Műhely, 2002 (25. évfolyam, 1-6. szám)

2002 / 1. szám - MERT HA ANNYIT KÖNYVEZHETNÉK IS MINT A TENGER - Ricur, Paul: A történelem írása és a múlt megjelenése

kritériummal nem rendelkezik a való­­ságnak a fikciótól való megkülönbözte­­téséhez. Véleménye szerint e megkülön­­­böztetésnek „befogadási képességünk egy más régiójából” kell erednie, „mint abból, me­lyet a narratív kultúra fejlesztett ki bennünk”. S ez utóbbi tekintetben a megjelenítési módok meze­jének kiterjesztését javasolja, túl azon a kulturális örökségen, amelyet a totalitarianizmus már kime­rítéssel fenyegetett. Bármennyire jogos legyen is e szándék, mely máskülönben az ismert közvetítési módok meg­szakadásából származó, s a kifejezésformák meg­újítását célzó kísérletekben talál visszhangra, vá­lasz nélkül hagyja a Shoah megjelenítésére törek­vő esztétikai kifejezésformák feltételezett adekvá­­ciójának alapvető kérdését. Ha George Steinerrel együtt állítjuk, hogy „Auschwitz világa kívül van a diszkurzuson, mint ahogy kívül van az észen is”17, akkor honnan kerül a diszkurzusba magának a megjeleníthetetlennek az értelme? Ez a tanúság­tétel ereje, még mielőtt levéltárban rögzülhetne, melyről Carlo Ginzburg beszél „Just one witness” című emelkedett hangvételű esszéjében.18 Ily mó­don a tanúságtétel magának az eseménynek az erő­szakosságára utal és annak morális dimenziójá­ra, melyet Friedländer egy túlzóan kisebbítő jelző­vel „megengedhetetlenként” jellemez. De akkor a „történelemmé tétel” folyamatába ékelődő sérülés élő tapasztalata lesz az, ami a megjelenítés külső határaként mutatkozik és a megjelenítési módok belső felbomlását idézi elő, legyenek azok nar­ratívak, retorikaiak vagy mások (egyebek mellett filmbeliek). A „határesemény” - hogy Friedlän­der kifejezését használjuk - nem más, mint az id­tus, melyet a tényleges történelem gyakorol a kol­lektív és személyes emlékezetre. S ez, ugyanúgy mint a görög és Erzsébet-kori tragédiák erőszakos fordulataiban, uralja a „történetmondás” referen­sét. Valami szörnyű, a rettenetest a csodálatos szimmetrikus ellentétévé avató dolog történt, amely kimondást igényel, hogy ne merüljön feledésbe. És az esemény bekövetkezésének a szereplők kap­csolódó szerepei is részét képezik, kivégzőként, ál­dozatként vagy tanúként. Háromféle élő történe­lem, melyet senki sem képes összegezni. Nem szabad azonban megengedni, hogy az ese­mény roppant nagyságából és a belőle következő panaszok sorából származó újfajta félelem meg­bénítsa a historiográfiai működésre vonatkozó gon­dolati munkát. Az ítélet és büntetés a bíróra tar­tozik, az állampolgárra pedig az, hogy a felejtés ellen és az emlékezet tisztességéért küzdjön. A tör­ténészre a vádolás és felmentés nélküli megértés feladata marad. Ha mindez így van, akkor szükséges, hogy a „határesemény”, mely maga is határesetként je­lentkezik, segítségünkre legyen a diszkurzus re­torikai vizsgálata keltette problematika további kimunkálásában. Véleményem szerint a vita két irányban folytatható: a szöveg mentén, az olvasói befogadás oldalán és a szöveg fölött, a historiográ­fiai folyamat későbbi fázisait követve. A befogadói oldalon az olvasó egyebek mellett nem csupán azzal a várakozással tekinthet egy történeti szövegre, hogy abban nem puszta „törté­netmondást” talál, de azzal a tapasztalattal felvér­tezve is, amely őt a jelen történelmének szereplő­jévé teszi. Ebben a szerepében az olvasó a disz­kurzus ellentettjét alkotja, amelyről azt tartjuk, hogy múlt és jelen kereszteződésében alakult ki. Pontosabban fogalmazva, a történeti szereplőben lévő állampolgár az, aki a történésztől olyan igaz diszkurzust igényelhet, mely képes arra, hogy ki­tágítsa, kritizálja vagy akár vitába szálljon előbbi emlékezetével. Igaz diszkurzus hiányában, a ter­mészettudományos beszédmódban alkalmazott jel­zők mintájára, marad az igazságra való törekvést kifejező diszkurzus. Ezért van az, hogy az igazságra való törekvés megfelelő értékeléséhez a történeti tudás írásos fázisához képest későbbi komponenseket is szük­ségképpen segítségül kell hívnunk: a magyarázó/ megértő és a forrásokat feltáró fázist. A történeti diszkurzus retorikájára összpontosító eszmecse­rékben mindezt általában szem elől tévesztik. Az itt elkövetett hiba abban áll, hogy a narrativitástól és a tropológiától várják a megállapított tények közötti számos kapcsolódási mód igazolásával el­foglalt érvelés hiányainak eltüntetését. Ebben a tekintetben látható, hogy nem lehet mindent csu­pán az írás síkján kezelni, s még csak a magya­­rázat/megértés síkján sem: a forrásszerű bizonyí­tékhoz kell visszanyúlnunk, kilépve ezzel a histo­riográfiai működések láncolatának egymásra épü­lő rendjéből. Úgy tűnik tehát, hogy az elhitetés nem pusztán a retorika hitbizománya. Az elhite­tés nem más, mint a meggyőzés és a tetszeni aka­rás keveredésének helye, melyeknek különbségé­ről a Szókratész és a szofisták közötti vitákból ta­nulhatunk. Ezen a ponton a konkrét valószínűsé­gek logikája, mellyel a társadalomtudományok megbízhatóságát mérjük, a gyanú mestereinek vizsgálatait állítja szolgálatába. Nem azért, hogy hozzájáruljon a fikció és valóság közötti határok összemosásához - legyen szó akár a történelem hiányának valóságáról -, hanem azért, hogy fel­kutassa az elhitetés cselszövéseit, azon a módon, ahogy szókratikus dialógusaiban Platón a gyógyí­tás és a megszépítés tudományainak elkülöníté­sén fáradozik. * A befejezés pillanatához közeledve visszatérek kiinduló kérdésemhez: betartható-e, és milyen mér­tékig az olvasói egyezség, amelyről azt tartjuk, hogy a történelem írásának letéteményese? Elő­adásom hallgatói nem lepődhetnek meg, ha így vá­laszolok: igen, betartható, egy bizonyos pontig. Hogy 17 Idézi H. White: Historical Employment The Problem of Truth. In: S. Friedländer (szerk.): Probing... i. m. 43. o 18 Carlo Ginzburg, In: S. Friedländer (szerk.): Probing... i. m. 82-96. o. 60

Next