Múlt és Jövő, 2003 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2003 / 1. szám
• Sidra DeKoven Ezrahi • AUSCHWITZ ÁBRÁZOLÁSMÓDJA irodalmi szövegben, mint Jurek Becker Jacob the Liar című műve, ugyanúgy egy ilyen mozgatóerő szerepét töltik be Németországban, ahogyan Izraelben egy olyan szövegben, mint David Grossman Lee Under Love című műve. Lásd később. (Természetesen ez egy összetett kérdéskör, különösen német szövegösszefüggésben, amely finom különbséget tesz az alábecsült vagy implicit és az elfojtott között.) 27 Ez az az alap, amelyen regény- és drámaírók sokasága, pél dául Jean-François Steiner, Peter Weiss, Rolf Hochhuth és D. M. Thomas bizonyítékai nyugszanak. 28 Jaroslaw M. Rymkiewicz: The Final Station: Umschlagplatz, fordította: Nina Taylor (New York, 1994), 3., 7—8. 29 Figyelemre méltó tanulmányának végén (Stranded Objects: Mourning, Memory, and Film in Postwar Germany, Ithaca, 1990) Eric L. Santner felteszi a kérdést: milyen stratégiák alkalmazhatók ״ a németek második generációja számára, akik megmérgezett totemisztikus forrásokból életképes örökséget próbálnak létrehozni? Mi rejlik ott, ami kitörölhető, úgy, ahogyan van, ennek a szörnyűségekkel olyannyira telített történelemnek egynemű folyamatából? Nem lehet egyszerűen a szülők tehetetlen áldozatokká való átváltozásának kérdése, s nem lehet úgy tekinteni rájuk, mint elnyomottakra, akik az események könyörtelen összeesküvésének áldozatai, s akiket most meg kell szabadítani. Az sem lehetséges, hogy mindenkit, aki — mondjuk — megtagadta a Völkischer Beobachter olvasását, földalatti ellenálló harcosokká avassunk... Szűkében lévén azonban az ilyen vágyakat beteljesítő átváltozásoknak, még mindig lehetséges lehet, hogy a szülők életében, szavaiban, arcában és testében egy másik történelem emlékképeit fedezzük fel, egy másik múltét, amely megtörténhetett volna, de nem történt meg ... a megtagadott tudás, a végre nem hajtott tettek, a fájdalomtól elfordított szemek, a lehúzott redőnyök emlékképeit, azon pillanatok emlékképeit, amikor lehetőség lett volna arra, hogy kérdéseket tegyünk fel vagy ellenálljunk, de nem kérdeztünk s nem álltunk ellen. Ezek olyan pillanatok voltak, amikor esélyt kaptunk az áldozatokkal való együttérzésvagy a későbbiekben az értük való gyász kifejezésére, de amelyek kihasználatlanok maradtak. A háború utáni generációk számára — úgy gondolom — ez ezen esélyek jelenbeli megragadásának kérdése, annak kérdése, hogy a tünetek és parapraxisok archívumából egy alternatív örökséget hozzanak létre, amely arról tanúskodik, ami megtörténhetett volna, de nem történt meg. Azzal, hogy annak a történelemnek jeleit hozzák napvilágra — saját családfájuk dokumentumaiból —, amely megtörténhetett volna, a háború utáni generációk megkezdhetik gyászolni ezeket az elveszített lehetőségeket anélkül, hogy megtagadnák őseiket. Ez a generáció még arra is képes lehet, hogy az identifikáció új forrásait ássa elő a történelemnek azon nem tudatos rétegeiből, amelybe beleszületett.” (152—153.) Természetesen e megközelítési mód különféle huszadik század végi megjelenési formái Hegel A történelem filozófiája című művéből eredeztethetők. 30 Rymkiewicz: The Final Station, 326. 31 Albert Camus: The Fali, fordította: Justin O’Brien (New York, 1958), 10—11. (a szerző kiemelése). Albert Camus: Regények és elbeszélések. Szávai Nándor fordítása, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983. 513-514. 32 Felman: Testimony, 188. 33 Camus: The Fall, 65., 147. Albert Camus: Regények és elbeszélések. Szávai Nándor fordítása, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983. 600. 34 Ez az az utolsó felszólítás, amelyet — bár tompítva — Felman ( Testimony, 203.) úgy nevez, mint ״ válaszadási (responseability) képességünk lehetősége, esélye”. 35 Lásd Alvin Rosenfeld fejtegetését erről a versről a Primo Levi című könyvben, 133—134. 36 Levi: ״ Revisiting the Camps", 185. (a szerző kiemelése). A megismétlés folyamatának — amelynek célja a „feldolgozás”, olyan értelemben, hogy azért azonosítunk helyszíneket, hogy újból meglátogathassuk a múltat — legújabb példájára lásd azokat a különféle installációkat, amelyek Németországban a megemlékezés interaktív formáin keresztül határozzák meg az emlékezetet. Az ilyesfajta „Figyelmeztető Emlékművek”, amelyek olyan reflexív kapcsolatra kényszerítik a szemlélőt, amely erkölcsi válaszadásra hív fel, úgy, hogy a múltat — fizikai, helybeli megjelenési formáiban — jelenné teszi, a folyamatban lévő történelem „mindennapokon” keresztül történő megismétlésében, minőségileg különböznek mind a halál újraalkotott helyszíneitől, mind a hatmillió áldozatnak szentelt emlékművektől, amelyek egy külön, erre a célra megjelölt területen léteznek (amelyeket a nyugati kultúra ״ sebeként” vagy ״ fekete lyukaként” nevezünk). 37 Robert Braun: ״The Holocaust and the Problems of Historical Representation”, History and Theory 33, No. 2 (1994), 186., 196-197. Lásd még a Hayden White álláspontja körül ki alakult vitát, in: Friedländer, szerk.: Probing the Limits of Representation. 38 Lásd Paul Connerton: How Societies Remember (Cambridge, 1980), 41-71.; Kellner: ״»Never Again« is Now", 129.; Braun: ״The Holocaust”, 179. 39 Kellner: ״»Never Again« is Now", 128. A hivatkozás természetesen arra a kiadásra vonatkozik, amelyben a határok kérdését a címben említik, s amelyben különböző intellektuális diszciplínák — beleértve a történelem, a filozófia, az irodalom és a film — képviselői működtek közre. Probing the Limits of Representation. Lásd elsősorban Friedländer bevezetőjét. Lásd még: Jean Améry (Hans Meyer) — aki az elsők között gondolkodott el a holokauszt utáni intellektuális nyomozás „határain” —: At the Mind's Limits, fordította: Sidney Rosenfeld és Stella P. Rosenfeld (Bloomington, 1980). 40 Michael André Bernstein: Foregone Conclusions: Against Apocalyptic History (Berkeley, 1994), 7—8. Vitatkozva azzal az állítással, hogy egy ilyesfajta megközelítés aláássa a megélt történelem tekintélyét, Bernstein hozzáteszi: ״ Sőt, minden túlélő elbeszélése, amelyet olvastam, kiemeli a többször előforduló, váratlan eseményeket, az előre nem látott események bekövetkeztét, amelyek túlságosan valószínűtlenek ahhoz, hogy bármilyen irodalmi műben felhasználják őket, s amelyek lehetségessé tették a túlélést.” (12.) Eme okfejtés téves következtetése természetesen