Mozgó Képek, 1985 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1985-08-01 / 8. szám

18 sági Ildikó, Elena - Eszenyi Enikő, Lo­renzo - Szacsvay László, Fiú - Rudolf Péter, Lány - Sztárek Andrea fh. Gyártó: MTV Drámai Főosztály, 1984. 56 perc. Teresa, válása után, egyre magányo­sabbnak érzi magát. Hirdetést ad fel; az egyik szobáját ki akarja adni egy egyete­mista lánynak, hogy ne legyen annyira egyedül. Fiatal lány jelentkezik a hirde­tésre, Elena. A két nő kapcsolata barát­sággá mélyül, ám ezt a barátságot várat­lan esemény zavarja meg: megjelenik Lorenzo, Teresa elvált férje. Az eddigi harmonikus élet a két nő sorsában tra­gédiába fordul. A híres olasz írónő színdarabjának tévé­változata. Warrenné mestersége Magyar, színes tévéjáték. Rendezte: Gát György. G. B. Shaw színművét fordítot­ta: Réz Ádám. Dramaturg: Bernet Lász­ló. Vezető operatőr: Ráday Mihály. Zene: Vukán György. Hang: Nell Béla. Képvá­gó: Takács Erzsébet. Díszlet: Langmár András. Jelmez: Wieber Mariann. Maszk: Bócz Mara. Gyártásvezető: Sza­bó Miklós. Szereplők: Warrenné - Psota Irén, Vivie - Görbe Nóra, Praed - Darvas Iván, Crofts - Szoboszlai Sándor, Frank - Szerednyei Béla, Gardner - Harkányi Endre. Gyártó: MTV Drámai Főosztály, 1983. 82 perc. Warrenné kiterjedt nyilvánosház-háló­zat jövedelméből nevelteti a legelegán­sabb és legfinomabb módon leányát, Vi­­vie-t. Érthető, hogy semmiképpen sem szeretné, ha Vivie megtudná az igazat. Vivie azonban hazaérkezik a nevelőott­honok mindentől védelmező falai kö­zül, s nem kell sok idő ahhoz, hogy pon­tosan megértse, milyen pénzből fedezte az ő finom neveltetésének költségeit az anyja. Warrenné szeretné az egész szi­tuációt a maga szempontja szerint meg­értetni leányával. Vivie éppen nevelteté­séből fakadó magabiztos fellépésével és meggyőződésével, teljes győzelmet arat a vitában, saját mércéje szerint. Vissza­utasít mindent, amit anyja a bűnös mó­don szerzett pénzből felajánl, szakít anyjával és addigi életével. Magyar, színes tévéjáték. Rendezte: Horvai István, írta: Szigligeti Ede. Dra­maturg: Lehel Judit. Vezető operatőr: Bánhegyi István. Hang: Gyapjas László. Jelmez: Witz Éva. Díszlet: Kézdy Lóránt. Maszk: Tomola Katalin. Képvágó: Ada­­movics Ilona. Gyártásvezető: Szabó Mik­lós. Szereplők: Szirtfoki Jenő, földbirto­kos - Szilágyi Tibor, Ilon, a neje - Bánsá­gi Ildikó, Somkuti Lajos, Ilon bátyja - Szombathy Gyula, Rózsa, a neje - Egri Márta, Rezgeiné, fiatal özvegy - Pap Ve­ra, Kondori - Szakácsi Sándor, Terka és Julcsa, szobalányok - Eszenyi Enikő, Si­mon Mari, Lovász - Kaszás Attila, Inasok - Szabó Imre, Virág Kis Ferenc. Gyártó: MTV Drámai Főosztály, 1984. 62 perc. A történet színhelye egy vidéki nemesi kúria, ahol két fiatal házaspár, meg egy fiatal özvegyasszony és egy pár nélküli gavallér között támad némi bonyoda­lom. A bonyodalomból viszont félté­kenységek, szerelmi perpatvarok támad­Magyar, színes tévéfilm. Rendezte: Er­­dőss Pál, írta: Szalai Györgyi. Drama­turg: Szántó Erika. Szakértő: Beke Pál. Operatőr: Illés János és Pap Ferenc. Hang: Hegedűs László. Vágó: Majoros Klára. Díszlet: Gyürki András. Maszk: Il­lés Dorottya. Gyártásvezető: Martosi Mórocz Sándor. Szereplők: Takács Fe­renc, Dörner György, Szabó Anikó, Fe­nák az egymásnak rendelt párok között. A sok fordulattal előadott cívódássoro­­zat vége - természetesen - a boldog ki­békülés, a szerelmi harmónia. A múlt század hatvanas éveiben játszó­dó Szigligeti-színmű cselekményében a vígjátéki helyzetek inspirálósa nem más, mint a nők legyőzhetetlenségének hu­morral előadott tudomásulvétele. Kete András, Zsindely Katalin, Kőszegi Sándor, Mészáros Gyula, Darvasi Ilona, Kósa Pál, Hampó Jánosné, Boroska Ti­bor, Erdősi György, Zoltán János, Tereh István, Grósz Judit, Heréb Erzsébet, V. Tóth János. Közreműködött az I. emelet együttes. Gyártó: MTV Drámai Főosz­tály, a MAFILM közreműködésével. 