Mohács, 1902 (2. évfolyam, 2-52. szám)
1902-01-12 / 2. szám
á lást egyelőre legalább teljesen kiirtani nem lehetne, az elhelyezettek javára számítsunk a pénteki alamizsnából csak húsz krajcárt. Ez az esztendő ötvenkét hetében kitesz 10 írt 40 krt. E minimális számítás mellett tehát minden család ezzel az összeggel van megadóztatva. Ha ezen a címen jelentéktelenebb összeget vetnénk is ki, szegényeinkről sokkal méltóbban, emberségesebben s e mellett jobban gondoskodhatnánk. A maga részét persze mindenkire ki kellene vetni, ha már nem a fokozatos, legalább az arányos megosztás elve szerint. Nem tagadjuk, hogy ez egyesekre talán megterhelőbb lenne, mint a mai rendszer. Azokra t. 1. akiknek ajtaján hiába kopognak a koldusok, vagy már nem is kopognak, mert hiszen a szakavatottak igen jól tudják, a kezdők pedig hamar kitanulják, hol lenne zörgetések meddő a bezárt kilincsen. Ez azonban éppen nem lenne baj, sőt ez volna a természetes s csak ebben az esetben mondhatnók joggal, hogy szegényeiről tényleg a község gondoskodik. Az újabb adótól persze még akkor is irtózunk, ha terheinken könnyít. A számvetés nehéz és fárasztó munka. Inkább olvasatlanul fizetünk, semhogy számadást csinálnánk. Pedig a számoknak nagy a meggyőző erejük. Sokan talán azért is idegenkednek tőlük. Átmeneti intézkedés gyanánt meg lehetne tenni azt, hogy a község felszólítaná a polgárokat, mennyivel hajlandók magukat a törvényesített koldulás alól megváltani. Ebből tekintélyes összeg folyna be. Azok szívesen fedeznék egy táblácskának a költségeit is, mely jelezné, hogy e ház adóval váltotta meg magát a kolduló nyitott markoktól. Akik ezt nem teszik, azokhoz minden pénteken a szegényház két vagy háromtagú küldöttségét lehetne meneszteni egy pörsöllyel, hogy egyszeri adakozással rójják le kötelességüket. Van hátránya ennek a rendszernek is, az tagadhatatlan, de méltóbb és igazságosabb lenne mint a mai. Az egészet különben, mint azt már jeleztük, mi is csak átmeneti állapotnak gondoljuk. A végleges rendezés szempontjából leghelyesebbnek Serli Sándor úrnak lapunk múlt évi 10. számában felvetett tervét ítéljük. Az ő terve rövidre fogva az, hogy a község a koldulástól mindenkit eltiltson s a munkaképtelen szegényeket a törvény értelmében, a kolduló munkaképes szegényeket pedig az általános közjó érdekében tartsa el; ez utóbbiakat s amennyire lehetséges, az előbbieket is testi erejök és értelmi képességük szerint foglalkoztassa és dolgoztassa, hogy ezáltal ellátásuk költségeit részben vagy egészben megtérítsék. Szóval a szegényházat dologházzal kombinálja. Csak sajnálhatjuk, hogy Serli Sándor tr. beérte e humánus és megvalósítható eszme felvetésével. Pedig már körülbelül egy évvel ezelőtt megvalósításának módozatait is megjelölte. Az elhagyatott kaszárnyát számos használatlanul heverő melléképületeivel, annak tágas udvarát, kertjét szemelte ő ki helyes érzékkel az új intézmény helyéül, melyet könnyen és kényelmesen lehetne e célra berendezni. Annak idején a kivitel részleteivel is foglalkozott. Mi is visszatérünk még ezekre a részletekre. Foglalkoztunk is volna már e fontos kérdéssel ismételten, de mert elismerjük, hogy a szegényügy végleges rendezésének s a dologház felállításának eszméjét Serli Sándor jr. vetette fel lapunkban, azt reméltük, hogy ő fűzi majd tovább eszmemenetét s elsőbbségi jogát tiszteletben tartottuk. Mivel azonban hosszas hallgatása azt sejteti, hogy eszméjét a sajtó utján tárgyalni és terjeszteni nem kívánja, elsőbbségi jogának elismerése mellett azt magunkévá tesszük s a saját felfogásunk szerint arra a jövőben is visszatérünk. Péntek van. A nyomorultak zümmögő imája juttassa eszünkbe Serli Sándor tr. humánus eszméjét. A „Mohács“ tárcája. A Vörösmarty-ünnep. — A „Mohács“ eredeti tárcája. — Vasárnapra virradtam. Orpheusnak, Terpsidorénak vagy Bachusnak hódolva érte a virradat? az elvégre közömbös nekem, közömbös Aurorának és mindenekfelett közömbös a nyájas olvasónak. Elég hát annyi, hogy vasárnap reggel van s én egy lelkesedéstől felvillanyozott kellemes este és nem kevésbé kellemes éjjel izgalmaitól jövő agygyal merengek e legközelebbi múlt emlékein. Tekintetem belemélyed a végtelen űrbe. Nincs, ami sugarának útját szegje. Hiszen a tudósok azt mondják s ők tudják miért, hogy