyújtás a hivat..., ha: ’m vai más, magasztosabb. Meg kell a t.izönséget attól, hogy annak az iránynak, amely a színházak életében honol, a rothadt gyümölcse ölébe essenek. Emeljük ki a mi színházunkra * az uralkodó eszmék irányá’v.h . ’stöliju.V. egyenes, ciszta utat, amelyen ’ haladva az érdemes költészet szolgálatába léphet és hivatásának derekasan megfelelhet. Azért vettük föl a tollat, hogy jobbítsunk. Hogy rámutassunk egy veszélyes beteg irányzatra, amely — hihetetlenül hangzik bár — meghódította és hódítja a színházba járó közönség bizonyos részét : a tucatját. Szolgálatában vannak egyes írók, kritikusok és — sajna — az összes színházak az országban, kivéve a budapesti Nemzeti Színházat. Némely helyütt föl-föl hangzik ugyan a panasz és más irányzat után való sóvárgás, de az uralkodó eszmék mellett nem foglalhat teret. Az irodalmi központ, a főváros, a mi fényes Budapestünk a talaja és terjesztője ennek az irányzatnak. S hogy miben áll ez az irányzat? Nem lehet ugyan definiálni, de meg lehet mondani, íme: nincs benne nemes művészi cél; nincs klaszszikus gondolkodás; nincs emelkedett érzés; nincs magyar szellem ; nincs vallás ; nincs erkölcs. Szóval nincs semmi abból, amit általánosan szépnek, jónak és tiszteletreméltónak tartunk. Ha nem van benne : frivolság, arcátlanság, erkölcstelenség, bűnös szerelem, helytelen utánzása más nemzetek színházainak és mindenekfölött: igazgatói pénzsóvárság. — Vajjon azért épülnek-e a színházak, hogy a jót a közönségből kivetni segítsék, avagy azért, hogy azt féltékenyen ápolják, neveljék? Vidéki ember ha fölkerül Budapestre, bocsássa meg az Isten a bűnét, ha véletlenül akár a Vígszínházba, akár a Népszínházba, akár a Magyarszínházba kerül, ha ott éppen a mai irányzat egyik fényes termékét adják. Ha ugyan végig tudja élvezni a darabot, azután valószínűleg azon fog gondolkodni : vájjon hogy lehet az, hogy abban az intelligens művelt fővárosi társadalomban vannak elhelyezve bizonyos rétegek, amelyekből egyes a vidéki ember előtt kritikán alulinak látszó „színmű“-höz tapsolók is kerülnek ki ? Hogy az irodalmi középponton, ahol a legelőkelőbb sajtóorgánumok, hírneves írók, szigorú kritikusok naprólnapra tanúi egyes megszégyeníti, színházi erkölcstelenségeknek , miként történhetik meg az, hogy egyáltalában exisztálhatnak ily irányú színházak? Vajjon nálunk Magyarországon, ahol a magyar faj az uralkodó, meg szabad-e annak történnie, hogy idegen nemzetek erkölcstelen irányzatai nyakló nélkül találnak pártfogásra és a magyar jellemet, a magyar erkölcsöt folyton folyvást arcul csapják? Az a színház, amely irányzatánál fogva ellensége az igazi magyarságnak, rombolója az erkölcsnek, megsemmisítője a nemesebb érzelmeknek: érdemel-e mást, mint a megsemmisülést, a lerombolást! Ledér operettek, erkölcstelen vígjátékok dicső korszaka! Hol van a sugárözön, amely méltó volna fényével birodalmatok ragyogását emelni? Hol van a kő s a véső, mely hatásfok érdemét kellőképen megörökíti a jövendő számára ? S hol a toll, amely a jelenben méltó ódát jegyez föl, lelkesült örömében, a ti dicsői testekre ? Nézzük most a „zsidóvásár“-t, e darabot körül, amelyben az alkuszok és a kupecek a főszereplők. Ma előadtak valamelyik hírhedt fővárosi színházban egy „fényes operett“-et. Holnap már írják a „szerző“ kollegái, hogy a „remek újdonságot“ igyekszik minden színigazgató magának megszerezni. Egy hét múlva ünneplés között adatott Szegeden, Kassán és Debrecenben. És a szerzők újabb balletrészeket írtak a darabhoz. Már megn tette Pest! Ih&sir, Fallimisv,G öreg Korosóbi, így járja be a napilapok ministrálása mellett a dicsőség fénykoszorújával a hazát Kárpátoktól Adriáig, sőt még azon túl is! S senki nincs a fővárosi kritikusok között, aki erkölcsi nagyságában ki mondaná a „ne tovább“-ot. Thália templomaiban az utóbbi időben szörnyű dolgok történnek. Tévelygő farizeusok árulgatják haszontalanságukat. Tehetetlen írók lépnek a drámai irodalom küszöbére. Shivatástalan kritikusok írnak kritikát a fényes előadásokról. Értelmetlen közönség tapsol az erkölcsök bántalmazásán. Sikamlós, kétértelmű beszéd hangzik a színész szájából. A trikók birodalma mindinkább a mezítelenség felé gravitál. Az ölelkezés és csókolózás frivolsága 1903. januárius 4.