Mohács, 1905 (5. évfolyam, 1-53. szám)

1905-01-01 / 1. szám

2 Mohács 1905 január 1. A visszapillantás után vizsgáljuk meg, vájjon megfeleltünk-e minden­ben kötelességeinknek és fogadjuk meg, hogy ez uj évben fokozott mér­tékben fogjuk teljesíteni honpolgári és emberbaráti kötelességeinket. Okulva a múlton és bizva a jövő­ben, mondjuk őszinte szívből mind­nyájan ez uj év hajnalán: „Boldog újévet!“ Az elmúlt év krónikája. Ennek a most letűnt esztendőnek a kró­nikása mártsa vérbe a tollát, de hütse le lelkét, hogy háboritólag ne hasson tollára nagy eseményeknek izgalma, amelyek még most is tombolnak körülöttünk. Valóban, egyik esztendő szenzációsabb, mint a má­sik, a rettenetesen nagy khaosz, amelyben az emberiség él, évről-évre nagyobb és izgalmasabb eredményeket szül, s mig az emberiség egyrésze lélekzetét visszafojtva, szinte kétségbeesetten várja, mit hoz a jövő, a legközelebbi jövő, addig a másik rész reménységgel és a jelen állapotok gyűlöletével eltelve, lankadatlan szilajság- gal dolgozik a jövendő megcsinálásával, nem törődve azzal, hogy munkájuktól eset­leg romba dőlhet a világ. Szociálisták, atheisták, anarkisták, republikánusok, for­radalmárok, tudósok és feltalálók egyaránt közreműködnek a nagy cél elérésére ab­ban, hogy segítenek a világot kiforgatni a sarkaiból, de azt, hogy a régi helyett egy jobb világot tudnának teremteni, még nem bizonyította be egyikük sem. Ami az egész világ osztatlan érdeklő­dését bilincselte le az esztendő egész fo­lyamán, az az orosz-japán háború volt. Cso­dálatos dolgok történnek a föld szélső keleti oldalán, a Csendes-Óceán partjai mellett. Nemcsak azért, mert olyan nagy és véres csaták színhelye a mandzsuriai harcmező, amilyeneket talán Attila óta nem látott a világ, hanem főként azért, mert ezeket a világrengető csatákat a föld leg­hatalmasabb országa vivja egy olyan nép ellen, melyet eleddig alig ismertünk. Le­gendákból ismertük eddig a japán népet, azt tudtuk, hogy van, s hogy a sárga faj elitjét képezi de mint ilyet is az európai kultúra színvonalától igen-igen messze levőnek tudtuk a Nap fiait. S Íme, a há­ború bebizonyította, hogy azt a szigetor­szágot a Csendes-Óceán hullámai között egy európai értelemben vett kiváló kultú­rával biró nép lakja, fejlett iparral és ke­reskedelemmel, iskolákkal, irodalommal és tudósokkal, de ami még ennél is lénye­gesebb — a világ első, legvitézebb, leg­jobban felszerelt, legkitűnőbben képzett hadseregével. A liaojangi és a Saho-menti csatában 400.000 japán állott szemben ugyanolyan erős orosz sereggel, több mint ezer ágyúval mindkét oldalon — ennél nagyobb csatáról tehát nem tud a törté­nelem. Olyan területen Vívták ez ütköze­teket, mint a Duna és a Tisza köze, ilyen dimenziókról sem tudott még a sztratégia. És a nép, mely ez iszonytató csatákból, mint győztes került ki, csak most lett is­mertté a világ előtt, most, amikor sorra veri a legnagyobb szárazföldi európai ha­talomnak sok százezernyi seregeit. Az orosz úgy indult a háborúba, mint mi Boszniába, — hogy majd egy katonaban­dával intézi el az ügyet és most ott áll a muszka medve, ho0y elvérezhet e rettentő háborúban. Az Isten nem ver bottal — a cár s az orosz főnemesség, mely a legcudarabbul gázol végig az emberi jogokon, megér­demlik ezt a szörnyű megaláztatást. Igaz, hogy mig ők telhetetlen dühökben tom­bolnak, azalatt az ártatlan, az elnyomott és elcsigázott orosz nép százezrei pusztulnak el a harcmezőkön, de mégis lehet, hogy áldás íakad a csaták vesztéséből az agyon- kinzott orosz népre. Mert most kell a leg­kinosabban meggyőződnie Oroszország urának arról, hogy rabigába görnyesz- tett nemzet hős cselekedetekre nem képes, hogy a mai rendszer mellett tönkre kell mennie a cár birodalmának és hatalmá­nak. Hire jött, hogy máris