Műemlékvédelem, 1970 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1970 / 1. szám - Auzas, Pierre-Marie: Viollet le Duc szemlélete
VIOLLET LE DUC SZEMLÉLETE 1965-ben rendezték meg Párizsban Viollet le Duc (1814 — 1879) kiállítását, amely — kis késedelemmel — megemlékezés is volt a nagy építész születésének másfélszázados évfordulója alkalmából. A mester munkásságának indítékai igen különbözőek voltak. Minden bizonynyal a restaurátoré van előtérben. Legtöbben e vonatkozásban ismerik. De még ebben is sok a tisztáznivaló, ha 1889-ben kezdődő műemlékhelyreállító tevékenységét részleteiben tanulmányozzuk. Olyan munkákat, mint Narbonne, a Yézelay-i Sainte Madeleine, a Párizs-i Notre-Dame, Carcassone, Toulouse, a Saint-Denis-i bazilika, az Amiens-i székesegyház, a Sens-i zsinati terem, vagy sok egyéb között az Autun-i Szent András-kapu,a Saulieu-i Saint-Andoche, a Semur-i Notre-Dame, Saint-Thibault vagy Simorre temploma! E munkák tanulmányozása érdekes megfigyelésekhez vezet. Megállapítható, hogy Viollet le Duc beavatkozása igen gyakran csak végső szükségben történik, így Vézelaytől, — amelynek kétségbeejtő állapotára Mérimée már 1834-ben felhívta a figyelmet, — Christie és Duban visszariad és nem vállalja a feladatot. A Saint- Denis-i bazilikához 1846-ban akkor hívják csak, amikor — Debret rendkívül súlyos hibái után — Duban ugyancsak visszalép a nehéz feladat láttán. A párizsi Notre-Dame-ra 1843-ban a közvélemény nyomására pályázatot írnak ki. Ezt Lassus és Viollet le Duc nyeri meg; jóval később, 1872-ben ugyanez történik a Lausanne-i székesegyházzal.Itt a Perregaux féle toronysisak és lanterna állapota ad okot az igen nagyfokú nyugtalanságra. Egyébként Viollet le Duc sok esetben a városi hatóságoknál és a papságnál nagy nehézségekkel találkozik. Fölöttébb tartózkodóan fogadják Párizs fiatal és új küldöttjét, így Narbonne-ban, ahol a Saint-Just bazilikán munkálatok kezdődnek az ő tudta nélkül, s ahol az egykori érsekség munkafelügyelői székébe a polgármester egy rokonát ülteti be. A pert Viollet le Duc megnyeri ugyan, mégis, feladatát befejezve, nem tér vissza Narbonne-ba. Vézelay-ben pedig az esperes-plébános folyton panaszkodik és felbújtja a polgármestert, az érseket, sőt, az igazságügy- és kultuszminisztert. Ezután egy képviselő olyan élesen kritizálja Viollet le Duc tevékenységét, hogy a belügyminiszter vizsgálatot rendel el, de befejeztével „teljes megnyugvással” nyilatkozik, és elismeri Viollet le Duc „tiszta célját és lelkesedését” . .. Ugyanakkor hozzá kell tegyük, hogy Viollet le Duc majdnem mindenütt őszinte barátságokat is köt, így magában Narbonneban Tournai-lal. Ő a múzeum alapítója és őre, igen hűséges levelező. Vagy Carcassonneban I. P. Cros-Mayervieille-jel, ki, látván a Saint-Nazaire-en dolgozó fiatal építészt, megszerzi számára a megbízást a porte Narbonnaise-re is. Már maga a Garcassonne-i városi tanács 1858-ban aranyéremmel tünteti ki és egyhangúlag köszönetét nyilvánítja „nagyszerű munkáiért” „Carcassonne régi várán és szép bazilikáján” .. . „figyelemreméltó tehetségéért” . . . „fáradhatatlan céltudatosságáért és a legtevékenyebbekre jellemző gondosságáért”. A párizsi Notre-Dame esetében Mgr Darboy adja kifejezését a felszentelés után, 1864-ben „mélységes és rokonszenvező nagyrabecsülésének” „oly jól fölfogott és megvalósított művéért”, s egy nagyszerű kínai cloisonné vázával ajándékozza meg. Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy Viollet le Duc mindig élvezte Mérimée támogatását. Kettejük között az utazások során fokozatosan példás barátság alakult ki, s az sohasem halványult el, s csak növelte barátságuk értékét, hogy mindketten megőrizték a véleményformálás függetlenségét, így a Narbonne-i Saint-Just esetében Mérimée csak a valóban sürgős munkákat hagyja jóvá és sohasem engedi, hogy Viollet le Duc 1. Eugène Viollet le Duc (R. Q. Monvoisin rajza, 1834)