Mozgó Világ, 2003. július-december (29. évfolyam, 7-12. szám)

2003 / 7. szám - -RÓL, -RŐL - Fáy Miklós: Háttérnő - Wanted Man. The Very Best of Johnny Cash

Fáy Miklós Háttérnő Májusban meghalt June Carter Cash, és ahogy kimondom, érzem, hogy aligha in­dítom meg a könnyek áradatát, mert az első önkéntelen és kézenfekvő kérdés, hogy ugyan ki az a June Carter Cash. A második vezetéknév esetleg segít? Cash. Johnny Cash. Az ő felesége. Aki szereti az amerikai zenét, az tudja, kikről van szó. De ki szereti az amerikai zenét? Mármint a countryt? Talán még az ame­rikaiak sem, mert ők is utálják a red­­neckeket, a vörös nyakúakat, akiknek a szabadban való munkában leégett a gal­lér fölött a bőrük, és kalapban járnak, meg kockás ingben, sört vedelnek, és ta­­hók, tahók, tahók. Az egész countrynak van egy kis undok mellékíze, mintha va­laki itthon a lakodalmas rockért lelke­sedne. Pedig emögött van azért valami hangszeres tudás, de persze ott van ez az idejétmúlt férfiasság. Szégyellem, de ez a fajta férfiasság tetszik. Nem valami nagy szám, tudom, John Wayne volt ilyen a westernfilmekben, nagy, csöndes és kő­kemény, és Johnny Cash ilyen a könnyű­zenében. De mindkettőjüknél a szerep és az élet valahogy összenőtt. Szerettem John Wayne humorát. Amikor azt kér­dezték tőle egy sajtótájékoztatón, hogy igazi-e a haj a fején. Igazi, csak nem az enyém. Johnny Cashhez pedig a lánya elvitte a vőlegényét, aki azt gondolta, hogy keménykedik egy kicsit, és bejelen­tette, hogy egy szobában akar aludni a lánnyal. Johnny Cash csak ránézett: nem ismerlek még annyira, fiam, hogy hiányozzál. Valamit hadd mondjak mentségemre is. Egyéb countryt nem hallgatok. Csak Casht. Mert szeretem a hangját, mély, bársonyos, beszédhez hasonló. Nem csoda, hogy egy ideig Cash rádióbemon­dóként kereste a kenyerét. Mert a vará­­zsos hang, meg a jól énekelhető dalok ellenére sem indult ez a pálya olyan könnyen. Igaz, lentről kezdődött, J. R. Cash egy farmon született, és gyerekko­rát azzal töltötte az iskola mellett, hogy a gyapotföldeken dolgozott. Az ötvenes években kezdett benne mocorogni a ze­nei tehetség, de még nem találta az irányt. A kézenfekvő a rock and roll lett volna, de valahogy nem illett a fazonjá­hoz. Megpróbálta az Elvis-frizurát, de a zenei érdeklődése a gospel felé húzta. Innét találta meg végül a countryt. Elő­ször a menedzser ötletére a rejtélyes J. R. monogramot Johnnyra cserélte, az­tán írni kezdte a dalait. Egy év múlva az I Walk the Line című dalából kétmil­lió lemezt adtak el. Még ebben az évben találkozott June Carterrel. Nem volt nála hirtelen fel­­lobbanás, talán mert már volt felesége és gyermeke. June Carter, aki az akko­riban híresnek számító Carter Family formációban lépett föl, kicsit megper­­zselődött: „nem mertem a szemébe, ab­ba a két fekete achátkőbe nézni, mert féltem, hogy beszippant a lelke”. De a két achátkő azért nem akadályozta meg a nőt abban, hogy máshoz menjen ha­marosan feleségül. Aztán eltelt öt év, és Johnny Cash kitalálta, hogy ezentúl a Carter Familyvel fog együtt turnézni. Megkezdődött az őrület. June Carter hamarosan megírta a Ring of Fire című dalt. Azt mondják, korszakalkotó mű, mert a countryzene történetében elő­ször fordul elő, hogy a szerelem valami sötét hatalomként jelenik meg, és nem mint kedves és nemes érzemény. Lehet, hogy ez is igaz, de messze nem olyan fontos, mint a dal elején megszólaló mariachi trombiták, a mexikói hangu­lat, ami fölött perzsel a szerelem tüze. És mondani sem kell, hogy June Carter nem magának írta a dalt, hanem Johnny Cashnek, aki elképesztő sláger­ré futtatta föl. Nem véletlenül: talán ez a legjobb dal, amit pályafutása során énekelt. Ami, tekintve, hogy a későbbi­ek során Bob Dylan külön neki is írt egy dalt, amit ő maga soha nem is próbált 111

Next