Műemlékvédelem, 1974 (18. évfolyam, 1-4. szám)

1974 / 1. szám - Dercsényi Dezső: Ipolyi Arnold, 1823-1886

IPOLYI ARNOLD 1823-1886 Köztudott, hogy Ipolyi Arnold a magyar nép­rajztudomány egyik úttörő megalapítója és ben­ne méltathatjuk a magyar művészettörténet egyik legelső érdemes munkáját. Ugyanezt mondhatom el róla én is, ha műemlékvédel­münk kialakulását vizsgálom. Vajon Ipolyi olyan rendkívüli egyéniség lett volna, aki ma három teljesen külön szakra bomlott s önállóvá vált szaktudományt egymaga kezdeményezni és magas fokon művelni tudott? Vagy pedig a kor igénye, az előzmények, a kezdeményezők hiánya kényszerítette erre az útra?Úgy hiszem, az utóbbiban van több igazság, anélkül, hogy Ipolyi néprajzi, művészettörténeti érdemeit le­szállítani akarnám. A legjobb bizonyíték erre, ha a műemlékvédelem többi e korabeli nagysá­gának tevékenységére vetünk egy pillantást. Nehéz lenne eldönteni, hogy Rómer Flóris, aki a bencés reverendát honvédtiszti egyenruhára cserélte fel, mint régész, vagy mint művészet­történész alkotott-e nagyobbat, de ugyanakkor jól kiismerte magát a paleontológiában, a geoló­giában is. A gyalog, vagy legjobb esetben szeké­ren utazó Rómer, akinek ugyanakkor csak a ce­ruza, a rajz volt egyetlen rögzítő eszköze, egy­maga jobban ismerte az akkori Magyarországot, mint mi, autóval és fényképezőgéppel rendelkező utódai. S hány olyan műemléket leírt, lerajzolt, melyet ma már nem is találunk. Ugyanakkor tudott időt szakítani az első magyar régészeti (s egyben művészettörténeti) folyóiratnak nem­csak szerkesztésére — sokszor panaszolja —, egyes számainak teljes megírására is. Az orvostudományban képzett Henszlmann Imre első építésztörténészünkké vált, a műemléki szervezet irányítója volt több mint egy évtize­dig. Ha sokáig meg is kérdő­jeleztük építészel­méleti munkásságát, az arányosság elméletéről szóló, az emigrációban kidolgozott s akkor euró­pai hírnévnek örvendő teóriája miatt, ma bizo­nyos fokig igazat kell adnunk neki ezen a téren is. Ebbe a környezetbe jól beleilleszkedik a poli­hisztorszerű Ipolyi, aki emellett még autodidakta is volt, mint legtöbb kortársa. Nem tanulta sem a néprajzot, sem a művészettörténetet, de a nagyszombati, még inkább a bécsi Pázmáneum alapjai után a Grimm-testvérek könyvei révén a folklór, Mabillon, Toussaint révén a történeti segédtudományok, Boisserec, Caumont a közép­kori régészet, Bock, Lübke, Schnaase művészet­­történeti munkái és Viollet-le-Duc, Eitelberger révén a műemlékvédelem terén szerzett beható ismereteket. Széles körű olvasottságára támasz­kodva nem egyszer vitatkozik tanítómestereivel s velük ellentétes álláspontra helyezkedik. Eitel­­berger esetében­ ezt még magyarázhatjuk az osztrák —magyar szemlélet antagonizmusával, de az, hogy a helyreállítások terén olyan elveket képviselt, melyek legalább is szokatlanok voltak Viollet-le-Duc purizmusa idején, az önálló, ki­forrott szemléletére jellemző.­ Alapvetően történeti tanultságú és érdeklő­désű volt, s mint R. Várkonyi Ágnes kimutatta, nem is akármilyen. Sőt, azoknak a történetírók­nak nevében szólt, akik a megszülető polgári Magyarország társadalmának, a nép körében fel­lelhető históriai dokumentumanyag kritikai vizs­gálata alapján, a feudalizmus kiváltságok nél­küli osztályának oldaláról akarták megírni Ma­gyarország történetét.­ Ez a történeti elkötele­zettség és módszertani elv végigkíséri művészet­­történeti és műemlékvédelmi munkásságát még akkor is, amikor Magyar Mythológiáját és az abban megnyilatkozó történeti szemléletet a ro­mantikus nemesi történetírás elvetendőnek, tu­dománytalannak ítélte. Ipolyi, valahányszor a műemlékek védelmé­ről ír, a történeti szemlélet oldaláról s nem az esztétika, még kevésbé a romantika oldaláról közelíti meg a kérdést. Gyakorta idézik egyik megállapítását, mely szerint.. . „nemzeti múl­tunknak vannak századai, melyekből egy lap­történeti feljegyzést, vagy egy sort nyelvünkön alig vagyunk képesek felmutatni, míg ugyan­azon századokból magas műveltségi állapotot tanúsító számos műemlékünk maradt ránk.” „Minden ilyen nemzeti műemlék elenyésztével nyilván történetkönyvünk egy-egy lapja sza­kad ki.”„ Ipolyi tehát műemlékeinkben lényegében tör­ténelmünk íratlan forrásait látta s azok védel­mével a magyar múlt kútfőinek megóvásáért küzd. Mennyire korszerű ez az álláspont, azt két példán igazolhatom. Ismert a magyar műemlékvédelem történeté­ből, hogy amikor Henszlmann, Rómer és nem utolsósorban Ipolyi több évtizedes küzdelme után megindult az intézményes műemlékvéde­lem Magyarországon, az első évtizedben a gyűj­tést, a regisztrálást tekintette feladatának. Ami­lyen mértékben megerősödött e mozgalom és megindultak a nagy helyreállítások, olyan mér­tékben szakadtak el tervezői a nagy kezdeménye­zők történeti szemléletétől, módszereitől. Ipo­lyi — mint már említettem — nem mindenben értett egyet Viollet-le-Duc purizmusával, mely a műemléket meg akarta szabadítani a későbbi­ ­ Műemlékvédelem.

Next