Móser Zoltán: Egy tucat emlék s kép Mészöly Miklósról és Aliscáról (1996)
Amíg én Szekszárdon éltem - 1938-ig Babits Halálfiai látlelete szinte módosítás nélkül érvényes volt. A Halálfiai nem igazán jó regény, de a maga nemében leverő izgalmas tudósítás. Legalábbis a lényeget illetően. Amiről folyamatosan szó volt: egy rangosan érzékeny és jó képességű értelmiség - és leendő értelmiségiek - méltatlan elfuserálódása. Holdkóros tehetetlenség. Valami ilyesmi. Vagy a bekötött szemű tisztesség, például ahogy a maguk meg a köz dolgait intézték. Élményből és tapasztalatból tudom, hogy ez a tisztesség igazi és élő volt. Persze nem számítom ide a hatalom pragmatikus cinikusait, akikkel ma is Dunát lehet rekeszteni. Akik felkészültség és éthosz nélkül a legkülönbözőbb szakmák és hivatások hitelét jóváhagyással (vagy rosszul értelmezett politikai stratégia jóvoltából) rontják. Az ártatlan vakokra gondolok, a mentő körülménnyel rendelkező többségre. Csak éppen az tette az egészet lidérces karikatúrává, ahogy amire mindez alapozódott, az volt hazugság. És ezzel nem néztek szembe. Illetve, ez sem ilyen egyszerű. Sokáig divat volt az egész értelmiséget bűnösnek, árulónak nevezni, s ennek a divatnak még ma is vannak hívei. Az ideológiai ügybuzgók egy időben odáig elmentek, hogy az egész nemzetre kiterjesztették a sommás ítéletet. S az ilyesmi, az ilyesminek kitartó sugalmazása a leggonoszabb agymosás, egy nép pszichés halálraítélése, ami ha szükségszerűen revízió alá kerül is, nem a legszerencsésebb indulatiszapot hagyja maga után. S mindez még kritikusabb, ha egyúttal történelmi csődtömegről is szó van - amellyel mi bőven dicsekedhetünk. Tudott ez a társadalom a csődtömegről, ebben nem volt hiba. És ha nem is korszerű formában, de korrekt nemzeti érzéssel rendelkezett. Mifelénk nem volt irredentizmus meg fajgyűlölet. A csődtömeggel meg valahogy úgy voltak, ahogy a levél a széllel - tudniillik, hogy nincs alternatíva, ha egyszer fújni kezd. És akkor be kell rendezkedni a szélfújta levél pozíciójába. Ismerős ez a történelmünkből, ma sem időszerűtlen. Ilyenkor következik el, hogy mentőövnek látszik a holdkóros álharmónia, álkonszolidáció. S elhiteti magát a radikalizmust elaltató vigasz, hogy ha más nem is, de talán a nagyobb bajból kisebb baj lesz, ha legalább részleteiben (amihez hozzáférünk) igyekszünk tisztességgel működtetni a gépezetet. Ami persze nem kis dolog, ha a történelem hétköznapjait néz