Mohács, 1902 (2. évfolyam, 2-52. szám)

1902-01-12 / 2. szám

á­ lást egyelőre legalább teljesen kiirtani nem lehetne, az elhelyezettek javára számítsunk a pénteki alamizsnából csak húsz krajcárt. Ez az esztendő ötvenkét hetében kitesz 10 írt 40 krt. E minimális számítás mellett tehát minden család ezzel az összeggel van megadóztatva. Ha ezen a címen jelen­téktelenebb összeget vetnénk is ki, szegényeinkről sokkal méltóbban, em­berségesebben s e mellett jobban gondoskodhatnánk. A maga részét persze mindenkire ki kellene vetni, ha már nem a fokozatos, legalább az arányos megosztás elve szerint. Nem tagadjuk, hogy ez egyesekre talán megterhelőbb lenne, mint a mai rend­szer. Azokra t. 1. a­kiknek ajtaján hiába kopognak a koldusok, vagy már nem is kopognak, mert hiszen a szak­avatottak igen jól tudják, a kezdők pedig hamar kitanulják, hol lenne zörgetések meddő a bezárt kilincsen. Ez azonban éppen nem lenne baj, sőt ez volna a természetes s csak ebben az esetben mondhatnók joggal, hogy szegényeiről tényleg a község gondoskodik. Az újabb adótól persze még ak­kor is irtózunk, ha terheinken könnyít. A számvetés nehéz és fárasztó munka. Inkább olvasatlanul fizetünk, semhogy számadást csinálnánk. Pedig a szá­moknak nagy a meggyőző erejük. Sokan talán azért is idegenkednek tőlük. Átmeneti intézkedés gyanánt meg lehetne tenni azt, hogy a község felszólítaná a polgárokat, mennyivel hajlandók magukat a törvényesített koldulás alól megváltani. Ebből tekin­télyes összeg folyna be. Azok szíve­sen fedeznék egy táblácskának a költ­ségeit is, mely jelezné, hogy e ház adóval váltotta meg magát a kolduló nyitott markoktól. Akik ezt nem teszik, azokhoz minden pénteken a szegény­ház két vagy háromtagú küldöttségét lehetne meneszteni egy pörsöllyel, hogy egyszeri adakozással rójják le kötelességüket. Van hátránya ennek a rendszernek is, az tagadhatatlan, de méltóbb és igazságosabb lenne mint a mai. Az egészet különben, mint azt már jeleztük, mi is csak átmeneti állapotnak gondoljuk. A végleges rendezés szempont­jából leghelyesebbnek Serli Sándor úr­nak lapunk múlt évi 10. számában felvetett tervét ítéljük. Az ő terve rövidre fogva az, hogy a község a koldulástól mindenkit eltiltson s a munkaképtelen szegénye­ket a törvény értelmében, a kolduló munkaképes szegényeket pedig az általános közjó érdekében tartsa el; ez utóbbiakat s a­mennyire lehetséges, az előbbieket is testi erejök és értelmi képességük szerint foglalkoztassa és dolgoztassa, hogy ez­által ellátásuk költségeit részben vagy egészben meg­térítsék. Szóval a szegényházat dolog­házzal kombinálja. Csak sajnálhatjuk, hogy Serli Sándor tr. beérte e humá­nus és megvalósítható eszme felveté­sével. Pedig már körülbelül egy évvel ezelőtt megvalósításának módozatait is megjelölte. Az elhagyatott kaszárnyát számos használatlanul heverő melléképületei­vel, annak tágas udvarát, kertjét sze­melte ő ki helyes érzékkel az új in­tézmény helyéül, melyet könnyen és kényelmesen lehetne e célra beren­dezni. Annak idején a kivitel részle­teivel is foglalkozott. Mi is visszatérünk még ezekre a részletekre. Foglalkoztunk is volna már e fontos kérdéssel ismételten, de mert elismerjük, hogy a szegényügy végleges rendezésének s a dologház felállításának eszméjét Serli Sándor jr. vetette fel lapunkban, azt reméltük, hogy ő fűzi majd tovább eszmemene­tét s elsőbbségi jogát tiszteletben tartottuk. Mivel azonban hosszas hall­gatása azt sejteti, hogy eszméjét a sajtó utján tárgyalni és terjeszteni nem kívánja, elsőbbségi jogának elis­merése mellett azt magunkévá tesszük s a saját felfogásunk szerint arra a jövőben is visszatérünk. Péntek van. A nyomorultak züm­mögő imája juttassa eszünkbe Serli Sándor tr. humánus eszméjét. A „Mohács“ tárcája. A Vörösmarty-ünnep. — A „Mohács“ eredeti tárcája. — Vasárnapra virradtam. Orpheusnak, Terpsid­orénak vagy Bachusnak hódolva ért­e a virradat? az elvégre közömbös ne­kem, közömbös Aurorának és mindenek­­felett közömbös a nyájas olvasónak. Elég hát annyi, hogy vasárnap reggel van s én egy lelkesedéstől felvillanyozott kellemes este és nem kevésbé kellemes éjjel izgal­maitól jövő agygyal merengek e legköze­lebbi múlt emlékein. Tekintetem belemélyed a végtelen űrbe. Nincs, ami sugarának útját szegje. Hiszen a tudósok azt mondják s ők tudják miért, hogy a