Munka, 1981 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 8-9. szám

Védővám és tehetség J­ó két hónapja feltűnt egy meg­hívó, a Békés megyei Jókai Színháztól érkezett, a megyei művelődési központ fenntartásában működő Justh Zsigmond színjátszó­stúdió évadzáró bemutatójára invi­táltak a csabai színház klubjába. Ki­derült, hogy a színjátszóstúdió 25 hallgatója a főrendező és más szín­házbeli művészek irányításával, pe­dagógiai támogatásával sajátították el a szakma alapfogalmait. Később vált ismeretessé, hogy néhányat kö­zülük szerződtetni szokott a színház különböző segédszínészi helyekre. Nem sok idő múltán a kecskeméti Petőfi Népe hírrovatában szúrt sze­met egy apróság: „Színészképző stú­dió. A következő évadban a Katona József Színház beindítja a színész­képző stúdiót, a fiatal tehetségek fel­kutatására és képzésére.” S mit ád az ég! Pár nappal később a fővárosi és megyei napilapokban megjelent a következő jelentkezési felhívás: „A budapesti Nemzeti Színház stúdiója felvételt hirdet színészi pályára ké­szülő fiatalok számára. Jelentkezni lehet személyesen a Nemzeti Színház titkárságán ...” Ha az ember utána nézne, igencsak találna még egy-két színházat, ahol stúdióban folyik a házi színészképzés. Ugyanakkor önkéntelenül eszébe villan az összefüggéseket kereső fi­gyelőnek: a múlt év szeptemberében tartották a Színházi Dolgozók Szak­­szervezetének küldöttértekezletét a Fészekben, ahol pompásan megszer­kesztett, műgonddal előadott, s el­ső pillantásra utolsó betűjéig igaz­nak tűnő felszólalások hangzottak el, miszerint a hivatásos, okleveles mű­vészek rendre kiszorulnak a televí­ziós és filmszerepekből, amatőrökkel játszatnak el főszerepeket, s ráadásul színészekkel szikronizáltatják be­szédjüket, mert az amatőrök még be­szélni is alig tudnak. A szakszerve­zetnek ezért tiszte és feladata, hogy intézkedéseket foganatosíttasson az állami szervekkel annak érdekében, hogy csak hivatásosok kapjanak szerepeket... A művészeti szakszer­vezetek IX. kongresszusán ugyanezt újból kifejtették, sőt hozzátették: szociálpolitikai szempontból megfon­tolandó a művészképzés keretszáma is. Vajon nem túl sok ember kezé­be adják-e oda a művészdiplomát, ugyanis nem könnyű a státusba véte­lük, nem jutnak szerephez, csalód­nak, korán kiégett emberek lesz­nek ... Még az idén június 15-én tar­tott központi vezetőségi ülésen is megkérdezték a művelődési minisz­tertől: „nem tervez-e a minisztérium valamilyen szabályozást az amatő­rök és a külföldi kollégák foglalkoz­tatásával kapcsolatban?”. A minisz­ter udvariasan válaszolt: „nem hi­szek abban, hogy valamilyen védő­vámos rendszerrel kellene a magyar filmgyártást elütni attól a lehető­ségtől, hogy bizonyos szerepkörökre külföldi színészeket is alkalmazzon”. Az amatőrökről nem szólt. Ú­­­gy látszik azonban, az élet ke­ményebben teszi fel kérdéseit. Nézzünk szembe néhánnyal... Mi van akkor,­ ha például nincs egy szerepkörre okleveles művész, hanem csak külföldi, vagy­­ ama­tőr? Ha nincs a közeli színhá­zakban sem bizonyos szerepkörökre szerződtetett, főiskolát végzett szí­nész? Világos, hogy a színházak igye­keznek hiányaikat pótolni — önerő­ből. (Hogy szociális szempontok, lét­­minimumos keresetek itt