Móser Zoltán: Tulipán és kereszt - Írások Kodály Zoltánról (1988)
Ezt a művet egy-két hónappal később bizonyára nem így írta volna meg, mivel közben megismerkedett a népdallal. Az akadémiai év befejezésével június 30-án Kodály hazautazik szüleihez, Nagyszombatra. Majd egy hónap múlva, augusztus elején Galántára megy, s onnan tovább. De erről az útról — az első igazi gyűjtőútjáról — csak néhány adatot, néhány állóképet őriz a krónika. Most ezek alapján próbáljuk megszerkeszteni ennek az augusztusnak a legendáját, ügyelve, hogy ne lépjünk át az igazból a hamisba, s ne feszítsük túlontúl az álomlátás engedte keretet. Ezt az utat nagyon fontosnak érezzük, s ezért talán nem túlzás, ha ennek az augusztusnak egy napját, az elindulás reggelét, Kodály második születésének mondjuk! Talán ezért lehet — és szabad — a legendáját költeni. De hol is kezdődjék a történet? Mondjuk az állomásnál. Bizonyára vonattal érkezik Nagyszombatról Galántára, s ott száll le, ahol 1885—1892 között „gyermekkora legszebi^lmtfk^^n|£g^Qjt^,gt^^^i^,rős itt minden! Még a bécsi gyors érkezésének ideje? is tudja. (Ez azóta sem változott.) Édesapja, az állomásfőnök e vonat érkezését várta mindig a legjobban: várta a kamaramuzsikáláshoz való kottákat. És „jött és érkezett” Mozart, Haydn, Beethoven, Schubert, Mendelssohn. Urak és parasztok, bakterek, cselédek, tanárok és suhanc gyerekek, cigányzenészek és azok gyerekei, vagyis a gyermekkori Galánta „népei” és az állomás a vonatfüttyel, füsttel és zakatolással — erre emlékezik talán Kodály, amikor leszáll a vonatról, s megáll az állomás épülete előtt, volt lakásuk előtt. Aztán elmegy, hogy megkeresse valamelyik rokonát, ismerősét, volt iskolatársát. Majd néhány nap múlva útra indul: egyedül, gyalog. ...„hátizsákkal a vállamon, bottal a kezemben és 50 koronával a zsebemben indultam el a Csallóközbe. Ott bolyongtam kialakult rendszer nélkül, embereket fogtam meg az utcán, hívtam énekelni a kocsmába, és hallgattam az arató lányok dalát. Legfárasztóbbak voltak a füstös kocsmai szeánszok éjszakánként.” S a legszebbek? A gyalogosan megtett utak, a kottásfüzetbe s immár a fejbe is jól bevésődött dalok sora, tehát az utcán és a kocsmákban töltött idők. De egyelőre még csak az elindulásnál vagyunk, s a 23 éves ifjú vándort látjuk, ahogy a vasúti sorompó felé halad, s ott most megáll. (Talán vonat jön.) Jobbról az állomást, az induló vonat füstjét látja, s ha balra tekint, a cigánysoron állapodik meg szeme, ahova annyiszor elcsatangolt kicsiny korában, hegedűszóra. „A mama mindig emlegette — mesélte a Kodály gyerek volt dajkájának, Vágovics Máriának már idős lánya —, hogy a Zoltán igen szerette a cigányzenét. Régen ott, ahol megyünk fel a hídra, ott cigánysor volt, és oda sokszor el szokott járni, mert azok ott hegedültek. Cigányzenét hallgatni, neki ez már akkor igen nagyon tetszett.” A sorompót — így képzelem — felhúzzák, s Kodály megy tovább Taksony felé. Itt lakik — rögtön a falu szélén, a kanyar után — a régi kedves cseléd, a kis Palinak dajkája, Vágovics Mária. „Amikor néhányan voltak Magyarországon meglátogatni Kodály Zoltánt — idézzük Flaskár Valéria (Vágovics Mária leánya) vi^^g^lé^^ét^, g8$áFl0nil&Víí?pltán, én úgy mondom csak, bocsánat a kifejezésért, hqggjjeg^o&líjá#^6 azt, hogy él-e még az a néni, aki őtet tanjtg^jpieg meg a kedve, hogy ez a néni nagyon szépejps£al$#Qgfri. Mert mindig azt mondta a Mamának: Daloljál, Mári, daloljá^o^t^^^t daloljál, mindig kellett dalolni a Mamának.’ Felelős vezető: Oláh Miklós 34