Mozgó Világ, 2015. július-december (41. évfolyam, 7-12. szám)
2015 / 9. szám - -RÓL, -RŐL - Győrffy Iván: Nemzetmítoszok - Crowe, R.: Akikhez beszél a föld (2014)
124 a három fiú önkéntes frontra vonulása után a rettegésével, őrületével szemben a harcot feladó és öngyilkosságba ájuló felesége, Eliza gondoskodik - Jacqueline McKenzie rövid, de átható szerepalakítása révén -, aki négy évvel a kudarcos partraszállás után is Az Ezeregyéjszaka meséit olvastatja fel férjével a fiúk, Art, Edward és Henry üres, megvetett ágyának, miközben ő régi cipőiket pucolja kitartó önismétléssel. Az idősebb Connor, eleget akarván tenni hitvese végakaratának, több hónapos utazásra indul az északi féltekére, s elszántan kilincsel a felbomló Oszmán Birodalom antant által megszállt fővárosában az engedélyért, hogy a helyben Canakkale néven emlegetett egykori hadszíntérre beutazhasson, és saját kezűleg áshassa ki elhunyt fiai maradványait. Rendelkezik ugyanis egy különleges képességgel, melyet a maga módján az angol és a magyar cím is kihangsúlyoz: „megérzi” a föld és a víz üzenetét, az ausztrál sivatagban forrásra lel a legváratlanabb, legsivárabb helyeken, a „Magányos Fenyő” névvel emlegetett csatatéren pedig pontosan megérzi, hol nyugszanak az övéi. Itt azonban még nem fejeződik be útja, ezt érzékelteti a film török címe is („Az utolsó remény”): van még mit fellelnie Anatólia fennsíkján, miközben életét próbálja menteni a török nacionalista csapatok „vendégeként”, a görög brigádok elől menekülve és semlegességét is feladva. Ha el akarná kerülni a kínálkozó sablonokat, alighanem a romantikus szálat sem szőné túl sűrűre a rendező. Amint ugyanis Connor beteszi a lábát a konstantinápolyi hotelbe - erről egy rámenős kisfiú erőszakos vendégfogási akciója gondoskodik -, és meglátjuk a kisfiú anyját, a portán sertepertélő szomorkás özvegyasszonyt, aki, mint később kiderül, szintén a Dardanelláknál vesztette el férjét, máris érezzük a narratív fordulat ellenállhatatlan vonzását. A rendező Crowe önuralmát dicséri, hogy a hagyománytisztelő társadalomban nehezen boldoguló, sógora, Omer (Steve Bastoni hideglelősen behízelgő játékával) házassági ajánlatát fontolgató Ayshét (Olga Kurylenko érdeme a visszafogott, de egyenletes szerepátélés) sem előbb, sem később nem taszítja Connor ágyába; óvatos násztáncuk is egy olvasata az említett utolsó reménynek: igenis lehetnek helyzetek, mikor a gyászból új életcél születik. Ezzel együtt a bámulatos pimaszságát simulékony szeretetéhséggel ötvöző kisfiú, Orhan (Dylan Georgiades alakításában), Ayshe és Joshua egyre szorosabb háromszöge a kiszámíthatóság unalmával fenyeget. Körülöttük összeomlik a rend, az utcákon török nacionalisták tüntetnek, akiknek vezetőivel - különösen Hasan őrnaggyal, aki a kegyeleti osztagnak segítve egyengeti Connor útját fiai holttestének megtalálásában - az ausztrál családapa furcsa barátságba keveredik. A hatóságok packáznak, a kérdezősködőket halállal fenyegetik, a britek meg, akik a népszerű, ám alaptalan mítosz szerint a háborúban is szemrebbenés nélkül tűrték a délszaki csapatok haláltusáját, lenéző neutralitással tűrik mások kínjait. Mindezt azonban a tragikus-romantikus főhős rezignált nyugalommal veszi tudomásul, és mint igazi „hódító” - a rendező erre a szaktudományban és a Gallipoliról szóló népszerűsítő irodalomban már az elmúlt évezred végén is hangoztatott, általa most mégis újként tálalt történelemértelmezésre