Mozgó Világ, 1998. július-december (24. évfolyam, 7-12. szám)

1998 / 7. szám - NOVELLA - Gyurkovics Tamás: Nyál

„- Kedves Veres Pál, azt szeretném megkérdezni, hogy lehet-e betegséget kapni attól, ha az ember a Balatonban szeretkezik.- Persze, náthás lehet, ha hideg a víz.” Az orvos válaszol, Ifjúsági Magazin, vagy valami hasonló, ez jutott Tamásnak az eszébe, ahogy magára húzta Mártát, mosolygott is hozzá, aztán élvezte, ahogy tén- fereg a szája a lány nedves bőrén, ami sós volt, pedig a Balaton nem is tenger. „Kizökkenek megint - gondolta a férfi -, sosem tudom tartani ezt a kurva szá­mot, egyes szám első vagy harmadik személy, olyan kilátástalanul összecsúszik mindig, nem is szabadna az ilyennek írnia.” Kinézett az ablakon, a város tiszta nyirok volt, alattomosan szitált a köd, ha kilép­tél az utcára, mindjárt átnedvesedtél, mint az óceánjáró fedélzetén Newcastle felé. Na akkor séta, ezt mondta a Robert de Niro az Éjszakai rohanás végén, aztán föl- gyűrte a bőijakó gallérját, és bele a ködkék nagyvárosba, ahol homályos fények vibrál­tak és látni lehetett az emberek lélegzetét. A férfi szerette ezt a mondatot, ezért mond­ta, amikor kinézett az ablakon, majdnem azt írtam: a vigasztalan utcára, de ez hülye­ség, számára az utca sosem volt vigasztalan, esőben sem, épp ellenkezőleg, szeretett kó­vályogni a körúton vagy a zsidónegyedben, nem gondolt semmire, vagy éppen apró kis semmiségekre gondolt, ömlöttek át az agyán, mint a bálna sziláján a planktonok. Na akkor séta, vágta zsebre az ökleit, de előbb még rágyújtott egy cigarettára, amit egyébként nem szenvedhetett, de túlságosan is tisztelte a hangulatait, sem­mint egy ilyen apróságon ellenkezni kezdett volna. „Iszom egy sört is - tette hozzá a hangulata -, sőt: iszok.” Csókolom, vanicum?, kérdezte állítólag Zala Márk, a színész Győrben a Mariká­ban, a szocializáció e közhelyes stációján (persze ő gyüttment, mindegy): mosolyogva kérte a gyomorkeserűt, aztán beöntötte a ballonkabátja belső zsebébe, így mondja a fáma (pontosabban a Marcsi), és bár a férfi ezt az utolsó gesztust már nem értette, 95 azért a mondatot átvette, mert szellemesnek találta, és várta az időt, amikor ő is megengedheti magának, hogy így rendeljen. A férfi a törzsvendégesdire gondolt, amely már nincsen, a pincérek juszt se jegyzik meg a nevedet, és azt sem, hogy mit iszol rendesen, mintegy szánt szándékkal kérdezik meg újra meg újra, hogy mit hozhatok, mintha nem sört és uneszkót rendelnél évek óta, kicsi sóspereccel (néha). A férfi kiért a Blahához, az aluljáróhoz vezető járdára, ahol galambszarcsíkok harcoltak a tér újrafölosztásáért a hajléktalanok láthatatlan határsorompóival, a szar- és húgyszaggal. Középen, száműzött obeliszk, emlékkő a régi Nemzeti Szín­háznak, amit felrobbantottak, nem is tudom, talán a metró miatt, most meg, hogy épül az új, az Erzsébet téri buszpályaudvart internálják, tömegközlekedés-kultú­ra: 1-1, a győriek meg vonatozzanak. Elállt az eső. Felállt újra. Már lezuhanyoztunk a vizesblokkban, ahol holnap reggel a borot­válkozótükrök előtt elbeszélgetek majd Károly bácsival, aki hajdúszoboszlói (borot­vakés, Pitralon, és sosem vágja meg magát) vagy Harryval, aki erfurti (villanybo­rotva, autóstáskára emlékeztető neszesszer). Diskurálnak majd velem (aki lehúzó- val, és mindig megvágom magam, ráadásul el is hagyok itt-ott egy darabot): férfi­ak egymást közt. De most még Márta és én. Sóletkonzeryjeink (bár tréfli, isteni mégis, sátorban pláne) már mind elfogytak, fényes csizmánk is megrogyott, jóllakottan hevered- tünk a polifoamra, állítólag magyar találmány, csak a japánok lenyúlták, hevered- tünk, mint római patríciusok a lakoma után, átkaroltam a Mártát, tettetve (ki­nek?), hogy így fogunk alunni, így, szelíden összegabalyodva, de hát forró volt az ágyékom és lüktetett, mint a Tom és Jerryben a Tóm ujja, ha rávágtak a kala­páccsal, és tüzelt a Márta öle is, akart engem, ahogyan én is akartam őt.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék