Munka, 1932 (4. évfolyam, 21-26. szám)
1932-01-01 / 21. szám
AZ M. SZ. M. PÁRT XXVill-IK KONGRESSZUSÁRÓL Nem úgy tekintünk a kongresszusok elé, mintha a kiválasztottak gyülekezetétől isteni varázslatokat vagy éppen sorsdöntő események elindítását várnók. De mégis, a mozgalmi ember, mint örök optimista azt hiszi, ha tavaly nem is történt, az idén okvetlen történni fog valami, jóllehet a párt stratégiai vonala, taktikai próbálkozásai, organizációs szerveinek mozdulatai semmi különösebb okot nem szolgáltatnak a jó reményeikre. De mit is értünk mi az országos pártgyűlés fogalma alatt? A munkásosztály szervezett tömegeinek tanácskozását. Illetve az ország különböző területein létező szervezetek tagságaküldötteket választ a maga kebeléből azzal a céllal, hogy ezek a kiválasztottak, mint a fennálló politikai és gazdasági helyzet ismerői s a proletariátus erejének és akaratának képviselői osztálytudatosan a szocializmus irányában egyrészt megbeszéljék az adott helyzetet, másrészt olyan hadvonalat és harci módszereket alakítsanak ki, amik a munkásosztály társadalmi érdekeit szolgálják. A pártgyűlés előkészítése nem azonos tehát holmi nagyméretű ünnepség előkészítésével s maga a gyűlés nem lehet hasonlatos sem egy májusi táncdélutánhoz, sem egy ájtatos templomi ceremóniához. Mindezt valószínűleg nemcsak mi, hanem a párt központi vezetősége is tudja, legalább is erre vall a parlamenti frakció kongresszus előtti aktivitása. Le kell szögeznünk, hogy a frakció hosszú esztendőik tétlensége után a magyar parlamenthez egyedül méltó, derék munkát végzett: az éretlen közbeszólások helyett nyílt támadásba ment át, leleplezett és demonstrált. A munkásság évek óta nem tudta rászorítani a frakció tagjait erre a szembeállásra, ők mindig, szinte már mechanikusan a lehetetlen helyzetre hivatkoztak s csodálatosképpen egyszerre megjött a hangjuk, megtalálták a helyüket és úgy tettek, mintha komolyan be akarnák teljesíteni kötelességüket. De aki figyelt, az az első pillanatokban láthatta, hogy a nagy nekibuzdulás nem is annyira a fennálló rendszer ellen szól, mint inkább az előkészületben lévőkongresszus szcenikai eszközei közé tartozik. Hogy ez így volt, igazolásul csak a Károlyi Imre könyvére vonatkozó Népszava-cikkekre és Mónus elvtársnak ugyancsak erre vonatkozó választanulmányára kell utalnunk. És a kongresszus szentmisébe illő halk, áhitatos hangjáról se feledkezzünk meg. Ha a frakció támadta a bukott Bethlen-kormányt a parlamentben, ez a rosszalkodása kiegyenlítődött a kongresszuson, ahol szó sem esett a szükségessé vált új harci módszerek megbeszéléséről, új jelszavak megfogalmazásáról vagy éppen a fennálló társadalmi rendszer megváltoztatásának követeléséről. Ezekkel a mulasztásokkal szemben azonban el kell ismernünk a rendezés nagyszerűségét. A vasas-otthon barokk díszítésű nagytermében zászlóerdő alatt ült az elnökség, balján a rendőrtisztviselőkkel. Az első pillanatban valami feudális ünnepség hatását keltette föl ez a kép az emberben. A falakról hiányoztak a szokásos kongresszusi föliratok: „Követeljük az általános titkos választói jogot!“ „Követeljük az emigráció likvidálását!“ „Világ proletárjai egyesüljetek!“ s egyéb ilyen harci jelmondatok; helyettük azonban aranyozott cirádák és márványutánzatú oszlopok ragyogtak a villanyfényben. Általában kellemes hatás azok számára, akik nem harci tanácskozásra, hanem pihenő ünnepre jöttek össze a teremben. S úgy látszik, általában, inkább ünnepelni, mint tanácskozni jött össze a 265 küldött. S helytelen lenne tőlünk, ha fájlalnánk a kongresszus