Mohács, 1905 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1905-01-01 / 1. szám
. A visszapillantás után vizsgáljuk meg, várjon megfeleltünk-e mindenben kötelességeinknek és fogadjuk meg, hogy ez uj évben fokozott mértékben fogjuk teljesíteni honpolgári és emberbaráti kötelességeinket. Okulva a múlton és bízva a jövőben, mondjuk őszinte szívből mindnyájan ez új év hajnalán: „Boldog újévet!“ Az elmúlt év krónikája. Ennek a most letűnt esztendőnek a krónikása mártsa vérbe a tollát, de hűtse le lelkét, hogy háborítólag ne hasson tollára nagy eseményeknek izgalma, amelyek még most is tombolnak körülöttünk. Valóban, egyik esztendő szenzációsabb, mint a másik, a rettenetesen nagy khaosz, amelyben az emberiség él, évről-évre nagyobb és izgalmasabb eredményeket szül, s míg az emberiség egy része lélekzetét visszafojtva, szinte kétségbeesetten várja, mit hoz a jövő, a legközelebbi jövő, addig a másik rész reménységgel és a jelen állapotok gyűlöletével eltelve, lankadatlan szilajsággal dolgozik a jövendő megcsinálásával, nem törődve azzal, hogy munkájuktól esetleg romba dőlhet a világ. Szocialisták, atheisták, anarkisták, republikánusok, forradalmárok, tudósok és feltalálók egyaránt közreműködnek a nagy cél elérésére abban, hogy segítenek a világot kiforgatni a sarkaiból, de azt, hogy a régi helyett egy jobb világot tudnának teremteni, még nem bizonyította be egyikük sem. Ami az egész világ osztatlan érdeklődését bilincselte le az esztendő egész folyamán, az az orosz-japán háború volt. Csodálatos dolgok történnek a föld szélső keleti oldalán, a Csendes-óceán partjai mellett. Nemcsak azért, mert olyan nagy és véres csaták színhelye a mandzsúriai harcmező, amilyeneket talán Attila óta nem látott a világ, hanem főként azért, mert ezeket a világrengető csatákat a föld leghatalmasabb országa vívja egy olyan nép ellen, melyet eleddig alig ismertünk. Legendákból ismertük eddig a japán népet, azt tudtuk, hogy van, s hogy a sárga faj elitjét képezi de mint ilyet is az európai kultúra színvonalától igen-igen messze levőnek tudtuk a Nap fiait. S Íme, a háború bebizonyította, hogy azt a szigetországot a Csendes-Óceán hullámai között egy európai értelemben vett kiváló kultúrával bíró nép lakja, fejlett iparral és kereskedelemmel, iskolákkal, irodalommal és tudósokkal, de ami még ennél is lényegesebb — a világ első, legvitézebb, legjobban felszerelt, legkitűnőbben képzett hadseregével. A liaojangi és a Saho-menti csatában 400.000 japán állott szemben ugyanolyan erős orosz sereggel, több mint ezer ágyúval mindkét oldalon — ennél nagyobb csatáról tehát nem tud a történelem. Olyan területen vívták ez ütközeteket, mint a Duna és a Tisza köze, ilyen dimenziókról sem tudott még a sztratégia. És a nép, mely ez iszonytató csatákból, mint győztes került ki, csak most lett ismertté a világ előtt, most, amikor sorra veri a legnagyobb szárazföldi európai hatalomnak sok százezernyi seregeit. Az orosz úgy indult a háborúba, mint mi Boszniába, — hogy majd egy katonabandával intézi el az ügyet és most ott áll a muszka medve, hogy elvérezhet e rettentő háborúban. Az Isten nem ver bottal — a cár s az orosz főnemesség, mely a legcudarabbul gázol végig az emberi jogokon, megérdemlik ezt a szörnyű megaláztatást. Igaz, hogy míg ők telhetetlen dühökben tombolnak, azalatt az ártatlan, az elnyomott és elcsigázott orosz nép százezrei pusztulnak el a harcmezőkön, de mégis lehet, hogy áldás fakad a csaták vesztéséből az agyonkínzott orosz népre. Mert most kell a legkínosabban meggyőződnie Oroszország urának arról, hogy rabigába görnyesztett nemzet hős cselekedetekre nem képes, hogy a mai rendszer mellett tönkre kell mennie a cár birodalmának és hatalmának. Híre