Mozgó Világ, 2013. július-december (39. évfolyam, 7-12. szám)
2013 / 10. szám - HÓNAPLÓ - Végel László: Turul és sirály
Kotorban jól érzi magát, mert nagyon kedvelik a magyarokat. Van ebben a városban némi kozmopolita szellem, talán azért is, mert csak a jó ég tudja, hányféle államhatalom uralkodott itt. Befogadó város. Főleg a fia találta fel magát, ügyes horgász lett belőle. A helybeliek nem győztek csodálkozni, hogyan lehet egy vajdasági kitűnő horgász. Vajdasági, emellett magyar is! Ki látott még ilyet? A fia kezdetben éjjeliőr volt, ő meg takarítónő, de most már mindketten a horgászatból élnek. A fiú este halászbárkájával kihajózik a tengerre, ő meg reggel árusítja a halat. Immár több vendéglős is náluk vásárolja a friss árut. Közben megtanulta elkészíteni az angolnát, a titka az, hogy magyar ízeket csempész a főztjébe. Hívták már szállodába is, de még nem döntött véglegesen, mert ha szakácsnőnek szegődik el, akkor ki árulja a piacon a halat. A fia nősülés előtt áll, csak az a baj, hogy Kotorban nem talál magyar lányt. Látott a piacon szemrevaló magyar lányokat, de ők turisták. Jönnek és mennek. Úgy látszik, montenegrói lesz a menye, ez bántja kissé. Pedig nem lenne rossz dolga a magyar menynek, délelőtt árulná a halat, délután otthon kipihenné a fáradalmakat. A lakáskérdés is rendeződik, az egyik közeli faluban vásároltak olcsóbb kőházat, azt tatarozzák, rövidesen beköltöznek. Nyáron kiadó szobájuk is lesz. Szóba hozom, hogy esetleg kérelmezhetné a magyar állampolgárságot is. Hallott róla, mondja, de most már késő. Húsz évvel ezelőtt kellett volna, amikor veszélyben volt a gyerek élete. Ha akkor nem adták, akkor most már nem kell. De azért nem akarja elfelejteni a magyar nyelvet, mert nem az állampolgársági papírtól lesz magyar a magyar, mondja. Gyakran találkozik magyar turistákkal, akiknek segít, amennyit tud, sőt néhányat megtanított arra is, hogyan kell az angolnát elkészíteni. Mert tényleg az a legízesebb falat. Kotorból utazom vissza Herceg Noviba. Nagy a forróság, locsolni kell a kertet. Elvégre azért vagyok itt. Nem megy ki a fejemből a halárus aszszony, neki adok igazat, neki. Nem a papír a fontos, hanem a magyar meny. A kotori piacon nagyobb tanúságot tesz a magyar egyetértés rendszeréről, mint a divatos szónokok. Herceg Növi legelőkelőbb szállodájának teraszán különösen felelevenedik bennem ez a gondolat, mivel ott igen sok magyar szót hallok. Kissé meg is könnyebbülök, mert végre találkozom a vidámabb Magyarországgal. Az elmúlt években ugyanis Budapestről rendszerint kedvetlenül távoztam, mert az utcákon, az autóbuszokban vagy a metrón rosszkedvű Magyarországgal találkoztam. Hová lett a bizakodó, optimista Magyarország, amelyet a kilencvenes években ismertem meg? Kiléptem a Keletiből, biztosra vettem, hogy soha többé nem találkozom a magyar traumákkal. Tévedtem. A traumák visszalopakodtak. Az egyszerű emberek a nehéz életkörülményekre panaszkodnak, a hivatalos beszédek pedig a nemzetpolitikai gondokra. A szálloda teraszán azonban egy szót sem hallottam a nehéz életkörülményekről, de a nemzetpolitikáról sem. Az asztalon drága horvát borok (a kitűnő montenegrói Vranac, amit Danilo Kis még Franciaországban is ízlelgetett, sokkalta olcsóbb), az asztal körül a jachtkirándulásokról, a búvárkodásról vitázó vidám magyar társaság foglalt helyet. Mint kiderült, összejárták már az egész Adriát. Hallgattam a magyar mondatokat, de gyorsan felfogtam, hogy itt bizony szóba sem kerül az a magyar szolidaritás, amelyről a kotori asszony beszélt.