Mozgó Világ, 2003. január-június (29. évfolyam, 1-6. szám)
2003 / 2. szám - ESSZÉ - Takács Ferenc: Visszájáról - Huysmanns, Kosztolányi, Nabokov
mint az állat, amelyet lekéselnek; aztán recsegés hallatszott, a zápfog húzás közben töredezett, míg végül sikerült kihúzni; a fogász foghúzója végén egy kékes fogat lengetett, melyről piros húscafat csüggött alá; a herceg egész mosdótól vért öblögetett, a fogász segédje, egy öregasszony újságpapírba akarta becsomagolni a fogcsonkot és át óhajtotta nyújtani, de a herceg ezt visszautasította, fizetett, és elmenekült; lefelé menet a lépcsőházban véres turhákat köpködött a lépcsőkre. (A dőlt betűs részek Kosztolányi Dezső fordításából valók. Kosztolányi szemlátomást perverz élvezettel fúrt-faragott a parodisztikus szövegen.) A végső ironikus ellenponttal, az esztétikai magatartás szatirikus leleplezésével a könyv vége felé találkozunk. Mivel des Esseintes dekadens és fáradt gyomra felmondta a szolgálatot, alulról kell táplálni, beöntés útján. Ennek igen megörült, hiszen a beöntés maga a par excellence mesterséges táplálkozás, a tápcsatorna természetes működésirányával ellentétes eljárás, a denaturalizáció non plus ultrája, állövet alkalmazásával az ember valóban a rebours, azaz visszájáról érkezik. Milyen erélyes tiltakozás ez a falánkság nagy bűne ellen! És milyen határozott arculütése a vén természetnek, melynek unott következményeit végre kijátszhatjuk! - lelkesedett a herceg. Rögtön arra gondolt, hogy az új helyzetben újabb szubtilisan művi élményekben lehet része, s hozzálátott változatos beöntésmenüket öszszeállítani, például péntekre bojtos ebédet, több csukamájolajjal és borral, az erőlevest pedig, akárcsak a húst, kihagyta az alfele útján szervezetébe juttatandó ételsorból, mert ezt az Egyház kifejezetten tiltja. Szkatologikus iróniának hívják az ilyesmit: a légiesen szellemi magasztost a legtestibb testivel, az anus és excrementum alantas régióival kontrapunktálni (hogy finomak legyünk). Des Esseintes orvosa azonban nem ismer tréfát. Páciensét választás elé állítja: vagy visszatér a normális emberek közé, az egészséges életbe, s élni fog, vagy megmarad művi világában, a betegségben és a romlásban, de akkor bizonyosan egykettőre elpatkol. A végső irónia következik. A dekadens feladja dekadenciáját, csomagoltak A herceg aléltan rogyott le a székre. Két nap múlva Párizsban leszek. * * * Az első magyar, aki tudomást szerzett Huysmansról és az A rebours-ról, a jelek szerint Justh Zsigmond volt, a finoman tendenciózus, dekadens és naturalista Fuimus (1895) szerzője (ez talán a legszebb magyar regényeim, „Voltunk”, azt jelenti latinul). Ő rögtön beszélt is vele: párizsi naplójából, amelyet jó ötven évvel később Halász Gábor tesz majd közzé, kiviláglik, hogy 1887. január 25-én vizitben volt nála. Hallott róla sok mindent, például hogy az A rebours és a L’art moderne című kritikagyűjteménye a leghíresebb könyvei, s még azt is tudta, hogy Huysmans Montesquieu- Férensac grófról, az esztétáról és szimbolista költőről mintázta - legalábbis részben - des Esseintes alakját (közbevetőleg: hírlik, hogy ugyanez a dekadens gróf szolgált később Proust Charlus bárójának mintájául). A lakásban észreveszi Odillon Redon egyik képét, két kis Rembrandt-metszetet, Huysmans szépen kötött könyveit. A társalgás is jól indul. Később oda kanyarodik, hogy ki mennyit kap a könyveiért. Huysmans panaszkodik: a kiadók roszszul fizetnek. Szóval itt is csak, mint mindenütt, ki van az író az éhenhalásnak téve - vonja le az örök és egyetemes tanulságot a magyar látogató. Justh naplója persze kéziratban maradt, maga fiatalon meghalt. Huysmansra igazából valamivel később, a századelőn figyelnek fel Magyarországon. Ady 1906-ban szól róla a Budapesti Naplóban, rövidebb írásai fel-feltűnnek a magyar sajtóban, A kávéház című cikke például megjelenik 1905-ben a Figyelőben, Bródy Jövendője több elbeszélését hozza fordításban. Fontosabb regényei mégis csupán egy egész irodai