1984. 102 perc. A napjainkban játszódó tévéprodukció középpontjában egy fiatal népművelő konfliktusai állnak. A fiatalember tele van tettvággyal. Világmegváltó szándé­kainak minden energiáját arra fordítja, hogy egy üzem művelődési házában va­lóban megteremtse a műveltség ottho­nát. Birkózik a körülményekkel, birkó­zik a főnökeivel­­ és saját élete megol­dandó gondjaival. A legnagyobb erőfe­szítést azonban egy munkatársával való együttműködés követeli tőle. Ez a mun­katárs remek összeköttetéseket tudhat maga mögött, és önmaga érdekeinek ér­vényesítésén kívül nem is nagyon érdek­li más. Nőuralom Hazárdjáték Bernstein „Azok az emberek, akik csak egy dologhoz érte­nek, ki nem állhatják azokat, akik több mindent csinálnak. Én nagyon keményen és komolyan megdolgozom mindenért. És tudja, mit mond a sajtó? Azt a három szót ismétli, amit a legjobban gyűlölök: csillogás, sokoldalúság és könnyedség.” Leonard Bernsteint idéztük, korunk azon muzsiku­sát, aki önmagát okkal tarthatja a zene „general practitioner”-jének. Valóban, életének nagy dilemmája is ebből adó­dik: fantasztikusan sűrű elfoglaltságai közepette bizony rendkívül nehéz időt szakítania az elmé­lyült alkotói munkára. A szétaprózódás problémá­jával annál inkább szembe kell néznie, mert „min­dent” jól és másoknál jobban akar­­ és sokszor tud­­ csinálni. Néhai felesége szerint: „Lenny semmi­ben sem mérsékelt. Amikor anagrammázunk, ő hajnalig akar játszani. Amikor az esti mozi­előadást nézzük a televízióban, ő a rákövetkezőre is kíváncsi. Ha moziba megyünk, közvetlenül utá­na legszívesebben egy másikba is betérne ...” E fenti, a mozira is utaló megjegyzés mellett Bernstein életrajzírói ki szoktak térni Chaplin iránti rajongására, egy pazar, rögtönzött Chaplin- Bernstein produkcióra, amikor is kis társaság előtt, egymás mulattatására játszottak, zongoráz­tak, mókáztak órákig. Tudunk Bernsteinnek a leg­nagyobb filmsztárok egynémelyikével tartott bará­ti kapcsolatáról, meg arról is, hogy igyekszik a filmújdonságokkal többé-kevésbé lépést tartani. Mint oly sok mindennel... Konkrétum - Bernstein és a film viszonylatában - érdekes módon csak kevés akad. Az viszont a legkevésbé sem érdektelen. Huszonöt éves korában (1943) egy szerencsés nagysikerű beugrásnak köszönhetően (a megbete­gedett Bruno Walter helyett vezényelt a Carnegie Hallban) országos hírű művész lett. A rákövetkező évben már a Metropolitanban mutatják be Fancy Free című darabját. E balettből hamarosan musi­cal lett, On the Town (A városban) címmel, első ne­kifutásra 463 előadást ért meg. Csoda, hogy elhal­mozták újabb megrendelésekkel, szerződéstervek­kel? A Paramount Pictures filmforgatókönyv írására kéri fel, titkon remélve, hogy a jóvágású, lángoló fiatalembert megnyerik majd főszereplőnek egy Csajkovszkijról szóló filmhez! Hasonló terveket dédelgetett egy másik filmvállalat, a Warner Bro­thers. Azt szerették volna, hogy egy Gershwin­­filmben ő alakítsa a címszerepet. Néhány év múl­va még egy hollywoodi cég igyekezett hasonló cél­ból megkörnyékezni, ekkor a szöveg és filmzene megírása mellett az egyik főszerepet is el kellett volna vállalnia. Alkotói kapcsolatba is került a mozival. 