Móser Zoltán: Egy tucat emlék s kép Mészöly Miklósról és Aliscáról (1996)

Amíg én Szekszárdon éltem - 1938-ig Babits Halálfi­ai látlelete szinte módosítás nélkül érvényes volt. A Halálfiai nem igazán jó regény, de a maga nemében leverő­ izgalmas tudó­sítás. Legalábbis a lényeget illetően. Amiről folyamatosan szó volt: egy rangosan érzékeny és jó képességű értelmiség - és leendő értelmiségiek - méltatlan elfuserálódása. Holdkóros te­hetetlenség. Valami ilyesmi. Vagy a bekötött szemű tisztesség, például ahogy a maguk meg a köz dolgait intézték. Élményből és tapasztalatból tudom, hogy ez a tisztesség igazi és élő volt. Persze nem számítom ide a hatalom pragmatikus cinikusait, akikkel ma is Dunát lehet rekeszteni. Akik felkészültség és éthosz nélkül a legkülönbözőbb szakmák és hivatások hitelét jóváhagyással (vagy rosszul értelmezett politikai stratégia jóvoltából) rontják. Az ártatlan vakokra gondolok, a mentő körülménnyel rendelkező többségre. Csak éppen az tette az egészet lidérces ka­rikatúrává, ahogy amire mindez alapozódott, az volt hazugság. És ezzel nem néztek szembe. Illetve, ez sem ilyen egyszerű. Sokáig divat volt az egész értelmiséget bűnösnek, árulónak nevezni, s ennek a divatnak még ma is vannak hívei. Az ideológiai ügybuz­gók egy időben odáig elmentek, hogy az egész nemzetre kiter­jesztették a sommás ítéletet. S az ilyesmi, az ilyesminek kitartó sugalmazása a leggonoszabb agymosás, egy nép pszichés halálraítélése, ami ha szükségszerűen revízió alá kerül is, nem a legszerencsésebb indulatiszapot hagyja maga után. S mindez még kritikusabb, ha egyúttal történelmi csődtömegről is szó van - amellyel mi bőven dicsekedhetünk. Tudott ez a társadalom a csődtömegről, ebben nem volt hiba. És ha nem is korszerű for­mában, de korrekt nemzeti érzéssel rendelkezett. Mifelénk nem volt irredentizmus meg fajgyűlölet. A csődtömeggel meg vala­hogy úgy voltak, ahogy a levél a széllel - tudniillik, hogy nincs alternatíva, ha egyszer fújni kezd. És akkor be kell rendezkedni a szélfújta levél pozíciójába. Ismerős ez a történelmünkből, ma sem időszerűtlen. Ilyenkor következik el, hogy mentőövnek lát­szik a holdkóros álharmónia, álkonszolidáció. S elhiteti magát a radikalizmust elaltató vigasz, hogy ha más nem is, de talán a na­gyobb bajból kisebb baj lesz, ha legalább részleteiben (amihez hozzáférünk) igyekszünk tisztességgel működtetni a gépezetet. Ami persze nem kis dolog, ha a történelem hétköznapjait néz­

Next