Mozgó Világ, 2001. január-június (27. évfolyam, 1-6. szám)
2001 / 2. szám - ESSZÉ - Romsics Ignác: Dalmáciai levelek, avagy szubjektív utószó Magyarország XX. századi történetéhez
úgyis tudunk? De ha már írunk, minek elárulni előre, amit mondani akarunk? Mi végre olvasunk, sőt vagyunk a világon, ha már gondolkodni sem hagynak bennünket? Talán így, ilyen szövegekkel találkozva alakult ki bennem, ha nem így születtem, hogy első hallásra minden állítást kétkedve fogadok, hogy mindig és mindennek a fonákjára is kíváncsi vagyok, hogy mindenről magam szeretek megbizonyosodni, s amiről nem tudok, azt inkább nyitva hagyom, „lebegtetem”, fenntartással kezelem, semmint hogy kritikátlanul elfogadjam. A katolikus pap, aki hittanra tanított, ezt éppolyan nehezen viselte el, mint középiskolás éveimben a kollégiumigazgató, a seregben a századparancsnokom, majd később a tudományosszocializmus-tanárom és kollégáim egy része. Azokat a szövegeket szerettem tehát, és ma is azokat becsülöm, amelyek nem kész válaszokat adnak, hanem a válaszalkotáshoz szükséges tényeket, adatokat prezentálják számomra. Nem baj, ha a szerzőnek van véleménye, de ezt ne 28 akarja rám erőszakolni, hagyja, hogy én döntsem el: egyetértek-e vele vagy sem. Ehhez járult az a nem túl eredeti, a marxista történelemfelfogás „monoteizmusához” képest mindenesetre eretnek felismerés, hogy a történelmi megismerés természete miatt objektív történetírás nem lehetséges, többé vagy kevésbé minden történeti interpretáció szubjektív. Ezt először 1989-ben, Bethlen-biográfiám előszavában írtam le, de jóval korábban, az 1970-es évek végén fogalmaztam meg a magam számára. Ha jól emlékszem, Max Webert és Diltheyt olvasva jutottam erre a konklúzióra. Crocénak, Rickertnek és Collingwoodnak akkor még csak a nevét ismertem, nézeteiket, írásaikat nem. Azt a szélsőséges véleményt azonban, mely szerint a „történettudomány a művészet egyik válfaja”, vagyis a történészek éppoly szabadak szövegeik konstruálásakor, mint a költők és a regényírók, s amely álláspontot legkarakterisztikusabban Hayden White képviseli, sohasem osztottam, s ma sem osztom. Az alapvető különbségek közül, melyek a történetírást és a szépirodalmat elválasztják, egyik legfontosabbnak a múlthoz való eltérő viszonyt tartom. Az író minden további nélkül megteheti, hogy egy-egy történelmi eseményt a fantáziájára hagyatkozva rekonstruál, ad absurdum kitalál. A történésznek kötelessége a rekonstruálandó esemény meglévő vagy elérhető forrásanyagát áttekinteni, és azt legjobb tudása és meggyőződése szerint szelektálni, súlyozni, értékelni. Ugyanilyen fontos különbség a szakmához, illetve az elődök munkáihoz való eltérő kapcsolódás. Egy mai író a Háború és béke ismerete nélkül is írhat Napóleon oroszországi hadjáratáról vagy Eötvös regényének az elolvasása nélkül a Dózsa-féle parasztfelkelésről. Munkája minősége és az ő minősítése ettől egyáltalán nem függ. A történész megnyilatkozása viszont minden esetben része egy - a témától függően olykor évszázadokra visszanyúló - szakmai diskurzusnak, amelynek az ismerete kötelező. A történész keze tehát kötöttebb, s ha állításai nem is megfellebbezhetetlenek, jóval biztosabb és főleg ellenőrizhetőbb bázison nyugszanak, mint a regényíróéi. Munkám „szenvtelen”, „faktografikus” és „rejtőzködő” jellege mögött tehát ezek az élmények, megfontolások és motívumok állnak. Sem az ügyész, sem a védő képében nem tudtam és nem is akartam tetszelegni, sőt még a bírói attitűdtől is idegenkedtem. Az utókor bölcsességével könnyű a múlt szereplői között büntetéseket és jutalmakat kiosztani. Én inkább megérteni igyekszem őket. Szerepemet ezért - a törvényszéki hasonlatnál maradva - többnyire a bírósági tudósító feladatához hasonlóan fogom fel. Vagyis el akarom mondani azt is, amit az ügyész, és azt is, amit a védő csatolt a peranyaghoz, s végül a bírói ítéletet és indokolást is igyekszem korrekt módon összefoglalni. Persze azért, ha figyelmesen olvas, észre fogja venni, mint ahogy észre is vette, hogy a tudósító számos esetben „kiesett” a szerepéből, és olyan megállapításokra is ragadtatta magát, amelyek személyes véleményét tükrözik.