Műemlékvédelem, 1974 (18. évfolyam, 1-4. szám)
1974 / 1. szám - Dercsényi Dezső: Ipolyi Arnold, 1823-1886
IPOLYI ARNOLD 1823-1886 Köztudott, hogy Ipolyi Arnold a magyar néprajztudomány egyik úttörő megalapítója és benne méltathatjuk a magyar művészettörténet egyik legelső érdemes munkáját. Ugyanezt mondhatom el róla én is, ha műemlékvédelmünk kialakulását vizsgálom. Vajon Ipolyi olyan rendkívüli egyéniség lett volna, aki ma három teljesen külön szakra bomlott s önállóvá vált szaktudományt egymaga kezdeményezni és magas fokon művelni tudott? Vagy pedig a kor igénye, az előzmények, a kezdeményezők hiánya kényszerítette erre az útra?Úgy hiszem, az utóbbiban van több igazság, anélkül, hogy Ipolyi néprajzi, művészettörténeti érdemeit leszállítani akarnám. A legjobb bizonyíték erre, ha a műemlékvédelem többi e korabeli nagyságának tevékenységére vetünk egy pillantást. Nehéz lenne eldönteni, hogy Rómer Flóris, aki a bencés reverendát honvédtiszti egyenruhára cserélte fel, mint régész, vagy mint művészettörténész alkotott-e nagyobbat, de ugyanakkor jól kiismerte magát a paleontológiában, a geológiában is. A gyalog, vagy legjobb esetben szekéren utazó Rómer, akinek ugyanakkor csak a ceruza, a rajz volt egyetlen rögzítő eszköze, egymaga jobban ismerte az akkori Magyarországot, mint mi, autóval és fényképezőgéppel rendelkező utódai. S hány olyan műemléket leírt, lerajzolt, melyet ma már nem is találunk. Ugyanakkor tudott időt szakítani az első magyar régészeti (s egyben művészettörténeti) folyóiratnak nemcsak szerkesztésére — sokszor panaszolja —, egyes számainak teljes megírására is. Az orvostudományban képzett Henszlmann Imre első építésztörténészünkké vált, a műemléki szervezet irányítója volt több mint egy évtizedig. Ha sokáig meg is kérdőjeleztük építészelméleti munkásságát, az arányosság elméletéről szóló, az emigrációban kidolgozott s akkor európai hírnévnek örvendő teóriája miatt, ma bizonyos fokig igazat kell adnunk neki ezen a téren is. Ebbe a környezetbe jól beleilleszkedik a polihisztorszerű Ipolyi, aki emellett még autodidakta is volt, mint legtöbb kortársa. Nem tanulta sem a néprajzot, sem a művészettörténetet, de a nagyszombati, még inkább a bécsi Pázmáneum alapjai után a Grimm-testvérek könyvei révén a folklór, Mabillon, Toussaint révén a történeti segédtudományok, Boisserec, Caumont a középkori régészet, Bock, Lübke, Schnaase művészettörténeti munkái és Viollet-le-Duc, Eitelberger révén a műemlékvédelem terén szerzett beható ismereteket. Széles körű olvasottságára támaszkodva nem egyszer vitatkozik tanítómestereivel s velük ellentétes álláspontra helyezkedik. Eitelberger esetében ezt még magyarázhatjuk az osztrák —magyar szemlélet antagonizmusával, de az, hogy a helyreállítások terén olyan elveket képviselt, melyek legalább is szokatlanok voltak Viollet-le-Duc purizmusa idején, az önálló, kiforrott szemléletére jellemző. Alapvetően történeti tanultságú és érdeklődésű volt, s mint R. Várkonyi Ágnes kimutatta, nem is akármilyen. Sőt, azoknak a történetíróknak nevében szólt, akik a megszülető polgári Magyarország társadalmának, a nép körében fellelhető históriai dokumentumanyag kritikai vizsgálata alapján, a feudalizmus kiváltságok nélküli osztályának oldaláról akarták megírni Magyarország történetét. Ez a történeti elkötelezettség és módszertani elv végigkíséri művészettörténeti és műemlékvédelmi munkásságát még akkor is, amikor Magyar Mythológiáját és az abban megnyilatkozó történeti szemléletet a romantikus nemesi történetírás elvetendőnek, tudománytalannak ítélte. Ipolyi, valahányszor a műemlékek védelméről ír, a történeti szemlélet oldaláról s nem az esztétika, még kevésbé a romantika oldaláról közelíti meg a kérdést. Gyakorta idézik egyik megállapítását, mely szerint.. . „nemzeti múltunknak vannak századai, melyekből egy laptörténeti feljegyzést, vagy egy sort nyelvünkön alig vagyunk képesek felmutatni, míg ugyanazon századokból magas műveltségi állapotot tanúsító számos műemlékünk maradt ránk.” „Minden ilyen nemzeti műemlék elenyésztével nyilván történetkönyvünk egy-egy lapja szakad ki.”„ Ipolyi tehát műemlékeinkben lényegében történelmünk íratlan forrásait látta s azok védelmével a magyar múlt kútfőinek megóvásáért küzd. Mennyire korszerű ez az álláspont, azt két példán igazolhatom. Ismert a magyar műemlékvédelem történetéből, hogy amikor Henszlmann, Rómer és nem utolsósorban Ipolyi több évtizedes küzdelme után megindult az intézményes műemlékvédelem Magyarországon, az első évtizedben a gyűjtést, a regisztrálást tekintette feladatának. Amilyen mértékben megerősödött e mozgalom és megindultak a nagy helyreállítások, olyan mértékben szakadtak el tervezői a nagy kezdeményezők történeti szemléletétől, módszereitől. Ipolyi — mint már említettem — nem mindenben értett egyet Viollet-le-Duc purizmusával, mely a műemléket meg akarta szabadítani a későbbi Műemlékvédelem.