Múltunk - politikatörténeti folyóirat 60. (Budapest, 2015)
2015 / 3. szám - SZEMLE - Bartha Ákos: Kisebbségek szolgálatában (Népszolgálat: A közösségi elkötelezettség alakváltozatai a magyar kisebbségek történetében. Szerk. Bárdi Nándor, Filep Tamás Gusztáv, Lőrincz D. József. Kalligram, Pozsony, 2015. 338 p.)
Bartha Ákos - Kisebbségek szolgálatában lóktól. További adatokért Lőrincz D. József tanulmányához kell lapoznunk (a 312. oldalra). Mielőtt azonban ezt megtennénk, többek között egy kiváló mikrotörténeti kisportrét olvashatunk, mely külsőségében is üde színfoltja a kötetnek. Egy átlagos romániai magyar helység anonimizált vezetőjének négy évtizedes ténykedése kerül itt középpontba, méghozzá szóbeli közlések alapján. A terep tehát mindennapi, az már viszont kevésbé, hogy a főszereplő sikeresen mentette át falubeli státusát Ceausescu diktatúrájából a demokráciába. Ebben közrejátszott családjának ismertsége is, de a fő segítséget a népszolgálat élet- és faluvezetési kerete nyújtotta számára. K. D. technikumot végzett, sokrétű tudását a gyakorlatban szerezte, „alkotóterülete, önkifejezési formája a népművészet, szűkebben a kapufaragás, citerakészítés” (253). Megismerhetjük egykori munkatársait, miközben a szerző, Gagyi József nem mulasztja el makroszintű jelenségekbe, folyamatokba ágyazni és értelmezni K. D. világát. A párttitkárpolgármester 1980-ban állította fel a faluban elsőként - saját maga által készített székelykapuját, mely „szimbolikus, etnikus töltetet nyert”, hiszen ezáltal feleségével „a népi örökség híveiként pozícionálták magukat.” (261) K. D. azonban nemcsak saját portáján vállalkozott örökségalkotásra, hanem fő propagálója lett a közintézmények, emlékművek, vagy magánházak melletti székelykapu-állításnak is. A szerző fotókon közzétett motívumokon keresztül mutatja be az identitásformáló mítoszokat, történeteket és azok gyakorlati következményeit, hiszen hőse számára a népszolgálat eszméje és gyakorlata „olyan cselekvésvezérlő, moralizáló narratíva, amelyik ma is kijelöli a napi és távlati célokat és fenntartja az elitpozíciót”. (266) Vagy mégsem? A legtöbb szerző széles körű forráshasználat, a bemutatott konkrét események/személyek és a vonatkozó szakkönyvek láthatóan elmélyült ismerete alapján dolgozott, páran még a teoretikusok előtt is áldoztak néhány Bourdieu-, vagy Hayden White-hivatkozással (noha ezek a tiszteletkörök nem sokban befolyásolták az adott írások gondolatmenetét). Más a helyzet Horváth Ágnes szövegével, amely mintha ennek épp az ellenkezőjét igyekezett volna megvalósítani. K. Delszon- 251