Munka, 1981 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 8-9. szám
Védővám és tehetség Jó két hónapja feltűnt egy meghívó, a Békés megyei Jókai Színháztól érkezett, a megyei művelődési központ fenntartásában működő Justh Zsigmond színjátszóstúdió évadzáró bemutatójára invitáltak a csabai színház klubjába. Kiderült, hogy a színjátszóstúdió 25 hallgatója a főrendező és más színházbeli művészek irányításával, pedagógiai támogatásával sajátították el a szakma alapfogalmait. Később vált ismeretessé, hogy néhányat közülük szerződtetni szokott a színház különböző segédszínészi helyekre. Nem sok idő múltán a kecskeméti Petőfi Népe hírrovatában szúrt szemet egy apróság: „Színészképző stúdió. A következő évadban a Katona József Színház beindítja a színészképző stúdiót, a fiatal tehetségek felkutatására és képzésére.” S mit ád az ég! Pár nappal később a fővárosi és megyei napilapokban megjelent a következő jelentkezési felhívás: „A budapesti Nemzeti Színház stúdiója felvételt hirdet színészi pályára készülő fiatalok számára. Jelentkezni lehet személyesen a Nemzeti Színház titkárságán ...” Ha az ember utána nézne, igencsak találna még egy-két színházat, ahol stúdióban folyik a házi színészképzés. Ugyanakkor önkéntelenül eszébe villan az összefüggéseket kereső figyelőnek: a múlt év szeptemberében tartották a Színházi Dolgozók Szakszervezetének küldöttértekezletét a Fészekben, ahol pompásan megszerkesztett, műgonddal előadott, s első pillantásra utolsó betűjéig igaznak tűnő felszólalások hangzottak el, miszerint a hivatásos, okleveles művészek rendre kiszorulnak a televíziós és filmszerepekből, amatőrökkel játszatnak el főszerepeket, s ráadásul színészekkel szikronizáltatják beszédjüket, mert az amatőrök még beszélni is alig tudnak. A szakszervezetnek ezért tiszte és feladata, hogy intézkedéseket foganatosíttasson az állami szervekkel annak érdekében, hogy csak hivatásosok kapjanak szerepeket... A művészeti szakszervezetek IX. kongresszusán ugyanezt újból kifejtették, sőt hozzátették: szociálpolitikai szempontból megfontolandó a művészképzés keretszáma is. Vajon nem túl sok ember kezébe adják-e oda a művészdiplomát, ugyanis nem könnyű a státusba vételük, nem jutnak szerephez, csalódnak, korán kiégett emberek lesznek ... Még az idén június 15-én tartott központi vezetőségi ülésen is megkérdezték a művelődési minisztertől: „nem tervez-e a minisztérium valamilyen szabályozást az amatőrök és a külföldi kollégák foglalkoztatásával kapcsolatban?”. A miniszter udvariasan válaszolt: „nem hiszek abban, hogy valamilyen védővámos rendszerrel kellene a magyar filmgyártást elütni attól a lehetőségtől, hogy bizonyos szerepkörökre külföldi színészeket is alkalmazzon”. Az amatőrökről nem szólt. Úgy látszik azonban, az élet keményebben teszi fel kérdéseit. Nézzünk szembe néhánnyal... Mi van akkor, ha például nincs egy szerepkörre okleveles művész, hanem csak külföldi, vagy amatőr? Ha nincs a közeli színházakban sem bizonyos szerepkörökre szerződtetett, főiskolát végzett színész? Világos, hogy a színházak igyekeznek hiányaikat pótolni — önerőből. (Hogy szociális szempontok, létminimumos keresetek itt joggal szerepelhetnek, ez is legyen szakszervezeti téma!) Felségsértő lenne annak feltételezése, hogy talán a kiválogatás sem mindig szerencsés? Vagy hogy a valóságos színházi életre és követelményekre képezik-e a főiskolásokat? A szerzett oklevél esetleg olyan, mint egy általános mérnöki, ahol is némi gyakorlat megszerzése után mutatkozik valamelyes értéke? Végül, nem meggondolkodtató, hogy a múlt évben a legmagasabb színészi jövedelmet elért művész nem a főiskolán diplomázott?! Nyilvánvaló feladata a szakszervezetnek, hogy védje azok érdekeit, kibontakozási lehetőségeit, akik státusban oklevelük pajzsával művészeknek tekintendők. Ám arról sem szabad megfeledkezni, hogy valamennyi művészet olyan szakma, amelynek gyakorlása során minden egyes alkalommal vizsgázik a művész, a művészeti élet. Az elfogadás olyan természetű, hogy általában a jobbnak szól a taps. Naiv aki nem látja: a művészdiploma, a státus egyáltalán nem óv meg a bukástól, a szürkeségtől, az unalomtól. Sőt , a dilettantizmustól sem. Egyik vezető színész mondta a legutóbbi művészetpolitikai nyílt vitán: a nagy diletánsok éppen a profik közt találhatók ... Vajon egyedüli szakszervezeti feladat lenne az esetleges okleveles szürkeség védelme? A művészeti intézmények műhelyek is, amelyek szerves alkotó részei a művelődéspolitikai célokat megvalósító művészeti gyakorlatnak. És ha a szocialista művelődés koncepciójába illő műsorterv, film, televíziós alkotás megvalósítása néhány stúdióssal, urambocsá’ amatőrcsoportban feltűnt művészjelölttel realizálódik, akkor — egyet kell értenünk — az ő segítségük is szakszervezeti feladat. Miként a céhtagság védelme. VARGA IMRE 38 Csökkentett igényekkel küszöbön az ősz. Ismét benépesülnek a művelődési otthonok, mint a műsorfüzetekben olvashatjuk, gazdag és színes programokkal várják látogatóikat, újból megkezdik foglalkozásaikat a szakkörök és próbáikat a művészeti csoportok. A művelődési otthonok közül ugyanis nem egy júliustól szeptemberig afféle nyári szünetet tartott, mint a színházak, vagy csupán a könnyű műfajok kedvelőinek szereztek kielégülést rendezvényeikkel. És ennek oka az a téves és immár meggyökeredzett szemlélet, miszerint a nyár uborkaszezon, az emberek kizárólag pihenni akarnak, így nem is érdemes fárasztani őket az agyat különösebben próbára tevő rendezvényekkel. Nyáron szüneteltek a szakkörök és nem dolgoztak a művészeti csoportok, alig-alig, vagy csak elvétve rendeztek TIT-előadásokat, vagy irodalmi estet. Ezzel kapcsolatban nem érdemtelen elgondolkozni azon, hogy a nyár múltával nem fognak-e majd a két-három verőfényes hónap alatt kizárólag könnyű műfajhoz szokottak kissé nehezen visszaszállingózni a művelődési otthonokba, hogy ismét megbarátkozzanak a rendszeres programokkal? Tény, hogy minden bizonnyal sokan valósággal kiéhezve várják a művelődési otthonok őszi kapunyitását, de feltehetően olyanok is lesznek, akiket nehezen lehet majd ismét visszaszoktatni oda. És ez a tábor bár kisebb, mint az előbbi, mégis fokozott figyelmet érdemel. Nemcsak télen. Nyáron is, amikor még inkább kellene foglalkozni velük, a legkönnyebb műfajú évszak idején, hogy igényeik ne csökkenjenek. (át)