Műemlékvédelem, 1960 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1960 / 1. szám - Dercsényi Dezső: A magyar műemlékvédelem tíz éve
A MAGYAR MŰEMLÉKVÉDELEM TÍZ ÉVE A fenti címmel nagysikerű kiállítást láthattunk a múlt esztendő végén Budapesten a Nemzeti Szalonban, és vaskos kötet jelent meg az Akadémiai Kiadónál, több mint kétszáz oldalon számolva be műemlékvédelmünk tíz éves eredményeiről. Az itt következő néhány gondolat nem szándékozik a kiállítást, még kevésbé a könyvet ismertetni ; az egyikről elkéstünk, a másik pedig inkább olyan szakember feladata, aki maga nem vett részt a kötet megírásában. Fel kell azonban vetnünk a kérdést, vajon az elmúlt tíz esztendő olyan jelentős volt-e a magyar műemlékvédelem történetében, hogy egy jubileumi kötetet és kiállítást érdemelt az évforduló alkalmából? Felmerülhet az a gondolat is, hogy évtizedek múlva, egy háborútól, annak veszedelmétől mentes szerencsésebb generáció hogyan fogja értékelni ezt a tíz esztendőt, vajon akkor is a magyar műemlékvédelem sorsdöntő évtizedét látják-e benne, mint mi, a kortársak? Mai eredményeink évtizedek múlva el fognak törpülni, hiányosságaink s hibáink, hogy egy-egy emléket nem tudtunk megmenteni, élesebben ki fognak tűnni. Ha történetírói szemmel fogja valaki vizsgálni, mi volt a helyzet 1949 előtt, Népköztársaságunk Elnöki Tanácsának 13/1949-es törvényerejű rendelete előtt, és ahhoz méri munkánkat, ha számításba veszi, hogy az évtizedek múltán biztosan jobb és gazdagabb, eredményesebb munka milyen alapokra épült, el kell majd ismernie, hogy a magyar műemlékvédelemnek ez a tíz esztendeje sorsdöntő évtized volt. Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalni a választ arra a kérdésre, miért volt sorsdöntő éppen ez az évtized, úgy csak egyet mondhatnék : a műemlékvédelem megtalálta helyét a szocializmust építő Magyarország kulturális, gazdasági politikájában, megtalálta helyét a magyar társadalom életében. Ezt a látszólag magától értetődő tényt azonban az alábbiakban szeretném részletesebben kifejteni. 1949 előtt lényegében nem volt törvényes alapunk műemléki munkánk végzésére. Az 1881. XXXIX. törvénycikket legalábbis nem lehetett korszerű, munkánkat elősegítő, annak irányt mutató jogi alkotásnak tekinteni. Hatályon kívül helyezését nem a törvény paragrafusa, hanem az élet rendelte el. Híres vagy talán hírhedt 4. §-a a tulajdonos korlátlan rendelkezési jogát biztosította a fenntartandónak nyilvánított műemlék felett (beleértve a lebontást is), ha azt az illető nem tudja vagy nem akarja fenntartani és az állam nem sajátítja ki. Jól tudták ezt már a törvény alkotásakor is, és Forster Gyulától kezdve Gerevich Tiborig mindenki, aki korszerű magyar műemlékvédelmet akart, új törvényt kívánt, követelt, mely valóban lehetővé teszi, elősegíti, megoldja nemzeti kincseink védelmét. Ennek igazolására hadd idézzek az 1942-ben rendezett műemléki kiállítás Gerevich Tibor által írt katalógusának előszavából : „E kiállítás .... megrendezésére az szolgáltatott közvetlen alkalmat, hogy Szinyei Merse Jenő vallás- és közoktatásügyi Miniszter Úr a képviselőházban, tárcája költségvetésének tárgyalásánál bejelentette az új műemléki törvényjavaslat elkészültét.” Műemlékvédelemi