a világ minden irányban végtelen hosszú semmi s benne az égitestek, ehhez a nagy semmihez arányított apró kásaszemek táncolnak megszabott pályájuk tánctermében. Az ilyen apróságok hát nem vehetik el kilátásomat. Ezen a tudós elméleti igazságon a szomszédom tűzfala, melyre udvari szobácskám ablaka nyitik, nem változtathat. Különben is lelki szemeimet mélyesztem én az űrbe. A casino Vörösmarty ünnepére azzal a szándékkal mentem el, hogy bár ez nem szokásom, nem is hivatásom: a nagy költő iránt táplált kegyeletemnek legalább azzal hódolok, hogy az ünnepen beszivott benyomásaimat megírom a „Mohácsinak. A történelmi hűség kedvéért ajzottam hát fel képzeletem ivét. Ebben a merengő hangulatban kaptam kézhez a „Mohács“-ot s csak úgy révedezve pihentem meg a hasábjain. „Vörösmarty szelleme.“ Helyes. Méltó a társaságomhoz. Hiszen jó magamat is ez a szellem környez. Ezt meg lehet nézni. Mit? hogy az eredményről előre be akar számolni? Ez gyanús. Ennél a pontnál jó lesz punktumot csinálni. Ilyen kijelentés után alkalmasint valami olyan következik, ami az egészséges étvágynak megárt. Le is tettem a lapot nyomban. Mert láttam én már azt, hogy az almát megérése előtt ették, de hát amilyen-olyan, azért csak alma volt az. Kemény dolog ugyan s ha apáink szava szent nem lenne előttem, tamáskodnám is benne, hogy muszkavendégeink valamikor Sarkadiné asszonyomat összetévesztették a sárga dinnyével, vagy hogy a sárga dinnyét Sarkadiné asszonyommal s addig nem tudtak eligazodni azon, hogy melyik sarkadinét egyék, amíg végre egy honfitársunk az asszonyság javára útmutatással nem szolgált a szívesen elkívánt jövevényeknek. Tapasztalataim körébe vág az is, mert hiszen olvastam róla, ez pedig a stiliszták (magyarul talán irály-irányítókEsztendő óta alig múlik el nap, hogy egyik másik, vagy valamennyi fővárosi lap fel ne jajdulna a kivándorlás miatt. És ugyancsak esztendők óta folyton ugyanazon modorban tárgyalják a kivándorlók ügyét. Tele tüdővel szidják az úgynevezett kivándorlási ügynököket, a külföldi hajóstársulatokat és azokat a szegény balsorsüldözte magyarokat, akik idehaza nem tudnak megélni és elmennek az óceán másik oldalára. Nem csoda, ha az ilyen nem tárgyilagos felfogásnak nincsen meg a foganatja. Akárhogy írnak is az újságok, a kivándorlás mindinkább erősbödik, az ügynökök akadálytalanul folytatják munkájukat és a nép helyzetén semmit nem javítanak, hogy ezzel elvegyék kedvét a kivándorlástól. E cikk írója nem lát olyan nagy veszedelmet a kivándorlásban. Sőt ellenkezőleg, olyan levezető csatorna félét lát benne, mely megkönnyíti az állam és a társadalom terheit. Mert az a magyar gazda vagy munkás aki hosszú és keserves küszködés után rászánja magát arra, hogy elmegy azidegenbe megélni, pénzt keresni, ha itt maradna, csak terhére volna az államnak és a társadalomnak, vagy elpusztulna nyomorában, vagy a bűn ösvényére kényszerítené az éhség. Szóval, a legtöbb kivándorló, ha nem nak mondják) szerint közvetett tapasztalás, hogy túl a nagy vizen (Amerikában) volna egy olyan masina, amelyiknek egyik nyílásán ha bedobják a gömbölyded süldőt, a másik végén nem ugyan füstölt, ennyire a gépet úgy látszik még nem tökéletesítették, de bizony hogy kolbász gurul ki. Meg ott egyébként is oly csodagyors az élet, hogy amikor pl. reggel egy vendéglőt építeni kezdenek, hát este a már berendezett vendéglőben zsörtölődésre hangolt „civis amerikanus“-nak ki is teszik a szűrét Szóval sok jelentős dologról beszerzett tudásom ötlött az eszembe, mikor a „Mohács“ idézett szándékáról tudomást szereztem , de ez tetézte tapasztalataim körét. Ám, tűnődtem magamban, gondolkozzunk csak amerikaiasan. A „Mohács“ beakar számolni egy leendő ünnepélyről. Bámulatos gyorsaság. Hogy is lehet ez? Egy eldobott kő után iramodni s azt megkapni, mielőtt eldobták volna. Ez nehéz. Nem nekem való feladat. Ezt én észszel fel nem érem. Még Sipulusz se. De vonatkoztassuk csak amerikai viszonyokra, akkor talán inkább nyer valószínűségben. Tegyük fel pl., hogy van ott olyan gép, amelyiknek a másik végén kigurul a kész kolbász, mielőtt az első végén bedobnák a süldőt. Ej, ez ott megtörténhetik talán, de igaz a mi kigaz, az onnan megtért utazóktól ilye n M o h á cs“ 1902. január 12. A magyar állam és a kivándorlás.