jött, hogy máris alkotmányt akarnak adni az orosz népnek , megcáfolták. Mindazonáltal nincs messze az idő, hogy derengeni fog Oroszország felett is és minél jobban verik őket a japánok, az orosz uralkodó társaság annál inkább meg fog puhulni. Idehaza Magyarországon pedig dühöng a nagy politika. Választások előtt áll a nemzet. Az utolsó fiusi korcsmában is politizálnak mostanság és két nagy pártra oszlik az egész ország. Igaz, hogy politikus nép a magyar, de talán a forradalom óta nem izgatta a politika annyira a magyar népet, mint most. Szörnyű téli és véres választást jósolnak, csendőr, és katonaszurony több lesz tán, mint választó — mondják a szenvedélyesebb oldalról — de mi a mai mozgalmas időkben is bízunk a magyar nép higgadtságában, hogy nem veszti el a fejét és méltóságos lesz, mint mindig. Néhány nap múlva olyan lesz ország, mint egy felbolygatott méhkas, —udja Isten, hogy méz maradjon a kasban. Méz? Mi ez? Talán a bankó a méz. A kúriai bíráskodásról szóló törvény felette elkeseríti ezt a mézet, ne tévesszék szem elől ezt a lélekvásárlók és a megvásárlandók. Mindenesetre érdekes, izgató látvány az országos képviselőválasztás ; sehol a világon nem olyan mozgalmas és izgató, mint nálunk, a politizáló Magyarországon. Érdekes választás volt egyébként Amerikában is, ahol újra Rooseveltet tették meg az Egyesült Államok elnökének. Ez ránk, magyarokra nézve már azért is érdekes, mert az elnökválasztáson nagy szerep jutott a világ túlsó oldalára szakadt hazánkfiainak is, akik mint egy ember Rooseveltet támogatták. A kivándorlás A „Mohács“ tárcája. Az újév hajnalán. Egy újabb évet kell temetnünk Bús téli alkonyon. Hogy mit hozott, jót-e vagy rosszat, Ne tűnődjünk azon. A múlton változtatnunk többet, Tudjuk, hogy nem lehet... S igy változatlan őröljük le A sok-sok éveket . . . A hajnalok szebb, mint az alkony: Mosolyogva csillogó. Aztán eltűnik a mosolygás, A fény, az oly bohó ! S marad egy bágyadt fénysugár csak, Mely ránk veti színét Zokogva, mint ki megsiratja Haldokló életét. S igy múlik el az évek sorsa, Tavaszra igy jön ősz. És igy temetjük el: a múló, Elröppenő időt, így érünk be a révbe lassan, Vonszolva terheink. A múltba nézve, s a jövőbe, Mely biztatóan int! . . . Alkonyra áll a nap korongja, Fényét reánk veti. Egy pillanat is az éjbe omlik, Mely végleg elfedi. Egy pillanat is felül a hajnal Szép rózsapirra vár . . . S félénk fény sátort vet mosolyogva A sok reménysugár. Láng Jenő: Mohács A néma menyasszony. A „Mohács“ eredeti tárcája. (Amerikai történet) Oh, férjek fülei! Micsoda kéjjel hegyeződhettek, ha ilyesmit hallotok: néma menyasszony! . . . Hisz ez az, amiből az ideális asszony lesz; engedelmes felesége a férjének, csendes őre a ház tűzhelyének! .... Számtalan családi tragédia történetét ismerem és azok kilenctized részének az asszony nyelve volt az oka. Lehet, hogy igaztalan vagyok, de az tagadhatatlan, hogy nagyon furcsa jószág egy asszonyi nyelv. — Milyen édes, ha azt súgja: — Szeretem ! . . . És miképpen szúr például e kérdés: — Te vén korhely! Hát most kellett haza jönni ? . . . . Éppen azért fog különösnek, sőt talán hihetetlennek is tetszeni egynémely férjek előtt az alább következő történet. I. Ellen kisasszony, egy édes kis hölgyecske szobácskájában ült és lábainál a vőlegénye: John Williamson, egy kifogástalan dzsentimén. Beszélgettek és az Ellen barátnőjéről, a kis Kettyről van szó. — Tegnap Ketty kisasszony nagyon csinos volt, — mondá John úr. Ellen kisasszony fölbiggyesztette ajkát. — Már sokkal jobb ízlésűnek tartottam, kedves barátom! . . . De hogy is lehet Kettyre azt mondani, hogy csinos ? FERENCZ JÓZSEF KESERŰVIZ az egyedül elismert kellemes izü természetes ...— hashajtószer, 1905 január 1.