1949-ben született A városban filmváltozata Gene Kelly, Frank Sinatra, Ann Miller és Betty Garrett és a film Most igazán nem panaszkodhatnak Leonard Bernstein tisztelői! Augusztus­ban folytatódik a televízióban a Beetho­­ven-ciklus, amelynek egyik előadója és karmestere a népszerű zeneművész. S - hogy még nagyobb legyen a nézők öröme - egy másik műsorban Leonard Bernstein vezényel a Budapest Sport­­csarnokban rendezett hangversenyen, szereplésével. Öt év múlva mutatták be az On the Waterfront (A rakparton) című filmet, melyhez ő ír­ta a kísérőzenét, melynek ugyan jó része kimaradt az Elia Kazan rendezésében, Marlon Brando fő­szereplésével készült film végleges alakjából - ám ebből zenekari szvitet állítottak össze, amely már nagymértékben a West Side Story hangját vetíti előre. Hasonló kemény, gyors, energikus hangzá­sok, nyugtalan ritmusok, erőteljes drámai effektu­sok, egy-egy dallam ugyanolyan „felmagasztosítá­­sa” és elcsendesítése, a musicallel megdöbbentően rokon érzékletesség és hatásosság jellemzi. Igaz, eklektikusabban. Kevésbé sikerültek a líraibb jele­netek aláfestései, ezek - az egyik kritikus, Wilfrid Meilers szerint - „eszébe juttatják az embernek a hollywoodi krokodilkönnyeket". 1961: bemutatják a West Side Story filmváltoza­tát Robert Wise rendezésében, Natalie Wood fő­szereplésével, Richard Beymer, Russ Tamblyn, Ri­ta Moreno, George Chakiris és mások közreműkö­désével. Az Amerikai Filmművészeti és Filmtudo­mányi Akadémia az év legjobb filmjének titulálta, de emellett még kilenc másik díjat nyert el hama­rosan különböző fesztiválokon. (Legutóbb Los Angelesben a Grammy-díjat is átvehette Bernstein a WSS-ért!) A sikersorozat ellenére ellenvélemény is elhangzott, s nem indokolatlanul, mert a film bármilyen nagyhatású és színekben, rendezésben, kivitelezésben lenyűgöző - a darab meglévő sebez­hető megoldásait kétségkívül felnagyította. . (Juhász) Szabálytalan karrier Emmy Destinn regénye A XIX. század a vége felé alkonyodon, 1898-at ír­tak. Július 19-én este, Berlin egyik nagy tekintélyű operaházában, a Kroll-Operben egy villogó sze­mű, fekete lány énekelte Santuzza szólamát Mas­cagni Parasztbecsület című melodrámájában. Sen­ki sem ismerte, de aki hallotta, egyetértett a sajtó másnapi dicshimnuszaival, melyekben - egyebek közt - ilyen mondat látott napvilágot: „A debü­­táns hanganyaga a zseniális Gemma Bellincionira emlékeztet, s példaképét utol is fogja érni, ha na­gyobb feladatokban is kibontakoztathatja képessé­geit.” Az ifjú énekesnő - Emilie Pavlina Kittlová - élete első diadalát aratta, s hálából nyomban fel­vette tanárnője, Marie Loewe-Destinn nevét. Destinn ekkor húszéves volt, de addig is történt vele egy s más feljegyezni való. 1878. február 26-án született Prágában. Apja balszerencsés vál­lalkozásokkal bajlódó üzletember, anyja Milánó­ban, Párizsban énekelgetett kis szerepeket, majd visszavonult a privát életbe, hogy öt gyermeknek adjon életet. Emilie Paulina volt közöttük a legidő­sebb. Apja hatesztendős korától hegedülni tanít­tatta, s tizennégy éves volt, amikor szűk baráti kör­ben „szólóestet” rendezett számára, remélve, hogy a kislányt a virtuóz­ pályára vezérelheti. A házi hangversenyen jelen volt Rudolf Procházka, a ki­váló zeneíró is, aki gyönyörködve figyelt föl - nem Pavlina hegedűjátékára, hanem beszélgetés köz­ben fel-felcsendülő, szép tiszta, sokszínű hangjára. Azonnal beajánlotta Marie Loewe-Destinnek, egy énekiskola jeles tanárnőjének. A lánynak nem tet­szett a dolog, ő hegedűvirtuóz szeretett volna len­ni. „Akaratos volt, önfejű, nyugtalan, az énekórák alig érdekelték, csak nagy türelemmel lehetett a ta­nuláshoz újra meg újra visszakényszeríteni” - em­lékezett rá Loewe-Destinn. Egyszer aztán, szinte egyik óráról a másikra, mindez megváltozott. Pav­lina bámulatosan rövid idő alatt „bevágott” jó né­hány terjedelmes szopránszerepet, elvégezte a prá­gai Nemzeti Színház drámai tanfolyamát, és rög­tön próbaéneklésre jelentkezett. Tizenkilencedik évében járt. A szakmai bizottság, élén az igazgató­val, két áriát kért tőle a Carmenből. Emilie Pavlina énekelt, az igazgató pedig sommásan ítélkezett: „Ezzel ugyan nem hozott olyan izgalomba, hogy hideg fürdőbe