Múltunk - politikatörténeti folyóirat 56. (Budapest, 2011)
2011 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Romsics Ignác: Új tendenciák az ezredforduló történetírásában
134 tanulmányok amely minden kor tudását és gondolkodási módját meghatározza. Az tehát, hogy kit tartunk normálisnak és abnormálisnak, egészségesnek és betegnek, jónak vagy rossznak, történetileg változik, s a változások előidézője és kodifikátora mindig a hatalom. A tudomány sem más, mint egy adott kor hatalomfüggő ideológiájának a része, illetve terméke, amelynek állításai nem azért lesznek elfogadottak, mert igazak, hanem azért, mert saját koruk annak tartja őket. A történészek szokásos bizonyítékai, az úgynevezett tények sem csak a múltról szólnak, hanem az adott kor metodológiai eljárásai és gondolkodási szabályai által meghatározottak. A történelmi ismeret ilyen módon nem a múlt semleges reprezentációja, hanem az egyes korok uralkodó diskurzusának a függvénye. A megnyilatkozás elválaszthatatlan attól, aki mondja, és attól is, amiről szól. A történész, a forrásai és az olvasó ilyen módon egyetlen realitásban olvadnak össze, s ez maga a diskurzus. Egyedül ez az, ami kutatható, és amit kutatni is kell, ám ez is csak elkötelezetten tehető. A történetírás így végeredményben egy olyan mechanizmus, amelyben a történész nem a múltat rekonstruálja, hanem a jövőre irányuló vágyait önti formába. Hayden White és az úgynevezett narratológusok, akik nyelvfelfogásuk alapján maguk is posztstrukturalistának tekinthetők, a történeti műveket elbeszélő prózában (narrációban) megírt nyelvi struktúrák hordozóiként fogják fel. Akár tudatában vannak, akár nem, a történetírók a nyelvi kifejezőeszközök foglyai - állítják. Minden történelmi munka alapszerkezetét, vagyis metahistóriáját a választott nyelvi eszközök kombinációja alkotja, s ez magát a tartalmat is befolyásolja. Ezzel magyarázható, hogy ugyanazokat a forrásokat használva ugyanarról a dologról különböző tartalmú történelmi beszámolókat olvashatunk. A különböző magyarázatok ismeretelméleti szempontból egyenrangúak, az olvasó nem is ilyen, hanem esztétikai és/vagy morális szempontok alapján tartja egyiket meggyőzőbbnek a másiknál. A történetírás így tehát éppoly kevéssé tudomány, mint a szépirodalom, vagy ha mégis, akkor retorikai tudomány. Ezt az álláspontját White először az 1973-ban megjelent Metahistory című monográfiájában fejtette ki. Ebben négy történelemfilozófus (Hegel, Marx, Nietzsche és Croce), valamint négy történész (Michelet, Ranke, Tocqueville és Burckhardt) életművét hasonlította össze. Úgy találta, hogy minden szöveg szétválasztható egy „felületi” és egy „mély” szintre. A „felületi szint” maga is két rétegből áll: a történetből és a történet magyarázatából. Az elbeszélés „mély szintje” viszont maga a magyarázatot hordozó nyelvi eszköztár. Ez utóbbinak négy nagy alakzatát - „trópusát” - különítette el: a metaforát, a metonímiát, a szinedochét és az iróniát. Ugyancsak négy stilisztikai alaptípust állapított meg a történet