Mozgó Világ, 2014. július-december (40. évfolyam, 7-12. szám)
2014 / 12. szám - ESSZÉ - Révész Sándor: Ha a világ sport lenne - Behringer, W.: A sport kultúrtörténete az ókori olimpiáktól napjainkig
Révész Sándor Ha a világ sport lenne Amennyiben a világnak az a jó, ha jólét van és béke, akkor a világnak az a jó, ha minél sportszerűbb. Akkor a sport a világ működésének ideális modellje. Ha föltesszük, hogy a jóléthez béke és a fejlődést, a hatékonyságot ösztönző verseny is kell, akkor az ideális világmodell az, amelyben minél több a nem háborús jellegű és minél kevesebb a háborús jellegű verseny. A nem háborús jellegű verseny alapmodellje pedig a sport. Egy verseny akkor nem háborús jellegű, ha az érdekelt felek legitimnek tekintik egymás törekvéseit és a verseny szabályait. Minden háborút minden fél azzal a föltevéssel vív meg, hogy az ő törekvései jogosak, az ellenfeleié pedig nem. Ebből következőleg nincs olyan legitim kötelezettség, hogy a harcot minden érintett fél által elfogadott szabályok szerint vívják meg, hiszen a harcoló felek egymás szemében eleve nem legitimek. Bárhogy győzök, az igazság győz velem, bárhogy győznek le, az igazság győzetik le. Nem azért győzetik le, mert illegitim eszközökkel győztek le, hanem azért, mert illegitim célokért, például nekünk járó területért, javakért vívták a háborút. A gazdasági versenyben és a sportban is érezheti valaki úgy, hogy a vereségével az igazság szenvedett vereséget, de csak azzal a feltételezéssel érezheti úgy, hogy illegitim eszközökkel, szabálytalanul, jogosulatlan előnnyel győzték le, s nem azért, mert az ő legyőzése a versenytársak részéről nem volt legitim cél. Létezik egyrészt a verseny, a győzelem, a nyereség, az erőfelmutatás vágya egyénben és mindenféle léptékű és jellegű közösségben. Létezik másrészt a háború káros voltáról alkotott, nem általános, változó erejű, de a legtöbb korban és régióban széles körű meggyőződés. Ebből a kettőből következik az igény olyan keretekre, amelyek a versengést a legitimitás keretein belül tartják, és ezzel annak destruktív potenciálját elnyomják, a konstruktívat pedig kibontakoztatják. A sport mindig is arról szólt, illetve arról is, hogy valamilyen szublimált, szimbolikus, fiktív formában lemodelezzék a konstruktív, legitim keretek között folyó egzisztenciális versengést. Eleve ezzel, ennek legeklatánsabb példájával kezdődött a sport kultúrtörténete, pontosabban a történetnek az a huszonnyolc századnyi része, amit az ókori olimpiák kezdetétől többé-kevésbé be tudunk látni. Ezt a távot fogja át Wolfgang Behringer könyve (A sport kultúrtörténete az ókori olimpiáktól napjainkig, ford. Győri László, Corvina, 2014, 514 ol. A szerző ugyan nem elméletieskedik oly módon, ahogy ezt én itt teszem, de az általa felhalmozott és elrendezett anyag módot ad rá, hogy jobban rálássunk, miként igyekszik pacifikálni magát a harcias emberi faj. A jelenünk a legnagyobb mértékben indokolja, hogy hevesen érdeklődjünk e folyamat iránt. Az elmúlt száz évbe belefértek a legpusztítóbb és legtotálisabb háborúk, és belefért a leghosszabb békekor a fejlett világban. És nem tudjuk.