alkotmányt akarnak adni az orosz népnek ; — megcá­folták. Mindazonáltal nincs messze az idő, hogy derengeni fog Oroszország felett is és minél jobban verik őket a japánok, az orosz uralkodó társaság annál inkább meg fog puhulni. Idehaza Magyarországon pedig dühöng a nagy politika. Választások előtt áll a nemzet. Az utolsó fjusi korcsmában is politizálnak mostanság és két nagy pártra oszlik az egész ország. Igaz, hogy poli­tikus nép a magyar, de talán a forradalom óta nem izgatta a politika annyira a ma­gyar népet, mint most. Szörnyű téli és vé­res választást jósolnak, csendőr, és katona­szurony több lesz tán, mint választó — mondják a szenvedélyesebb oldalról — de mi a mai mozgalmas időkben is bízunk a magyar nép higgadtságában, hogy nem veszti el a fejét és méltóságos lesz, mint mindig. Néhány nap múlva olyan lesz or­szág, mint egy felbolygatott méhkas, — adja Isten, hogy méz maradjon a kasban. Méz? Mi ez? Talán a bankó a méz. A kúriai bíráskodásról szóló törvény felette elkeseríti ezt a mézet; ne tévesszék szem elől ezt a lélekvásárlók és a meg- vásárlandók. Mindenesetre érdekes, izgató látvány az országos képviselőválasztás ; se­hol a világon nem olyan mozgalmas és izgató, mint nálunk, a politizáló Magyar- országon. Érdekes választás volt egyébként Ame­rikában is, ahol újra Rooseweltet tették meg az Egyesült-Államok elnökének. Ez ránk, magyarokra nézve már azért is ér­dekes, mert az elnök-választáson nagy szerep jutott a világ túlsó oldalára sza­kadt hazánkfiainak is, akik mint egy em­ber Rooseweltet támogatták. A kivándorlás A „Mohács“ tárcája. Az újév hajnalán. Egy újabb évet kell temetnünk Bús téli alkonyon. Hogy mit hozott, jót-e vagy rosszat, Ne tűnődjünk azon. A múlton változtatnunk többet, Tudjuk, hogy nem lehet... S igy változatlan őröljük le A sok-sok éveket . . . A hajnalpir szebb, mint az alkony: Mosolyogva csillogó. Aztán eltűnik a mosolygás, A fény, az oly bohó ! S marad egy bágyadt fénysugár csak, Mely ránk veti színét Zokogva, mint ki megsiratja Haldokló életét. S igy múlik el az évek sorja, Tavaszra igy jön ősz. És igy temetjük el: a múló, Elröppenő időt. így érünk be a révbe lassan, Vonszolva terheink. A múltba nézve, s a jövőbe, Mely biztatóan int! . . . Alkonyra áll a nap korongja, Fényét reánk veti. Egy pillanat! s az éjbe omlik, Mely végleg elfedi. Egy pillanat! s felül a hajnal Szép rózsapirja vár . . . S főlénk fény sátort vet mosolyogva A sok reménysugár. Láng Jenő. A néma menyasszony. A „Mohács“ eredeti tárcája. (Amerikai történet) Oh, férjek fülei! Micsoda kéjjel hegye- ződhettek, ha ilyesmit hallotok: néma menyasszony! . . . Hisz ez az, amiből az ideális asszony lesz; engedelmes felesége a férjének, csendes őre a ház tűzhelyé­nek! .... Számtalan családi tragédia történetét is­merem és azok kilenctized részének az asszony nyelve volt az oka. Lehet, hogy igaztalan vagyok, de az tagadhatatlan, hogy nagyon furcsa jószág egy asszonyi nyelv. — Milyen édes, ha azt súgja: — Szeretem ! . . . És miképpen szúr például e kérdés: — Te vén korhely! Hát most kellett haza jönni ? . . . . Éppen azért fog különösnek, sőt talán hihetetlennek is tetszeni egynémely férjek előtt az alább következő történet. I. Ellen kisasszony, egy édes kis hölgyecske szobácskájábán ült és lábainál a vőlegé­nye: John Williamson, egy kifogástalan dzsentlmén. Beszélgettek és az Ellen barát­nőjéről, a kis Kettyről van szó. — Tegnap Ketty kisasszony nagyon csinos volt, — mondá John ur. Ellen kisasszony fölbiggyesztette ajkát. — Már sokkal jobb Ízlésűnek tartottam, kedves barátom! . . . De hogy is lehet Kettyre azt mondani, hogy csinos ? FERENCZ JÓZSEF KESERŰYIZ az egyedül elismert kel­lemes izü természetes ...— hashajtószer. -

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék