Munka, 1974 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 7. szám

közgazdaság Munkáslakásokat, Válaszút előtt Az utóbbi hónapokban nagyon elszaporodtak a vállalati- és amunkáslakás-építési akció helyzetéről készült elemzések. Felületesen nézve, szokásos helyzetfelmérésekről van szó, amit az is indokolttá tesz, hogy a múlt év elején jelent meg a munkáslakás-építés támogatásáról szóló kormányrendelet, s egy esztendő elmúltával valóban meg kell vizsgálni a helyzetet. Amíg nem késő Abi azonban elmélyed az elemzésekben, az láthatja, hogy az évforduló csak alkalmat teremtett. A vállati- és munkáslakás-építési mozgalom ugyanis több vonatkozásban is válaszút elé került. Az elmúlt hónapok során olyan kérdéseket tett fel az élet, amelyekre választ kell adniuk a szakszervezeteknek, KISZ- nek, tanácsoknak és minden más szervnek. A válasz nem kerülhető meg. Az, hogy éppen napjainkban értünk ide, legalább három okkal magyarázható. Az első ok az, hogy „akadémikus” stílusú vitákra sosem volt időnk. Miután a párt felismerte és határozatban rögzítette a vállalati- és munkáslakás-építési mozgalom kibontakoztatásának szükségességét, miután rendeletben rögzítették ennek legfontosabb szabályzóit, hozzá kellett fogni a munkához, mert a munkások lakásokat vártak, nem pedig polémiákat. A többit már menet közben, a gyakorlatból tanulva kellett kialakítani. Ez a magyarázata például annak, hogy „csak” a múlt év októberében foglalták határozatba, hogy a munkáslakás-építésben érdekelt számos szerv, intézmény közül kinek mi a feladata a fővárosban. Előbb — a gyakorlatot megelőzve — nem is lehetett volna ezt megtenni! A második ok abban foglalható össze, hogy az, ami idáig történt, csak szerény kezdetnek tekinthető a várható fejleményekhez képest, hiszen az ország vállalatai az 1969— 1973 között eltelt öt évben „mindössze” 17 ezer lakás felépítéséhez nyújtottak támogatást. Katona Imrének, a budapesti pártbizottság első titkárának 1974. júniusban megjelent nyilatkozatában viszont azt olvashattuk, hogy az ötödik ötéves terv során legalább 20 ezer vállalati támogatású, illetve munkáslakást kellene felépíteni — csupán a fővárosban, de hogyan? Ezzel kapcsolatos egyébként a harmadik ok: az egész ország az ötödik ötéves terv kimunkálásával van elfoglalva. Az elmúlt esztendők tapasztalatai arra intenek bennünket, hogy akkor kell „bejelenteni” az igényeinket, amikor az erőforrásainkat elosztjuk. Különben úgy járunk, mint most a negyedik ötéves terv alatt: nincs elég pénz a munkáslakás építéséhez szükséges területek előközművesítésére, mert a tanácsok nem számítottak ilyen nagyarányú akcióra. Ez az egyik legfőbb akadályozó napjainkban. Ahogy a Fővárosi Tanács osztályvezetője mondotta, „ki van mazsolázva” Budapest, tehát minden közművesített területet felhasználtunk már. Hasonló a helyzet a legtöbb vidéki városban is. Az elkövetkező egy-másfél évben kellene megvizsgálni, hogyan biztosítsuk az építőipari kapacitást a temérdek munkáslakás felépítéséhez, hiszen Budapesten jelenleg csak 6 ipari szövetkezet alkalmas többékevésbé a generál kivitelezésre, s mindössze 1000—1500 lakást képesek felépíteni évenként, holott — gondoljunk Katona Imre nyilatkozatára! — 4 ezer kell minden esztendőben! Ugyancsak az ötödik ötéves terv kimunkálásának témája, hogy milyen építőanyagból is épüljenek voltaképpen a munkáslakások? Mint ismert, az ország legnagyobb munkáslakásépítkezésén, a Budapest XVI. kerületi Centenárium lakótelepen kohósalak-blokkokat használnak. Ez azonban meglehetősen elavult már, a házak vakolata sem lesz elég tartós, nem beszélve arról, hogy még ebből az építőanyagból sincs ma elegendő. Az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztériumnak, az Építőipari Kutató Intézetnek sürgős választ kell adniuk erre a problémára! Csak 56 település? Ezzel már „bent járunk” a problémák sűrűjében, pedig csak néhány dolgot vettünk még szemügyre. S nem beszéltünk még a hátralevők sokaságáról, mindenekelőtt arról, hogy erőteljesebben kellene vidéken ösztönözni a vállalati- és munkáslakás-építést, mert sehogy sem nevezhető egységes aránynak, hogy Budapest több mint 50 százalékkal részesedik az erre a célra felhasznált vállalati összegekből! A magyar munkásosztály több mint fele már nem a fővárosban él és dolgozik! Mindez egyébként nemcsak a tudatformálás problémája, hanem bizonyos szabályozóké is. Közismert, hogy jelenleg az ország 56 városában, fejlődő településen érvényesek a munkáslakás-építési kedvezmények. Más szóval, még a magyar városok több mint egyharmada is kimarad abból a listából, köztük az ilyen város, mint Mohács, amelynek most bővítik a farostlemezgyárát és munkaerőre volna szüksége, amit igen nehéz „beszerezni”, mert a környék termelőszövetkezetei is virágzanak... Érthető hát, hogy több SZMT, meg szakszervezeti központ panaszkodott, sőt országgyűlési interpelláció is elhangzott már ebben a tárgykörben. Reméljük, nem eredménytelenül! Részben rokontéma az eddig elmondottakkal : egyetérthetünk-e a munkásosztály leszűkített fogalmával? A ma érvényes 7/1973. I. 26. PM—ÉVM számú együttes rendelet ugyanis kizárja az ipari szövetkezeteknél, költségvetési szerveknél foglalkoztatott munkásokat a kedvezményezettek köréből. A Központi Bizottság 1974. márciusi határozata viszont egyértelműen leszögezi, hogy ők is elválaszthatatlan részét alkotják a magyar munkásosztálynak. A helyes elveknek megfelelően kellene kiigazítani ezt a paragrafust is! Megvizsgálandó az is, nem kellene-e a népgazdaság teherbírásához mérten emelni a munkásoknak nyújtott állami lakásépítési támogatás összegét, hiszen a lakás- és építőanyag árak emelkedtek. Egyre több jel mutat arra, hogy a kétszobás lakásra megállapított 60 ezer forintos átlagos támogatás már nem elegendő, s kevés az a 70—80 ezer forintban megszabott felső határ is, amelyben azok részesülnek, akik vidéken építenek családi házat. Legalább 25 évvel Meggondolandó, nem kellene-e központilag szabályozni, hogy a vállalatok legalább hány éves időtartamra nyújtsanak lakásépítési kölcsönt a dolgozóiknak? A legtöbb vállalat ugyanis csak 10—15 évre folyósított eddig kölcsönt, s jónéhány még szűkebbre fogta a mércét. Köztük az egyik szegedi üzem is, amely mindössze 4 évre adott az egyik dolgozójának 46 ezer 500 forintot. Amikor az SZMT megnézte, milyen következményekkel jár ez, kiderült, hogy a vállalati meg OTP kölcsön havi törlesztése minden hónapban több mint 1400 Ft-ot vett ki a mindössze 3780 Ft forint havi összjövedelemmel rendelkező család zsebéből, s ezt még megtetézte a lakás csaknem 500 forintos havi rezsije!... Az ilyen eljárás homlokegyenest ellenkezik a munkáslakás-építés támogatásáról szóló párthatározat céljával, szellemével!