Mozgó Világ, 2012. január-június (38. évfolyam, 1-6. szám)
2012 / 5. szám - -RÓL, -RŐL - P. Szűcs Julianna: Gyémánt a kazalban - Újragondolt hagyomány. A Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíjasok beszámoló kiállítása, Erns Múzeum, 2012
P. Szűcs Julianna Gyémánt a kazalban A táj rózsaszín ködbe vész. A távoli horizonton mintha a Gellérthegy rémlene, de mégsem. A Szabadságszobor helyett magányos óriásfeszület emelkedik a szűrt napsütésbe vont város fölé. Keresztek lejjebb is sűrűn, kéttornyú barokk templom gombján, szökőkút zárókövén (elferdítve), jurtaszentély tetején (kettőzve, keleties szögbe hajlítva), egy szobor kezében, egy néni nyakában és mindenütt, ahol lehet. Ahol nem lehet, ott trikolór leng. Közelében piros-fehéren csíkozott másik, de nem biztos, hogy Árpádsáv az, csak éppen valószínű. A körvonalak elmosódottak. Nem látni élesen a homályba vesző háttér emlékművét sem. Szárnyai vannak, magasan verdesnek, de teste torpedószerűen előrevág. Angyalok helyett a turulok repülnek így az ezredforduló óta. Van még ágasfa és makoveczes tornác, nemzetiszínű virágágyás és CBA-bolt. A jurtatemplommal, a szerény kockaforma hivatallal (rendőrséggel?) és a Szent Koronát csobogó víz által megképzett szökőkúttal együtt a létesítmények olyan tiszteletre méltó módon határolják az epicentrumot, mint az egykori Konstantinápolyban a Hagia Sophia, a császári palota, a hippodrom és a mylion. Vagy mint a konszolidált Közép-Kádár-korban a lehetőségek terét az igazgató, a párttitkár, a szakszervezeti bizalmi és a főmérnök. Azon a régi bizánci cezaropápista központban harcikocsis-lovas-fegyveres felvonulásokat tartottak, az üzemi négyszög asztalán kristály hamutartó és vándorzászló mutatta föl a pompát. A mi terünkön a nézőnek hátat fordító Szent István szobra parancsolja a tiszteletet. Körvonala hasonló a millennium idején avatott sok ezer társához, de nagy különbség a posztamens. Hófehér márványból faragott óriásfalloszra helyezték a központi erőteret értelmező emlékművet. A pénisz magasságát járókelő föl nem érheti, a fitymára helyezett szoborhoz vezető távot legföljebb a kanyargósra idomított borostyáninda képes megmászni. A többiek a gömbölyded heregolyókon hűsölnek. Itt megszakítom a műleírást, a magyarázat után folytatom. Szabó Eszter művétől nehezen szakadtam el a Derkovits-ösztöndíjasok idei Ernst Múzeum-beli kiállításán. (Ezúton kérek elnézést a többi résztvevőtől, kiknek produkciói között természetesen akad egy-két ígéretes, egy-két reményre jogosító és tíz-húsz azonnali feledésre ítélendő. De most nem róluk lesz szó.) A Mozgó Világ olvasói talán emlékeznek: 2011/5-ös számunkban Kürti Emese egyszer már bemutatta a kora harmincas éveiben járó festőgrafikus-animátort, azaz a vizualitás legkülönfélébb ágaiban jártas képzőművészt. Fölhívta a figyelmet műveinek szinte kizárólagos témájára, a magyar városi lakosság új típusait bemutató sorozatára, a kihízott, rossz hajfestékkel frizurázott antinőkre, a sörrel kigyúrt, két infarktus között janisán vonuló 103