Múltunk – politikatörténeti folyóirat 52. (Budapest, 2007)
2. szám - Magyar szociáldemokraták - Sipos Balázs: Déry Tibor, a barát, Kéthly Anna, a fond
Hangsúlyozni szeretném ugyanakkor, hogy a „saját történelemkönyv" és az „ítélkezési mánia" nem magyarázható, nem indokolható „száz százalékig" a történészi-történeti megismerés korlátainak észlelésével. Annak rögzítése, hogy a tudományos tudás szociológiai jelenség (is), az 1970-es évektől jelentkező ismeretelméleti fordulat(ok), például a valóságosról és a lehetségesről, az objektivitásról, az igazság/ valóság megismerhetőségéről szóló kérdések, az a megfigyelés, hogy a történeti mű felépítésében erősen hasonlít a 19. századi angol családregényekhez, továbbá a szerző „előtérbe kerülése" (stb.) mind éppen a történetírói eljárások, a történetírói módszer fontosságára hívják fel a figyelmet a kutatás és a magyarázat során azzal, hogy segítenek megszabadulni bizonyos illúzióktól. Azaz a történettudományi tudás és a megismerés korlátainak „felismerése" (vagy pláne a történetírás fordulatainak sora) nem azt jelenti, hogy ezzel minden lehetségessé és minden megoldás legitimmé (tudományossá) válik.4 E kissé hosszúra nyúlt, ám közhelyszerű állításokkal és/vagy leegyszerűsítésekkel teli bevezető oka az lenne, hogy a bemutatásra kiválasztott két levelezéskötet egyaránt, de nem egyformán laikus munka. A Déry Tibor levelezését válogató és kommentárokkal ellátó, egybefűző Botka Ferenc „bevallja": közelebb érzi magához a publikálás „laikus módszere[eine]k igényes változatait", mint a kritikai kiadások „szenvtelenségét", „túlzott távolságtartását" (10.). Emiatt nem a külső megfigyelő státusát választotta, hanem megkísérelte magát behelyezni Déry élettörténetébe, és annak egyik szereplőjévé próbált válni. Ennek következményeként például „Tibor"-nak, „Tiborká"-nak, „Tibuli"-nak hívja hősét (Kassák Lajost meg „Mester"-nek), s alkalomadtán a vele (a „barátjával") történtekhez saját életéből vett eseményeket fűz kommentárként. (62.) Máskor viszont a mindentudó író szerepében lép föl, s a tudományos szövegek normái szerint ismertet egy-egy irodalomtörténeti problémát.5 Botka Ferenc a „hagyományos" szövegközlést a következő, részben említett indokokkal veti el: „A kritikai kiadás - úgy érezzük - szenvtelenséggel s túlzott távolságtartással nyúl az egyik legtöbb érzelmi momentumot tartalmazó prózai műfajhoz [tudniillik a levélhez]; továbbá a burjánzó adatok sokszor óhatatlanul elfedik a magyarázott szövegek közvetlenségét, egyéni ízét." (10.) Anélkül, hogy Botka döntésének „de- a következetes relativizmus - vagyis az, amely saját tudásunkkal szemben éppúgy érvényesítendő, mint másokéval szemben - a tolerancia gyakorlásának legmegfelelőbb eszköze. Nem gondolom, hogy a felelős relativizmus nihilizmushoz vezetne. A legkevésbé sem hiszem, hogy valaki mindenről »azt mond, amit akar«." Hayden WHITE: A történelem terhe. Osiris Kiadó, Budapest, 1997.15. 5 Munkája ebből a szempontból emlékeztet a következőre: UNGVÁRI Tamás: Déry Tibor alkotásai és vallomásai tükrében. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1973.