Mozgó Világ, 2001. január-június (27. évfolyam, 1-6. szám)

2001 / 2. szám - ESSZÉ - Romsics Ignác: Dalmáciai levelek, avagy szubjektív utószó Magyarország XX. századi történetéhez

úgyis tudunk? De ha már írunk, minek elárulni előre, amit mondani akarunk? Mi végre olvasunk, sőt vagyunk a vilá­gon, ha már gondolkodni sem hagynak bennünket? Talán így, ilyen szövegekkel találkozva alakult ki bennem, ha nem így születtem, hogy első hallásra minden állítást kétkedve fogadok, hogy mindig és mindennek a fonákjára is kíváncsi vagyok, hogy mindenről magam szere­tek megbizonyosodni, s amiről nem tu­dok, azt inkább nyitva hagyom, „lebeg­tetem”, fenntartással kezelem, semmint hogy kritikátlanul elfogadjam. A katoli­kus pap, aki hittanra tanított, ezt épp­olyan nehezen viselte el, mint középisko­lás éveimben a kollégiumigazgató, a se­regben a századparancsnokom, majd ké­sőbb a tudományosszocializmus-tanárom és kollégáim egy része. Azokat a szövegeket szerettem tehát, és ma is azokat becsülöm, amelyek nem kész válaszokat adnak, hanem a válasz­alkotáshoz szükséges tényeket, adatokat prezentálják számomra. Nem baj, ha a szerzőnek van véleménye, de ezt ne 28 akarja rám erőszakolni, hagyja, hogy én döntsem el: egyetértek-e vele vagy sem. Ehhez járult az a nem túl eredeti, a marxista történelemfelfogás „monoteiz­musához” képest mindenesetre eretnek felismerés, hogy a történelmi megisme­rés természete miatt objektív történet­­írás nem lehetséges, többé vagy kevés­bé minden történeti interpretáció szub­jektív. Ezt először 1989-ben, Bethlen-bi­­ográfiám előszavában írtam le, de jóval korábban, az 1970-es évek végén fogal­maztam meg a magam számára. Ha jól emlékszem, Max Webert és Diltheyt ol­vasva jutottam erre a konklúzióra. Cro­­cénak, Rickertnek és Collingwoodnak ak­kor még csak a nevét ismertem, nézete­iket, írásaikat nem. Azt a szélsőséges véleményt azonban, mely szerint a „tör­ténettudomány a művészet egyik válfa­ja”, vagyis a történészek éppoly szabadak szövegeik konstruálásakor, mint a köl­tők és a regényírók, s amely álláspontot legkarakterisztikusabban Hayden White képviseli, sohasem osztottam, s ma sem osztom. Az alapvető különbségek közül, melyek a történetírást és a szépirodal­mat elválasztják, egyik legfontosabb­nak a múlthoz való eltérő viszonyt tar­tom. Az író minden további nélkül meg­teheti, hogy egy-egy történelmi eseményt a fantáziájára hagyatkozva rekonstru­ál, ad absurdum kitalál. A történésznek kötelessége a rekonstruálandó esemény meglévő vagy elérhető forrásanyagát át­tekinteni, és azt legjobb tudása és meg­győződése szerint szelektálni, súlyozni, értékelni. Ugyanilyen fontos különbség a szakmához, illetve az elődök munkái­hoz való eltérő kapcsolódás. Egy mai író a Háború és béke ismerete nélkül is ír­hat Napóleon oroszországi hadjáratáról vagy Eötvös regényének az elolvasása nélkül a Dózsa-féle parasztfelkelésről. Munkája minősége és az ő minősítése ettől egyáltalán nem függ. A történész megnyilatkozása viszont minden eset­ben része egy - a témától függően olykor évszázadokra visszanyúló - szakmai dis­kurzusnak, amelynek az ismerete köte­lező. A történész keze tehát kötöttebb, s ha állításai nem is megfellebbezhetetle­nek, jóval biztosabb és főleg ellenőrizhe­tőbb bázison nyugszanak, mint a regény­íróéi. Munkám „szenvtelen”, „faktografikus” és „rejtőzködő” jellege mögött tehát ezek az élmények, megfontolások és motívu­mok állnak. Sem az ügyész, sem a védő képében nem tudtam és nem is akar­tam tetszelegni, sőt még a bírói attitűdtől is idegenkedtem. Az utókor bölcsességé­vel könnyű a múlt szereplői között bün­tetéseket és jutalmakat kiosztani. Én in­kább megérteni igyekszem őket. Szere­pemet ezért - a törvényszéki hasonlat­nál maradva - többnyire a bírósági tu­dósító feladatához hasonlóan fogom fel. Vagyis el akarom mondani azt is, amit az ügyész, és azt is, amit a védő csatolt a peranyaghoz, s végül a bírói ítéletet és indokolást is igyekszem korrekt módon összefoglalni. Persze azért, ha figyelme­sen olvas, észre fogja venni, mint ahogy észre is vette, hogy a tudósító számos esetben „kiesett” a szerepéből, és olyan megállapításokra is ragadtatta magát, amelyek személyes véleményét tükrözik.

Next