Mohács, 1907 (7. évfolyam, 1-51. szám)

1907-01-06 / 1. szám

Hisz e lap is azok közé tartozik. Pe­dig nem lehet az, hogy mi ezért a 48-as párt ellenségei legyünk. A tü­relmetlenek, itt különbséget kell ten­ni ! — kétfélék: a függetlenségi párt ellenségei és rajongó hívei. Ellenségei türelmetlenek, hogy nyug­talan izgatásokkal a pártot fejjel vi­gyék a falnak, hogy valahogy vissza­csinálják a történelmet, hogy talán még egyszer fölkeljen az ő napjuk. Rajongó hívei türelmetlenek, mert látják az adott rossz helyzet, az átme­neti idő természetének következtében a nyugtalanságot egyfelől, az elernye­dést, a nehezen fölvert nemzeti érzés elalvását másfelől. És bármennyire részeire is bontja Kossuth Ferenc a helyzetet, bármeny­nyire bizalmat keltők is kijelentései, bármennyire elszomorító is, hogy úgy van­­ a függetlenségi párt, sajnos, faj­­súlyilag nagyon gyenge, érzéseiben pedig ellenszenves politikát folytat. A kormány tevékenysége elé, ott hol az országra nézve nem káros, nem szabad akadályokat gördíteni, mert hisz mindannyian tudjuk, hogy ez a kormány mely ügyek elintézé­sére jött létre. De nem szabad soha­sem az ellenőrzésről és határozott iz­gatásról megfeledkezi ott, hol a pak­tum által nem korlátolt nemzeti keretek betöltéséről van szó. A függetlenségi pártot pedig, dacára annak, hogy ért­jük a párt helyzetét, bírálni, korholni és kellő világításba kell helyezni, mert a függetlenségi párt dogmatikája tiszta, de — az emberek közül akik kapuim belül tartózkodnak, sokan, egy a poklok­ba kívánt eszmevilág átkával terheltek. Mohács, január 5. – A képviselőház munkája. A képvi­­selőház január hó 10-én tartja a karácso­nyi szünetek után első érdemleges ülését, melyen a vallás- és közoktatásügyi tárca költségvetésének általános vitáját folytatja. Tekintettel arra, hogy a kultusztárcán kí­vül még-­az igazságügyi, honvédelmi és pénzügyi tárca költségvetése vár elintézésre és hogy az appropriációs vita során külö­nösen a nemzetiségi párti képviselők ré­széről várható felszólalás, a képviselők kö­rében többfelé­ felmerült az óhajtás, hogy a felszólalások a lehető legszűkebb körre szoríttassanak.­­ A függetlenségi párt, Kossuth Ferenc k­ereskedelemü­gyi miniszter a képviselőház összeillése előtt szerdára értekezletre hívta meg a függetlenségi pártot. Valószínű, hogy akkor foglalkozik a párt az országos szer­vezés dolgával s azokkal az ind­ítványok­­kal is, amelyek a Kossuthnál való leg­utóbbi elnöki értekezleten felmerültek.­­ Polónyi elejtése. Kossuth Ferenc új­évi beszéde óta, melyben melegen és több­ször emlékezett meg Apponyi Albertről és egy szóval sem említette a harmadik füg­­getlenségi minisztert, Polónyit, nyilvánva­lóan elejtettnek hiszi az ország Polónyit. Bármennyire megvan is a koalíciós kor­mányban az a törekvés, hogy az átmeneti idő alatt egységében megmaradjon, való­színű most már, hogy az igazságügyminisz­ter mégis kiesik abból.­­ A községi és körorvosok törvénye. A községi és körorvosok helyzetének javítására vonatkozó törvényjavaslat már régebb idő óta készen van. Legutóbb azonban módosítás­­alá vettél. A tervezet végleges átdolgozása főleg az országos orvosszövetség közbenjárására történt. Ez ugyanis a múlt hónap közepén terjedel­mes emlékiratot nyújtott át a belügy­miniszternek. A belügyminisztérium az át­dolgozott törvénytervezetet csak az orvos­szövetség véleményének meghallgatása után fogja a törvényhozás elé terjeszteni. A próféta. A „Mohács" eredeti tárcája írta: Barta Lajos. Egy kietlen tél valamelyik decemberi dél­előttjén, valósággal bebukott hozzám az ajtón Kálmán barátom. Valósággal, majdnem úgy bukott be, mert kezei gémberedettek voltak a hidegtől és nem igen tudta a kilincset kezelni. — Tyhü ! te talán főnyereményt csináltál ? — kiáltotta el magát, amint megérezte a szoba melegét. Abban az időben ugyanis mind aketten felöltőben teleltünk. De evvel nem sokat törődtünk. Csak később, sokára jött az, mikor észrevettük, hogy körülöttünk az utcákon folyik a vagyon és a gyönyör, és virág terem a kökénybokron is, mi pedig meddő álmokban, szétfolyó sóvárgásokban, fösvény évek nehéz árnyai alatt elvesztet­tük az élet első, szűzies kiélvezésének má­morát . . . — Megengeded, hogy levessem a kabá­tomat ? — kérdezte Kálmán erőltetett póz­zal. Szerette az ilyen modort és a meglevő nyomorúságot ilyen nevettető uralkodással tarkította. — Ja hát, ha melegünk van, akkor urak