Műemlékvédelem, 1960 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1960 / 1. szám - Dercsényi Dezső: A magyar műemlékvédelem tíz éve

A MAGYAR MŰEMLÉKVÉDELEM TÍZ ÉVE A fenti címmel nagysikerű kiállítást láthattunk a múlt esztendő végén Buda­pesten a Nemzeti Szalonban, és vaskos kötet jelent meg az Akadémiai Kiadónál, több mint kétszáz oldalon számolva be műemlékvédelmünk tíz éves eredmé­nyeiről. Az itt következő néhány gondolat nem szándékozik a kiállítást, még kevésbé a könyvet ismertetni ; az egyikről elkéstünk, a másik pedig inkább olyan szakember feladata, aki maga nem vett részt a kötet megírásában. Fel kell azonban vetnünk a kérdést, vajon az elmúlt tíz esztendő olyan jelentős volt-e a magyar műemlékvédelem történetében, hogy egy jubileumi kötetet és kiállítást érdemelt az évforduló alkalmából? Felmerülhet az a gondolat is, hogy évtizedek múlva, egy háborútól, annak veszedelmétől mentes szerencsésebb generáció hogyan fogja értékelni ezt a tíz esztendőt, vajon akkor is a magyar műemlékvédelem sorsdöntő évtizedét látják-e benne, mint mi, a kortársak? Mai eredményeink évtizedek múlva el fognak törpülni, hiányosságaink s hibáink, hogy egy-egy emléket nem tudtunk megmenteni, élesebben ki fognak tűnni. Ha történetírói szemmel fogja valaki vizsgálni, mi volt a helyzet 1949 előtt, Népköztársaságunk Elnöki Tanácsának 13/1949-es törvényerejű rendelete előtt, és ahhoz méri munkánkat, ha számításba veszi, hogy az évtizedek múltán biztosan jobb és gazdagabb, eredményesebb munka milyen alapokra épült, el kell majd ismernie, hogy a magyar műemlékvédelemnek ez a tíz esztendeje sorsdöntő évtized volt. Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalni a választ arra a kérdésre, miért volt sorsdöntő éppen ez az évtized, úgy csak egyet mondhatnék : a műemlékvéde­lem megtalálta helyét a szocializmust építő Magyarország kulturális, gazdasági politikájában, megtalálta helyét a magyar társadalom életében. Ezt a látszólag magától értetődő tényt azonban az alábbiakban szeretném részletesebben kifejteni. 1949 előtt lényegében nem volt törvényes alapunk műemléki munkánk vég­zésére. Az 1881. XXXIX. törvénycikket legalábbis nem lehetett korszerű, munkán­kat elősegítő, annak irányt mutató jogi alkotásnak tekinteni. Hatályon kívül helye­zését nem a törvény paragrafusa, hanem az élet rendelte el. Híres vagy talán hírhedt 4. §-a a tulajdonos korlátlan rendelkezési jogát biztosította a fenntartandó­­nak nyilvánított műemlék felett (beleértve a lebontást is), ha azt az illető nem tudja vagy nem akarja fenntartani és az állam nem sajátítja ki. Jól tudták ezt már a törvény alkotásakor is, és Forster Gyulától kezdve Gerevich Tiborig minden­ki, aki korszerű magyar műemlékvédelmet akart, új törvényt kívánt, követelt, mely valóban lehetővé teszi, elősegíti, megoldja nemzeti kincseink védelmét. Ennek igazolására hadd idézzek az 1942-ben rendezett műemléki kiállítás Gerevich Tibor által írt katalógusának előszavából : „E kiállítás .... megrendezésére az szolgáltatott közvetlen alkalmat, hogy Szinyei Merse Jenő vallás- és közoktatásügyi Miniszter Úr a képviselőházban, tárcája költségvetésének tárgyalásánál bejelentette az új műemléki törvényjavaslat elkészültét.”­ ­ Műemlékvédelemi

Next