világ minden irányban végtelen hosszú semmi s benne az égitestek, ehhez a nagy semmihez arányított apró kásaszemek táncolnak megszabott pályájuk tánctermé­ben. Az ilyen apróságok hát nem vehetik el kilátásomat. Ezen a tudós elméleti igaz­ságon a szomszédom tűzfala, melyre udvari szobácskám ablaka nyitik, nem változtat­hat. Különben is lelki szemeimet mélyesztem én az űrbe. A casino Vörösmarty ünnepére azzal a szándékkal mentem el, hogy bár ez nem szokásom, nem is hivatásom: a nagy költő iránt táplált kegyeletemnek legalább azzal hódolok, hogy az ünnepen beszivott be­nyomásaimat megírom a „Mohácsinak. A történelmi hűség kedvéért ajzottam hát fel képzeletem ivét. Ebben a merengő hangulatban kaptam kézhez a „Mohács“-ot s csak úgy révedezve pihentem meg a ha­sábjain. „Vörösmarty szelleme.“ Helyes. Méltó a társaságomhoz. Hiszen jó magamat is ez a szellem környez. Ezt meg lehet nézni. Mit? hogy az eredményről előre be akar számolni? Ez gyanús. Ennél a pont­nál jó lesz punktumot csinálni. Ilyen ki­jelentés után alkalmasint valami olyan kö­vetkezik, a­mi az egészséges étvágynak megárt. Le is tettem a lapot nyomban. Mert láttam én már azt, hogy az almát megérése előtt ették, de hát amilyen-olyan, azért csak alma volt az. Kemény dolog ugyan s ha apáink szava szent nem lenne előttem, ta­­máskodnám is benne, hogy muszkavendége­ink valamikor Sarkadiné asszonyomat össze­tévesztették a sárga dinnyével, vagy hogy a sárga­ dinnyét Sarkadiné asszonyommal s addig nem tudtak eligazodni azon, hogy melyik sarka­dinét egyék, a­míg végre egy honfitársunk az asszonyság javára útmuta­tással nem szolgált a szívesen elkívánt jö­vevényeknek. Tapasztalataim körébe vág az is, mert hiszen olvastam róla, ez pedig a stiliszták (magyarul talán irály-irányítók­Esztendő óta alig múlik el nap, hogy egyik másik, vagy valamennyi fővárosi lap fel ne jajdulna a kivándorlás miatt. És ugyancsak esztendők óta folyton ugyanazon modorban tárgyalják a kivándorlók ügyét. Tele tüdővel szidják az úgynevezett kiván­dorlási ügynököket, a külföldi hajóstársula­tokat és azokat a szegény balsorsüldözte magyarokat, akik idehaza nem tudnak meg­élni és elmennek az óceán másik oldalára. Nem csoda, ha az ilyen nem tárgyilagos felfogásnak nincsen meg a foganatja. Akár­hogy írnak is az újságok, a kivándorlás mindinkább erősbödik, az ügynökök akadály­talanul folytatják munkájukat és a nép helyzetén semmit nem javítanak, hogy ezzel elvegyék kedvét a kivándorlástól. E cikk írója nem lát olyan nagy ve­szedelmet a kivándorlásban. Sőt ellenkező­leg, olyan levezető csatorna félét lát benne, mely megkönnyíti az állam és a társadalom terheit. Mert az a magyar gazda vagy mun­kás aki hosszú és keserves küszködés után rászánja magát arra, hogy elmegy az­­ide­­genbe megélni, pénzt keresni, ha itt maradna, csak terhére volna az államnak és a tár­sadalomnak, vagy elpusztulna nyomorában, vagy a bűn ösvényére kényszerítené az éhség. Szóval, a legtöbb kivándorló, ha nem nak mondják) szerint közvetett tapasztalás, hogy túl a nagy vizen (Amerikában) volna egy olyan masina, a­melyiknek egyik nyí­lásán ha bedobják a gömbölyded süldőt, a másik végén nem ugyan füstölt, ennyire a gépet úgy látszik még nem tökéletesí­tették, de bizony hogy kolbász gurul ki. Meg ott egyébként is oly csodagyors az élet, hogy a­mikor pl. reggel egy vendég­lőt építeni kezdenek, hát este a már be­rendezett vendéglőben zsörtölődésre hangolt „civis amerikanus“-nak ki is teszik a szűrét Szóval sok jelentős dologról beszer­zett tudásom ötlött az eszembe, mikor a „Mohács“ idézett szándékáról tudomást szereztem , de ez tetézte tapasztalataim kö­rét. Ám, tűnődtem magamban, gondolkoz­zunk csak amerikaiasan. A „Mohács“ be­akar számolni egy leendő ünnepélyről. Bámulatos gyorsaság. Hogy is lehet ez? Egy eldobott kő után iramodni s azt meg­kapni, mielőtt eldobták volna. Ez nehéz. Nem nekem való feladat. Ezt én észszel fel nem érem. Még Sipulusz se. De vonat­koztassuk csak amerikai viszonyokra, akkor talán inkább nyer valószínűségben. Tegyük fel pl., hogy van ott olyan gép, a­melyik­nek a másik végén kigurul a kész kolbász, mielőtt az első végén bedobnák a süldőt. Ej, ez ott megtörténhetik talán, de igaz a mi kigaz, az onnan megtért utazóktól ilye­ n M o h­ á c­s“ 1902. január 12. A magyar állam és a kivándorlás.

Next