joggal sze­repelhetnek, ez is legyen szakszer­vezeti téma!) Felségsértő lenne annak feltétele­zése, hogy talán a kiválogatás sem mindig szerencsés? Vagy hogy a valóságos színházi életre és követel­ményekre képezik-e a főiskolásokat? A szerzett oklevél esetleg olyan, mint egy általános mérnöki, ahol is némi gyakorlat megszerzése után mutatko­zik valamelyes értéke? Végül, nem meggondolkodtató, hogy a múlt év­ben a legmagasabb színészi jövedel­met elért művész nem a főiskolán diplomázott?! Nyilvánvaló feladata a szakszer­vezetnek, hogy védje azok érdekeit, kibontakozási lehetőségeit, akik stá­tusban oklevelük pajzsával művé­szeknek tekintendők. Ám arról sem szabad megfeledkezni, hogy vala­mennyi művészet olyan szakma, amelynek gyakorlása során min­den egyes alkalommal vizsgázik a művész, a művészeti élet. Az elfo­gadás olyan természetű, hogy álta­lában a jobbnak szól a taps. Naiv aki nem látja: a művészdiploma, a stá­tus egyáltalán nem óv meg a bukás­tól, a szürkeségtől, az unalomtól. Sőt , a dilettantizmustól sem. Egyik ve­zető színész mondta a legutóbbi mű­vészetpolitikai nyílt vitán: a nagy diletánsok éppen a profik közt talál­hatók ... Vajon egyedüli szakszerve­zeti feladat lenne az esetleges okle­veles szürkeség védelme? A művészeti intézmények műhe­lyek is, amelyek szerves alkotó részei a művelődéspolitikai cé­lokat megvalósító művészeti gyakor­latnak. És ha a szocialista művelődés koncepciójába illő műsorterv, film, televíziós alkotás megvalósítása néhány stúdióssal, urambocsá’ ama­tőrcsoportban feltűnt művészjelölt­tel realizálódik, akkor — egyet kell értenünk — az ő segítségük is szak­­szervezeti feladat. Miként a céhtag­ság védelme. VARGA IMRE 38 Csökkentett igényekkel küszöbön az ősz. Ismét benépesülnek a művelődési otthonok, mint a műsorfüzetekben olvashatjuk, gazdag és színes programokkal várják látogatóikat, újból megkezdik foglalkozásaikat a szakkörök és próbái­kat a művészeti csoportok. A művelődési otthonok közül ugyanis nem egy júliustól szeptemberig afféle nyári szünetet tartott, mint a színhá­zak, vagy csupán a könnyű műfajok kedvelőinek szereztek kielégülést rendezvényeikkel. És ennek oka az a téves és immár meggyökeredzett szemlélet, miszerint a nyár uborkaszezon, az emberek kizárólag pi­henni akarnak, így nem is érdemes fárasztani őket az agyat különö­sebben próbára tevő rendezvényekkel. Nyáron szüneteltek a szakkörök és nem dolgoztak a művészeti csoportok, alig-alig, vagy csak elvétve rendeztek TIT-előadásokat, vagy irodalmi estet. Ezzel kapcsolatban nem érdemtelen elgondolkozni azon, hogy a nyár múltával nem fognak-e majd a két-három verőfényes hónap alatt ki­zárólag könnyű műfajhoz szokottak kissé nehezen visszaszállingózni a művelődési otthonokba, hogy ismét megbarátkozzanak a rendszeres programokkal? Tény, hogy minden bizonnyal sokan valósággal kiéhez­ve várják a művelődési otthonok őszi kapunyitását, de feltehetően olyanok is lesznek, akiket nehezen lehet majd ismét visszaszoktatni oda. És ez a tábor bár kisebb, mint az előbbi, mégis fokozott figyelmet érdemel. Nemcsak télen. Nyáron is, amikor még inkább kellene foglal­kozni velük, a legkönnyebb műfajú évszak idején, hogy igényeik ne csökkenjenek. (át)

Next