Mozgó Világ, 2005. január-június (31. évfolyam, 1-6. szám)
2005 / 1. szám - H - HAZUGSÁG - Lengyel László: Hazugságok
átmenet és az illeszkedés nehézségei, a politikai osztály teljesítménye miatt torzult hazuggá. Nem az a hazugság, hogy az elitek megállapodásokat kötöttek egymással, s egy patrícius demokrácia rendszerét alakították ki. A tömegek és forradalom nélküli rendszerváltás nem mehetett végbe másként. A hazugság akkor terebélyesedett ki, amikor a politikai osztály a demokrácia intézményeit, súlyait és ellensúlyait nem építette tovább, hanem rombolni kezdte, s a patrícius közteret nem nyitotta meg a plebejusok részére. Elmélyítés és kiszélesítés helyett betemetés és elzárás következett. A rendszerváltó elit a populista és/vagy erőpolitikai hatalmi megoldásokba, a hazugságba menekült. A történeti diskurzust, a jelenről és a jövőről szóló beszédet hazug és önigazoló történetek soraként adta elő. Arra adott példát, hogy a rendszerváltás hiteles teljesítménye helyébe hogyan kell hiteltelen és versenyképtelen konstrukciókat állítani. Minden élethazugságról szóló írásnál ki kell mondani, hogy a cél nem valamiféle leleplezés, az igazságnak valamiféle kikényszerítése. Hazugságok, élethazugságok nélkül nincs élet, nincs tudomány, nincs erkölcs. Az „igazság diktatúrája” jár annyi veszéllyel, mint az élethazugságban élés. Az elmúlt korszakokban az „igazság diktatúrái” - akár nemzeti és keresztény, akár szocialista köntösben - legalább annyi gondot okoztak, mint az élethazugságok. Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre „Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre, Volt utonállók új útbanállóknak S míg újfajtánk egymást s a népet falta, Tunya álmainkat jég verte S még a Templomot se építettük föl... ” Ady Endre: A szétszóródás előtt A Kádár-kor élethazugságai valahol a keletnémet totális tiltás és hazudozás, a két diktatúra - a nemzetiszocialista és a szovjet - egymásba való értelmi és érzelmi átfolyása és az osztrák, az olasz, a bajor félig önkéntes, kevésbé hatalmi, inkább a belső cenzor, a felettes és lélektani hazugságai között állnak. A hazugságok, félreértések és tévedések nem a Kádár-korral kezdődtek, s nem is végződtek azzal. A társadalom korábban se kívánt beszélni a zsidóüldözésben való aktív vagy passzív közreműködéséről, az újvidéki mészárlásokról vagy éppen arról, hogyan ül a másoktól elvett zsidó, sváb házakban, viseli mások holmiját, műveli mások földjét. A „magyar modellben” nem egyszerűen parancsra kellett hallgatni, pofát befogni, kussolni, illetve teli szájjal hazudozni, hanem a fenyegető hallgatás mellett sikeres helyzetmagyarázó, önfelmentő életideológiákat, egérutakat is lehetett kitalálni. Rossz erkölcs, de nem gyilkos erkölcs. A rendszerváltás utáni magyar hazugságok ismét köztes helyzetet mutatnak a német bűntudat-hazugság és a balkáni gyilkos sérelem-hazugság között. Igaza van Esterházy Péternek, hogy a magyar társadalom a bűnbak-hazugságba, a nem én voltam, más volt, ők tették, nem mi hazudozásába és elhallgatásába menekül. A magyar, mint minden európai kultúra, bűn és nem szégyen-kultúra. De a bűnt nem a fel- és elismert tett, a lelkiismeret, az önmagára rótt büntetés keretei között, hanem a mások által feltárt, számon kért, büntetett cselekedetként kezeli. Csak akkor vagyok bűnös, ha rajtakaptak és elítéltek. A magyar társadalom, az egymást követő politikai osztályok a német önbevallással, kényszeres öntisztogatással, bűnhődésetikával nem tudnak egyebet kezdeni, minthogy azzal magyarázzák: a németeket világosan és egyértelműen rajtakapták bűneik közepén, ezért nem tehetnek egyebet, mint tagadás helyett mindent bevallanak, hogy bűnbocsánatot nyerjenek. Náciország és Stasi-ország. A