Műhely, 2003 (26. évfolyam, 1-6. szám)
2003 / 4. szám - RÉGI–ÚJ VERSEK 4. - Chartier, Roger: Ahol a part szakad : Történelem, nyelv, gyakorlat : Négy kérdés Hayden White-hoz
2 Második kérdésem a tropológiára mint a diskurzus elméletére vonatkozik. Hayden White több alkalommal rámutatott ennek két forrására: ők Vico és Nietzsche. Ily módon White nem kísérli meg, hogy jellemezze vagy felhasználja a klasszikus retorika szabályait, ellenben szerintem azok, akik szemrehányást tesznek neki azon a címen, hogy leegyszerűsíti és elárulja a klasszikus retorikát, igazságtalanul járnak el vele szemben. Ő tudniillik mást szeretne: meghatározni azokat az alapvető struktúrákat, amelyek által minden lehetséges képes beszéden alapuló diskurzust létre lehet hozni, azaz a klasszikus és neoklasszikus retorika négy trópusát. A Tropics of Discourse (A diskurzus trópusai) című munkájához írott előszavában White behatárolja „az átvitt előkép modelljének” helyénvalóságát: „A modern nyugati kulturális hagyományban csak a tudatosságról folytatott diskurzus konvenciójának, valamint magáról a diskurzusról folytatott diskurzusnak az erejét tulajdonítom neki” (13). Ebből ered a következő séma visszatérő használata: Viconál a fokozatok jellemzése a barbarizmusból a civilizációba vezető úttal; Piaget-nál a kognitív fejlődés négy mozzanatának minősítése; Freudnál az álmokban működő négy mechanizmus elnevezése. A hagyományosan a stíluselemek leírására szolgáló kategóriákat így alakítja át Hayden White általános mátrixszá a diskurzus, tehát a megértés módozatainak eredője számára. Ez a fajta helyettesítés azt sejteti, hogy a négy alapvető trópus (a metafora, a metonímia, a szinekdoché és az irónia) a priori kategóriaként értendő a nyugati gondolkodásban (hiszen White ezek érvényességét a nyugati kulturális hagyományra korlátozza). Kifejezetten állítja: „Módszerem - egyetlen szóval - formalista” (Metahistory, 3). Ez azt feltételezi, hogy léteznek változatlan szellemi struktúrák, amelyek az egyes művekben azonosíthatók, miután azok kulturális tere meghatározott, függetlenül keletkezésük idejétől és miliőjétől. E tekintetben a történelmi képzelet és még nagyobb általánosságban a képalkotás minden műveletének átvitt értelmű szerkezete teljességgel elkülönül a diskurzus és a meggyőzés művészetét jelentő retorika történelmi formáitól. Mindazonáltal Hayden White maga sem kerülheti el annak a viszonynak a kérdését, amely egy adott szerzőnél egy átvitt értelmű modell használata és a között áll fenn, hogy a retorika milyen helyet foglal el a szerző szellemi alakulásában és jellemző tudásszerkezetében. Ennek következtében így ír White Freudról és az álomelméletről: Ezen a ponton nyilván azok a mechanizmusok érdekelnek, amelyeket Freud úgy azonosít, hogy azok valósítják meg a közvetítést az álmok leplezetlen tartalma és az álmok látens ideái között. Ezek Jakobson meglátása szerint megfelelnek a modern retorikai elmélet képi osztályozása alapján rendszerezett trópusoknak. (Ez az elmélet - amennyiben a képeket a metafora, a metonímia, a szinekdoché és az irónia négy trópusának megfelelően osztályozza - az, amellyel Freud történetesen korának gimnáziumaiban és felsőfokú tanintézeteiben mint az oktatási kurzus elemével találkozhatott volna.) (Tropics of Discourse [A diskurzus trópusai], 13-14.) A zárójeles megjegyzés némi határozatlanságra vall. Arról van-e szó, hogy az átvitt értelmű struktúra elválaszthatatlan a modern nyugati emberek képzeletétől, azaz hogy kevéssé számít, vajon Freud iskoláztatása megismertette-e őt a klasszikus retorikával, vagy pedig arról van szó, hogy Freud miként visz át egy megértési módot egy adott területről (a diskurzuséról) egy másikra (az álmokéra), azaz hogy az átvitt értelmű leírás nagyban függ attól, miként változik a retorika megítélése és fontossága a „nyugati hagyományt” kitevő történelmi formációk sorozatában. Szemmel láthatóan Hayden White az első nézetet részesíti előnyben. Freud iskoláztatására vonatkozó megjegyzése mégis kételyt ébreszt, amely a történelmi összefüggéseket olyan rendszerezésbe helyezi vissza, amelynek az a célja, hogy általános struktúrákat állapítson meg. Ebből adódik második kérdésem: Legitim-e a költői és nyelvi képalkotás átvitt értelmű modelljének alkalmazása, figyelmen kívül hagyva a retorika helyét (amely erősen változott a történelmi helyzetek változásával együtt), s azzal sem számolva, hogy a különféle szerzők mennyire ragaszkodtak ahhoz a meghatározó diskurzushoz, amely nem volt sem következetes, sem állandó a reneszánsz és a huszadik század között? 3 A Hayden White munkáit érintő leggyakoribb kritika arra irányul, hogy megvonja a történelemtől annak a tudásformának a státusát, amelynek természete különbözik a széppróza által nyújtott tudásétól. Az olyan különböző történészek, mint Arnaldo Momigliano és Carlo Ginzburg vagy mint Gabrielle Spiegel és Russel Jacoby 10 szintén ezt az ellenvetést fogalmazták meg: a történelmet „a fikció előállításának módjaként” szemlélve (Tropics of Discourse [A diskurzus trópusai], 122) Hayden White egy abszolút (és felettébb veszélyes) relativizmus mellett tör lándzsát, amely minden lehetőségét tagadja annak, hogy a múltról szóló tudás „tudományosan” megalapozható lenne. Az így lefegyverzett történelemtudomány elveszíti minden képességét, hogy választani tudjon igaz és hamis között, hogy beszámoljon arról, ami megtörtént, és hogy leleplezze a meghamisítást és a hamisítót. White munkájában sok részlet enged az ilyen olvasatnak. Számára a történelem, ahogy a történész írja, nem függ sem a múlt valóságától, sem a tudományág sajátos működésétől. Ahogy a történész kiválasztja az átvitt értelmű mátrixot, a történetesítés módját és a magyarázó stratégiát, mindez teljesen hasonlatos a regényíró tevékenységéhez. Ezt az álláspontot White következetesen megerősíti, ne varietur - nehogy változzék. 1974-ben a következőt ír-