Mozgó Világ, 1994. január-június (20. évfolyam, 1-6. szám)
1994 / 6. szám - -RÓL, -RŐL - Révész Sándor: "Egy csukódás lehelete" - Mondatok a Valóságból 4.
(...) Valami tagadás feszül minden beismerésben, összeszorult ököl minden legyintésben. Valami titkos üzenet azt tanítja hinni, hogy mindaz, ami immár biztos, lehetetlen.” (Csengey Dénes: „És mi most itt vagyunk...” [Bereményi Géza és Cseh Tamás.] Valóság, 1981/3) „mert adódhatnak bajok most, hogy én jelen vagyok”, mondta Valóság nagybátyánk, midőn kibújt a borítékból és a fogasra akasztotta jellegzetes keze írását. Valóság nagybátyánk itt, Csengey Dénes távol, „s családunk sír meg nevet olvasván ezt a nevet...” Csengey Cseh Tamásról írta élete első könyvét, ennek részletével jelent meg először a Valóságban (egy sokadmagával szerkesztett felsőiskolás kutatási jelentést nem számítva), és élete csúcspontján, Monor és Lakitelek között félúton Cseh Tamással hozta létre a Mélyrepülést. A Mélyrepülés kezdetén a muskátlis reformbörtönben így szól a törzsőrmester Novák Bélához, a potenciális és állítólagos világmozdító hangforráshoz: „Maga nálam nem lesz különleges eset. Én magán úgy eligazodom, hogy arról kódul.” De hiába igazodna el a törzsőrmester, a hadnagya tudja, hogy nem lehet ráigazodni ennek a Nováknak a torkára, aki úgy néz, 122 hogy muszáj behozni, s mivel csak néz, muszáj kiengedni. Nem szabad, nem engedik, ez valami nemzeti kincs vagy katasztrófa. Valóság nagybátyánk hazatért, s mi megtörzsőrmesteredtünk. Úgy eligazodunk egymáson, hogy arról kódolunk. Kik összefolytunk az ismeretlenben, kik összehallgatunk a felső regiszter összefolyt világában, ügyrendi hangfekvésbe ereszkedtünk. Novák újra egyedül, a világmozdításon innen és túl, a kezdet előtti ttánban ül a Jégmadárban, ahol az asztal széléig még nem jutott senki sem, ahol a szélső pohár után is mindig van pohár, és nincs záróra, hiába vár az alkotómunka tehetségünkre, hiába az új mechanizmus, nincs Valóság, csak g-dúr és e-moll. Egy kereszt. Valóság nagybácsi parlamentje 89. ülésnapját ülte, amikor Csengey elért a szélső pohárig. Ami Csengeyből látszott, az is nagyon megöregedett 1988 és 1991 között, amikor kibukott szárnyas parasztingéből, és zakóban járt, mint Lee van Cliff, a fényképész. Ami nem látszott belőle, mondják, az öregedett el csak igazán. „Hű, de öreg vagy már. Én is ilyen volnék? Nem, nem. Na jó. Szervusz, Desiré.” Mondja Antoine. „Tehát a kísérlet sikerült, és így most kiderült: érdemes!” Mondja Antoine. Mondja az „ELNÖK. (...) A Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportja írásban jelezte, hogy az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságba Kálmán Attila helyére dr. Bogdán Emil képviselő urat javasolják megválasztani. Kérdezem a tisztelt Országgyűlést, egyetért-e a személyi javaslattal. Kérem, szavazzanak. (Megtörténik.) Megállapítom, hogy az Országgyűlés 190 igen szavazattal 1 ellenszavazattal és 8 tartózkodás mellett a javaslatot elfogadta. (Taps.) Engedjék meg, hogy elsőként gratuláljak dr. Bogdán Emil képviselő úrnak új tisztségében, és sok sikert kívánjak neki.” A 89. ülésnapon: „...itala kézfogás, / csengője Symphonia. // Az ujjam éppen mozog, / nyomok egy csengőt vele, / arcomon végigsimít / egy csukódás lehelete.” Csengey Dénes halála előtt több mint három hónappal, 1990. december 28-án szólalt meg utoljára a parlamentben. A gombját még nyomogatta, a szavazások felén részt vett, de szólni nem szólt. A megelőző nyolc hónapban, 65 ülésnapon huszonhatszor kért szót. A huszonhatból tizenötször ügyrendi kérdésben. Tizenötször. Huszonhatból. Mikor utoljára szót váltottunk (nem váltottunk sokszor), éppen kidúlt az ülésteremből, gyújtotta a harmincötödik symphoniát, s mondta éppen nekem, mert éppen belém ütközött, hogy ez a Szűrös mindenre képes, csak hogy eggyel többször leszavazzák a kormányt. Addig sem férhetett meg benne az ügyrendi sérelem, amíg egy kormánypárti ütközőt talál. Na jó, „ha voltunk együtt valaha, ez az együtt utóirata”. Gondoltam akkor prózában. Csengey idézte Deák Ferenctől a Valóság-béli Eötvös-tanulmányában: „Személy szerint sajnálnám, Kossuth számára azonban szerencsés volna, ha most [1848 áprilisában] meghalna.” Úristen, micsoda árnyékvilág van ebben a diabolikus objektivitásban... Milyen távoli hangnemekbe lehetne ezt a cikket transzponálni a halál mozgatásával. Ha mondjuk azt játszanánk, hogy Csengey meghalt a médiaelnökök ellen indított első támadásai előtt, a Nemzeti Alapítvány gründolása előtt, nem lett volna pártalelnök és pártszóvivő, nem lett volna a nép-