vagyunk, ha pedig urak vagyunk, legyen jó modorunk. Nagy, nehézkes legény volt egyébként Kálmán. Együtt mentünk az érettségiig, jól ismertük egymást. Ő akkor, huszonkét éves korában is az a bús, sötét arcú fiú volt, mint hat-hét évvel azelőtt. Széles arcá­hoz viszonyítva az orra most még na­gyobb volt, mint akkor, a homloka is jobban kidüledt és most is ép olyan da­rabos mesterlegény formája lett volna neki, mint akkor, mikor a haját háromszöglete­sem a homlokába fésülte, ha most nem szok­tatta volna szépen balra és ha a sze­me, az édes­anyjától öröklött nagy, fekete szeme nem lett volna a gondolkodás foly­tán mélyebb, tartalmasabb. Kálmán nehezen bukdácsolt át az osztá­lyokon, most pedig szenvedélyes próféta­természet, világbölcsész volt. Sok minden­félét összeolvasott és szeretett az olvasmá­nyokból és szemléleteiből eredeti nézeteket levonni. Ezeket kesernyés, az emberi szívte­lenséget ostorozó maró kitörésekben lökte ki világfájdalmas temperamentumából. De az öreg fiú ezen kitöréseiben is volt valami keresettség, valami széles póz. Sze­retett különös lenni. Ott is, ahol szivé­nek egy meleg, vérző darabja vonaglott. Abban az időben a postatiszti tanfolyamot hallgatta és harminc forintért dijnokosko­­dott emellett a postánál. Hazulról csak né­ha kapott valamit. — Ne beszélj! Agyonütöttél valakit? — mondta fázós nevetéssel, miközben rányadt arcán, szája két szögletétől fölfelé, megje­lent a két megszokott vastag, keserűség­­ránc. — Vagy talán kiraboltál valakit? Hallot­tam ám, hogy valami nagy betörés volt az éjjel . . . Teát tálaltam neki, amire még jobban el­csodálkozott. — Te Isten vagy! kiáltotta, mikor a for­ró ital jó hatását megérezte. A kályhában lobogott a tűz, jó meleg volt a szobában. Fátyolos, bágyadt pom­pájú területek voltak akkor lelkünkben, me­lyeken különös szeretettel bolyongtunk. . . Künn csikorgott a hó, éles, gúnyos, kegyet­len szelek sivitottak és nem gondoltunk arra, hogy fény, pompa és gazdagságok között, mi, a két Schlemil, sohasem merí­tünk abból, mert álmodozó, elvesző lelkű emberek vagyunk . . . — Nem is kérdezed, hogy honnan jö­vök? A kenyeres boltból, vagy az ingyen tej­ből? Na ne ijedj meg a degradáló társa­ságtól ! A tudományos Akadémiából jövök. Ott jó meleg volt. — Jó is egy ilyen nemzeti közmelegedési intézmény télen. Hogy fel­olvasást is kell hallgatni: minden jóért kell valami áldozatot hozni. Nem látod, hogyan csúcsosodik a fejem a sok bölcsességtől ?... Mohács 1907. január 6. Alakítsunk mohácsi néprajzi múzeumot. Mohács, január 5. Ha olyan bölcsek lennénk, hogy a múl­tak vereségei viszariasztanának bennünket az uj kezdeményezéstől, akkor most nem írnák meg ezt a cikket, evvel a címmel: Alakítsunk mohácsi etnográfiai múzeu­mot ! De ahol közművelődési eredményekről van szó, ott nem restelj­ük, ha nem vagyunk a vereségek után sem bölcsebbek, ha mindig fiatal szivű­ek, hívők, rajongók vagyunk. Hisz művelődési intézmények közül a vereség nem a kedvezményezőké, hanem­­ az annyiszor megvert, annyiszor megcsúfolt magyar kultúráé. Erre az okoskodásra a mohácsi Szabad Lyceum eszméjének nagyszerű elhalása ad okot , mely szabad lyceumot mindenki jónak, üdvösnek talált, mely szabad lyceumot mindenki meg akart csinált és­­ meg­halt, jobban mint a Cselénél II. Lajos király . . . Ha a zsebünket fogjuk megkérdezni : kel-e neki a néprajzi múzeum ? Bizonyosan azt fogja mondani: nem. A zsebeknek semmi érzékük, sok ellen­szenvük van eszményi javak iránt, ha nem is kerülnek pénzbe, mert az ördög nem alszik, még pénzbe kerülhetnek. Ha a gyomrunkat fogjuk megkérdezni: szüksége van-e a néprajzi múzeumra? Az is azt fogja mondani: abszolúte nem kívánja sem az étvágya, sem az emésztése. — Nehé­z pecsenyéket, sűrű, tüzes borokat inkább óhajt a magyar gyomor . . . Ha az elménket fogjuk megkérdezni, ak­kor azok, melyek nem őseinknek a Szar­mát síkságon rég elenyészett nyomain me­rengnek homályos érzéssel, de a magyar szivet, a magyar érzés és gondolatvilágot Nyűgat műveltségének fényével házasítanák össze és az eljövendő új kor értékeivel bírnak már, azt fogják mondani: ha van rá mód, ha különös alkalom kínálja,meg kell teremteni azon adalékok gyűjteményét, melyek hűs képét tárják majd elénk népi életünknek, okulásul a történelemnek, a művészetnek és irodalomnak. Ez a különös alkalom pedig meg van. Ez az alkalom : a pécsi országos kiállítás néprajzi gyűjteményének a létesítése.

Next