Mozgó Világ, 2013. január-június (39. évfolyam, 1-6. szám)
2013 / 1. szám - ESSZÉ - Takács Ferenc: A harmadik menet: Abszurdisztán
thyból is külső beavatkozás, az antant intervenciója, jelesül a román királyi hadsereg fegyveres segítsége csinált államfőt.) Konzervatív-autokrata, a maga diktatórikus lényegét álparlamentarizmussal, „szocialista demokráciával” és hasonlókkal leplező rezsim volt ez is, és még elődjénél is tartósabbnak bizonyult. Polgárai idővel élhették a maguk életét, mozgásterük, mindennapi szabadságuk bővült-bővülgetett, körülményeik javultak, s maguk is javíthattak körülményeiken. A rezsim számíthatott legalábbis a beletörődésükre, olykor még egyetértésükre is. Megdönteni ezt a rezsimet is alapvetően külső okok döntötték meg: Mihail Gorbacsov szétdobálta a szovjetbirodalmat (ő tudja - ha tudja egyáltalán -, miért tette), s vele repültünk mi is. Egyenest egy újabb, demokratikus közjátékba, amely nagyjából húsz évig tartott, s amelyről most, a fülkeforradalom után immár lassan három évvel, erős a valószínűsége, hogy kiderül: 1989-2010 valójában előjáték volt, egy újabb konzervatív-autokrata rezsimé, amely - ha hiszünk abban, hogy mifelénk a történelem ismétli önmagát - legalább olyan tartósnak bizonyul majd, mint két előfutára. A jelek mindenesetre ezt valószínűsítik: a rezsim a maga eredendően diktatórikus jellegét látszatparlamentarizmussal - a regisztrációs választójoggal és hasonlókkal jó esetben tartósan biztosítható kétharmados többséggel álcázza, s bírja az állampolgárok nagyobbik részének az egyetértését, sőt igen sokak feltétlen bizalmát. Akinek ehhez nem fűlik a foga, nem sokat tehet: várhatja az újabb külső okot, innen vagy onnan begyűrűző szelídebb vagy vadabb kataklizmát, amely pontot tesz az Orbán-rezsimre, a modern magyar történelem eme most induló harmadik menetére. Hogy így van-e - így lesz-e -, abban persze egyelőre nem lehetünk biztosak. De nevet azért adhatunk a gyereknek, még ha nem is éli meg tevékeny felnőttkorát és békés öregségét. Ha Hegelhez és Marxhoz visszakanyarodva a Horthy-rendszert tragédiának vagy szomorújátéknak tekintjük, a Kádár-rezsimben pedig ennek bohózati utánjátszását látjuk, sánta hasonlatainkkal sántikálunk együtt - persze hogy mennyire találó vagy mennyire béna egy hasonlat, ez ízlés és hangulat dolga. De fogadjuk el a két jelzőt, és rendezzük Horthyt, Kádárt és Orbánt egy hegeli triászba, az Auflebung, a tagadás tagadása sémája szerint: az Orbán-rezsim megszüntetve megőrzi a Kádár-rezsim jellegzetességeit, miközben - a hegeli spirál mentén - magasabb (?) szintre emelve megismétli a Horthy-rezsimet. Amiből logikusan következik, hogy szükségünk van egy harmadik irodalmi terminusra, amely se nem tragédia, se nem bohózat, de valamiképp tartalmazza - megszüntetve-megőrizve - mindkettőjüket. Ez pedig nem más, mint a modern drámairodalomból ismert abszurd: a röhejes reménytelenség és a teljes értelmetlenség dermesztően mulatságos világa. Ez készül az orbáni Magyarországon, Abszurdisztán. Hogy milyen lesz - ha lesz -, erre van egy jóslatunk. Márai Sándor 1945- ben így parentálta el a Horthy-rendszert: „Az oroszok olyanok, amilyenek, semmit nem ígértek nekünk, semmit nem akartak tőlünk, mi üzentünk hadat nekik, s most a fegyver jogán érkeztek hozzánk, legyőzött országba, mely jogcím nélkül megtámadta hazájukat. Nem illethetjük őket szemrehányással. De a magyarok! Az egyetlen ország Európában, ahol a nemzet történelmének legválságosabb pillanatában akadt egy Szálasi-kormány, akadtak törvényhozók, akik iparkodtak megjátszani a legalitás komédiáját e horda számára! Csak hogy a zsákmányt kiegészítsék még, néhány héttel prolongálják létezésüket, hogy elveszejtsék Budapestet s mindent, ami az országból megmaradt! Ezekkel csakugyan nincsen alku, ezek számára nem lehet kegyelem.