Mozgó Világ, 2005. január-június (31. évfolyam, 1-6. szám)
2005 / 1. szám - H - HAZUGSÁG - Lengyel László: Hazugságok
Lengyel László Hazugságok „Az igazi tragédia nem az, mikor a végzet kényszerít egy embert, hogy meghaljon valamiért. Az igazi tragédia, mikor nincs módunk élni valamiért, amit nagynak, igaznak és becsesnek ismertünk meg. Ez a legszörnyűbb végzet. S ebbe csakugyan bele kell halni. ” Márai Sándor: Ég és föld A Deák-kor, a Tisza-kor, a Horthy-kor, a Kádár-kor, a rendszerváltás kora hazugságokra épült. Az ország, a társadalom belenyugodott abba, hogy mélytudatba zár olyan kellemetlen igazságokat, amelyek önazonosságát megrendítenék. Elhallgatásokkal vagy tudatos hazugsággal átértékeli köz- és személyes történetét, tagadja múltjának szégyenletes cselekedeteit, és pozitív mítoszokat teremt az „áldozat kis országról”, saját sérelmeiről. Bibó István eltorzult magyar alkatról, zsákutcás fejlődésről beszélt. Hazugság az alkatunk? Alkatilag vagyunk hazugok? Történetünk a hazug személyiség hazug története? A magyar élethazugságok egymásra rétegződött elhallgatásokat, néma diskurzusokat, tabukat, és egyben „dicsőséges megoldásokat” hordoznak. Az önáltatásnak ez a világa jól beleillik történeti hagyományainkba. Elődeink szeretett királlyá tömjénezték az 1848-49-es forradalom és szabadságharc vérbe fojtóját, miniszterelnökét és tábornokait kivégeztető Ferenc Józsefet. Éltették az 1919-ben akasztató Horthy Miklóst. Ugyanilyen önáltatóan jutottak, jutottunk el az 1956-os fölkelést megtorló Kádár János megszeretéséig. De az élethazugság nem feltétlen jelent zsákutcás fejlődést és eltorzult alkatot. Azért mert az 1867-es kiegyezés élethazugságra épült, még nem jelenti, hogy nem ebben a korszakban ment végbe Magyarország polgárosodása és modernizációja, közelítése az európai folyamatokhoz. A Kádár-kor élethazugságai sem zárják ki, hogy meginduljon egy átalakulás, egy olyan pályára álljon az ország, amely inkább közelít, mint távolít a globális folyamatokhoz képest. S a rendszerváltás utáni hazugságok, amelyek hazug rendszerré állnak össze, nem tagadják Magyarország közeledését Európához. Ebből természetesen azt a következtetést is levonhatjuk, hogy a globális folyamatokban való részvételhez az élethazugságok is kellenek, különben nem viselnénk el ezeket a folyamatokat. Éppen ezt a következtetést vonta le Friedrich Dürrenmatt vagy Max Frisch Svájccal, Thomas Bernhard vagy Elfriede Jellinek Ausztriával kapcsolatban. „Svájc börtön, ha nem is egészen olyan, mint amilyenbe önt zárták, kedves Havel, börtön, amely menedékül szolgál a svájciaknak. Mivel a börtön falain kívül mindenki egymás torkának esett, és mert a svájciak csak börtöntöltelékként lehetnek egészen biztosak afelől, hogy senki nem támad rájuk, szabadnak érzik magukat, szabadabbnak a többi embernél, szabadnak semlegességük börtönének őrizetében” - írja Dürrenmatt Václav Havelhez. Mindenesetre az itt következőket egy 1867-es, 1968-as és 1989-es szemléletű szerzőtől olvashatják, aki nem gondolta soha, hogy 1849, 1956 vagy 1989 után Magyarország lehanyatlott, hogy az 1867, 1956 és 1989 utáni magyar alkat eltorzult, s ezért a bukásnak a kezdetből kell következnie. Nem gondolom, hogy Magyarország fejlődése 1867, 1968 vagy 1989 után zsákutca lenne. Soha nem hittem, hogy egy társadalom tartós erkölcsi megromlása a tét a modernizáció és a szabadság, a társadalmak versengésének feltételrendszerében. Az 1989-es rendszer nem konstrukciójában hazug, hanem e konstrukció, az