kívánkoznék!” A család reményei összeomlottak, de nem az „önfejű” lányé. Ha nem kell Prágának, jó lesz ő Drezdában. Ott Pamina áriáját énekelte a Varázsfuvolából, s Erzsébetet a Tannhdusetból Drezdában ezekkel bukott meg. „Nem elég muzikális, a hangja sem szép" - mon­dogatták a meghallgatók. Ku­tlová haladék nélkül tovább utazott Berlinbe, s mivel az Udvari Operá­nál túl sokáig várakoztatták, a Kroll-Opernél ko­pogtatott. Ott lépett színpadra Santuzzaként, és a bemutatkozás után sorozatban adott Carmenben. „Ausverkauft” - minden jegy elkelt - hirdették a pénztárak, ha Destinn neve állt a plakátokon. A bátor lány mellé szegődött a szerencse is. Amikor az Udvari Operánál szereposztási problé­mák adódtak, Destinn nekik is rendelkezésükre állt; próba nélkül elénekelte Thomas Mignonjának szoprán szerepét, a Tannhäuser Erzsébetjét, s két órával az előadás előtt, „beugrással” vállalta a Fa­ustban Margit szólamát. A következő szezonban, mint szerződtetett tag, A bűvös vadász Agathaját alakította. Angyali türelmű egykori tanárnőjének iskolája megérlelte gyümölcsét, Emmy Destinn el­bűvölte a közönséget, az udvart, II. Vilmos csá­szárt, akitől a „porosz udvari énekesnő” címet kapta, így már megbocsáthatott szülővárosának (a prágai Nemzeti Színházban fellépett néhányszor a Mignonban, a Carmenben, később Az eladott menyasszony 500. előadásán ő alakította Masen­­kát), majd Bayreuthba utazott, hogy A bolygó hol­landi bemutatóján Sentaként jelenjen meg a Fest­spielhaus rivaldája előtt. A közönség ünnepelt, a sajtó áradozott, Destinn reálisnak tartotta, hogy előterjessze kívánságát, legközelebb Izoldát sze­retné énekelni. Cosima, Wagner mindenható özve­gye, így válaszolt: „Einige Zoll, fehlen ... Néhány hüvelyk hiányzik .. . Nálunk hagyomány, hogy Izoldát magas termetű hölgyek éneklik, s Ön, saj­nos, középtermetű ...” Destinn könnyű szívvel búcsúzott Bayreuthtól, hiszen tárt karokkal várták Berlinben (a Strauss­­operák, a Feuersnot, a Salome), várta Párizs, Lon­don, Budapest (1907-ben), várták azok az opera­házak, ahol a karmesterek (Carl Muck, Richard Strauss, Bruno Walter) nem „toll”-lal mérték a te­hetséget. S várta Destinnt természetesen New York, a MET, ahol 1910. december 10-ére tűzték ki Puccini A nyugat lánya című operájának ősbe­mutatóját. Minnie szólamát Destinnre, Dick John­­sonét Carusóra osztották. Hatalmas hírverés előzte meg az eseményt, amelynek csak a főpróbáján tör­tént kisebb „malőr”. Destinn ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy fehér lovon ülve mentse meg Dicket, szerelmesét. A főpróbán azonban a paripa meg­bokrosodott a reflektorok fényétől, s Minnie-t nagy ívben levetette, egyenesen a baritonista,­ Dinh Gilly karjaiba. Nem történt nagyobb baj, a premier zavartalanul zajlott le. A MET-ben szerep­szerepet követett (Masenka, Tosca, Louise, Gioconda, Alice a Falstaffban, Leonora a Trubadúrban stb.), miközben Európá­ban már ropogtak a fegyverek. 1916-ban az éne­kesnőt honvágy gyötörte, szeretett volna nyugal­masabb napokat tölteni a csehországi Strázban vá­sárolt kis kastélyában, melyet kedvére rendezett be. A háború végéig élt kedves otthonában, s aztán 1921-22-ben ismét vendégjátékokra vállalkozott; előbb a MET-ben, majd Európa nagyvárosaiban. Hazatérve Strázba, talán a magánynak szeretett volna búcsút mondani, amikor negyvenöt évesen férjhez ment egy nála jóval fiatalabb drogistához. A rövid, örömtelen házasságban természetesen nem talált nyugalmat, ismét turnék következtek - immár rutinszerűen... - 1930. január 28-án, egy budweissi (Ceské Budejovice-i) látogatáson szív­­szélhűdés oltotta ki életét. A Moldva-parti magas­laton, Vysehrad temetőjében talált nyugalomra. Albert István West Side Story Emmy Destinn MOZGÓ KÉPEK

Next