Mozgó Világ, 1998. július-december (24. évfolyam, 7-12. szám)
1998 / 7. szám - NOVELLA - Gyurkovics Tamás: Nyál
„ Kedves Veres Pál, azt szeretném megkérdezni, hogy lehet-e betegséget kapni attól, ha az ember a Balatonban szeretkezik. Persze, náthás lehet, ha hideg a víz.” Az orvos válaszol, Ifjúsági Magazin, vagy valami hasonló, ez jutott Tamásnak az eszébe, ahogy magára húzta Mártát, mosolygott is hozzá, aztán élvezte, ahogy ténfereg a szája a lány nedves bőrén, ami sós volt, pedig a Balaton nem is tenger. „Kizökkenek megint - gondolta a férfi -, sosem tudom tartani ezt a kurva számot, egyes szám első vagy harmadik személy, olyan kilátástalanul összecsúszik mindig, nem is szabadna az ilyennek írnia.” Kinézett az ablakon, a város tiszta nyirok volt, alattomosan szitált a köd, ha kiléptél az utcára, mindjárt átnedvesedtél, mint az óceánjáró fedélzetén Newcastle felé. Na akkor séta, ezt mondta a Robert de Niro az Éjszakai rohanás végén, aztán fölgyűrte a bőrlakó gallérját, és bele a ködkék nagyvárosba, ahol homályos fények vibráltak és látni lehetett az emberek lélegzetét. A férfi szerette ezt a mondatot, ezért mondta, amikor kinézett az ablakon, majdnem azt írtam: a vigasztalan utcára, de ez hülyeség, számára az utca sosem volt vigasztalan, esőben sem, épp ellenkezőleg, szeretett kóvályogni a körúton vagy a zsidónegyedben, nem gondolt semmire, vagy éppen apró kis semmiségekre gondolt, ömlöttek át az agyán, mint a bálna sziláján a planktonok. Na akkor séta, vágta zsebre az ökleit, de előbb még rágyújtott egy cigarettára, amit egyébként nem szenvedhetett, de túlságosan is tisztelte a hangulatait, semmint egy ilyen apróságon ellenkezni kezdett volna. „Iszom egy sört is - tette hozzá a hangulata -, sőt, iszok.” Csókolom, vanicám?, kérdezte állítólag Zala Márk, a színész Győrben a Marikában, a szocializáció e közhelyes stációján (persze együttment, mindegy), mosolyogva kérte a gyomorkeserűt, aztán beöntötte a ballonkabátja belső zsebébe, így mondja a fáma (pontosabban a Marcsi), és bár a férfi ezt az utolsó gesztust már nem értette, 95 azért a mondatot átvette, mert szellemesnek találta, és várta az időt, amikor ő is megengedheti magának, hogy így rendeljen. A férfi a törzsvendégesdire gondolt, amely már nincsen, a pincérek juszt se jegyzik meg a nevedet, és azt sem, hogy mit iszol rendesen, mintegy szánt szándékkal kérdezik meg újra meg újra, hogy mit hozhatok, mintha nem sört és meszkót rendelnél évek óta, kicsi sóspereccel (néha). A férfi kiért a Blahához, az aluljáróhoz vezető járdára, ahol galambszarcsíkok harcoltak a tér újrafelosztásáért a hajléktalanok láthatatlan határsorompóival, a szar- és húgyszaggal. Középen, száműzött obeliszk, emlékkő a régi Nemzeti Színháznak, amit felrobbantottak, nem is tudom, talán a metró miatt, most meg, hogy épül az új, az Erzsébet téri buszpályaudvart internálják, tömegközlekedés-kultúra: 1-1, a győriek meg vonatozzanak. Elállt az eső. Felállt újra. Már lezuhanyoztunk a vizesblokkban, ahol holnap reggel a borotválkozótükrök előtt elbeszélgetek majd Károly bácsival, aki hajdúszoboszlói (borotvakés, Pitralon, és sosem vágja meg magát) vagy Harryval, aki erfurti (villanyborotva, autóstáskára emlékeztető neszesszel). Diskurálnak majd velem (aki lehúzóval, és mindig megvágom magam, ráadásul el is hagyok itt-ott egy darabot), férfiak egymást közt. De most még Márta és én. Sóletkonzervjeink (bár tréfli, isteni mégis, sátorban pláne) már mind elfogytak, fényes csizmánk is megrogyott, jóllakottan keveredtünk a polifoamra, állítólag magyar találmány, csak a japánok lenyúlták, heveredtünk, mint római patríciusok a lakoma után, átkaroltam a Mártát, tettetve (kinek?), hogy így fogunk aludni, így, szelíden összegabalyodva, de hát forró volt az ágyékom és lüktetett, mint a Tom és Jerryben a Tom ujja, ha rávágtak a kalapáccsal, és tüzelt a Márta ölé is, akart engem, ahogyan én is akartam őt.