Munkásélet, 1982 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1982-04-30 / 17. szám

— —■-.*■3.— ■r iffin,.- i' - . »■ —--- MEGÉNEKLÜNK, ROMÁNIA ORSZÁGOS FESZTIVÁL „Magát a társulás eszméjét...“ vesz a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakításában, majd minden meghirdetett versenyen. A segesvári (1928) és a marosvásárhelyi (1935) országos dalosversenyen a férfi karok csoportjában első díjat nyernek. Ebben az időben kezdeményezője Székelyudvarhely közművelődési életének; innen indul a színjátszó társaság, a filharmonikus zenekar, később a fúvószenekar. Emlékezetes művelődési esteket tartanak, melyeken a dalosokmellett fellépnek a helybeli írók és költők is — így Tompa László, Nyírő József és Tomcsa Sándor. Petőfi Sándor halálának évfordulóján Fehéregyházán énekelnek; a dalegylet kultúrájára egészséges Petőfi kultusz két világháború között küldöttsége részt .Amikor este a műhelyekben megszűnt a munka, s a kereskedők bezárták üzleteik ajtaját, itt is, ott is csillogó szemű iparosok, kereskedők siettek oda, ahol egy-két órára megszűnnek a gondok, ahol elfelejtik a mindennapi kenyér utáni küzdelem fáradalmait. S amikor a különféle társadalmi osztályokból elég nagy számú dalos gyűlt össze, s amikor hivatalnokok, tanárok és egyéb tanult emberek is felfigyelnek a dalra, felvetődik az eszme: állandósítani kellene ezeket a dalos összejöveteleket, itt, Udvarhelyen is dalegyletet kellene alakítani“, így emlékszik vissza a Székely Dalegylet megalakulására egyik későbbi elnöke. Pontosan száztizennégy évvel ezelőtt, 1868 április 26-án gyűltek össze először a derék udvarhelyi mesteremberek és kereskedők. A dalegylet célját abban jelölték meg: „a férfi műének művelése és terjesztése, hogy egyfelől az énekművészet szív- és erkölcsnemesítő hatása által a társas életet nemcsak összetartóbbá, hanem egyszersmind szebbé, kedvesebbé tegye, másfelől pedig az egyesületnek ezen irányban kivivendő sikere által magát a társulás eszméjét is mindinkább népszerűvé tegye“. A közös éneklés embernemesítő hatásába vetett hit íratta e sorokat a dalegylet alapokmányául több mint száz évvel ezelőtt. És olyan művészi-erkölcsi alapnak bizonyult, amelyre a székelyudvarhelyi dalosok nemzedékeinek tevékenysége alapulhatott. A Művelődési Ház emeletén múzeumi szoba őrzi a dalegylet történetének tárgyi bizonyítékait. Szalay Ferenc bácsi, a férfikórus egyik legrégebbi tagja, s egyszersmind anyagi felelőse, régi néven gazdája — csillogó szemmel mutatja a serlegeket, babérkoszorúkat, okleveleket, régi fényképeket. A Székely Dalegylet megalakulása után nemsokára már országos díjakat nyert, a század elején a legjobbak között emlegették. A jellemző: a kórus elsőként a Csatadallal szerepelt, majd a harmincas években bemutatta Kacsóh Pongrácz dalművét, a János vitézt. Címszereplője Kerestély Gyula bádogosmester, az előadás „felejthetetlen, nagy sikert aratott“. A kórus idősebb tagjai emlékeznek Bodrogi Balázsra is, aki hosszú évtizedeken át énekelt a férfikarban. És a többi régiekre: karmesterekre, elnökökre, pártoló tagokra. Közösségi összefogásuk révén volt erő mindig újrakezdeni a léleknemesítő dalt, s a társulás eszméjét. Erről vallanak a régi fényképek, dokumentumok, kirándulások, kórustalálkozók, közös ünnepek. Szólt a dal május elsejében, a szabadban rendezett majálisokon. Szólt a dal a tagok és a hozzátartozók sírjánál. Kovács István és Miklós József legidősebb dalostestvérek sok-sok ilyen maradandó emlékről tudnak mesélni. S arról is szólhat a krónika, hogy pénzalapjából — az előadások bevételéből — anyagilag is támogatta a szegényebb rendű, jó képességű tanulókat, fedezte kollégiumi taníttatásuk költségeit. Híven szolgálta alapokmányként megfogalmazott céljait. Szolgálja ma is. Tagjai ma is jobbára munkásemberek, a székelyudvarhelyi gyárak, szövetkezetek dolgozói. Minden hétfőn és szerdán összegyűlnek a Művelődési Házban, hogy Mészáros Ildikó zenetanárnő karvezető intésére felcsendüljön ajkukon a dal. Végtelen türelemmel, nagy-nagy szeretettel tanítjapallérozza a kórust Mészáros Ildikó immár több mint tíz éve. Szeretettel emlékeznek előző karnagyukra, a néhai Balázs Ferencre, egyik szerzeményét a „Székelyudvarhelyi csűrdöngölőt“ mindig szívesen és nagy sikerrel éneklik. Nincs olyan ünnep, nincs olyan rangos művelődési esemény, hogy a férfikórus ne énekeljen. A környéken szervezett minden kórustalálkozón megjelennek. Az idők folyamán nyilvánvalóan többféle stílusban, eltérő művészi színvonalon énekelt a székelyudvarhelyi férfikórus, a kor ízlésének, a közönség elvárásainak megfelelő műveket. Mészáros Ildikó vezetésével a legjobb hazai szerzőktől tanulnak tömegdalokat, kórusműveket, népdalfeldolgozásokat, többek között Birtalan Józseftől, Augustin Bénától, Zoltán Aladártól, Ludovic Paceagtól, valamint Bartók- és Kodály-, Palestrina- és Beethoven-műveket. A kardal mellett szóló- és hangszerbetétekkel is kísérleteznek. Minden próba előtt népdalokat tanulnak-énekelnek, karnagyuk gyakorlatban alkalmazza a korszerű zenepedagógiai elvet, miszerint a zenekultúrához az út a népdalokon át vezet. Most éppen a Megéneklünk, Románia fesztivál újabb szakaszára készülnek, az eddigi versenyeken is szépen szerepeltek, eljutottak az országos negyedik helyig. Énekelnek, szépen énekelnek a dalos kedvű férfiak, de a természet, az élet rendje szerint, mint a dalegyletet fenntartó eddigi nemzedékek, a mostani is lassan kiöregszik. Új tagok nemigen jelentkeznek. Pedig minden nagyobb üzembe ellátogattak, műsort adtak, kedvesen fogadták őket, de a váltások miatt csak egy-két új tag csatlakozott. Székelyudvarhely üzemeiben, gyáraiban nem működik kórus, éppen ez a gazdag hagyományú férfikórus, és az ugyancsak jó kezekben levő vegyeskórus tudná felszívni az énekelni vágyó embereket. Kívánjuk, hogy — mint anynyiszor a kórus történetében — most is jöjjön a megújulás! BARABÁS LÁSZLÓ A székelyudvarhelyi férfikórus, vezényel Mészáros Ildikó DONKI Könyvajánlatunkat ritkán szoktuk regényrészlettel illusztrálni. Mégis úgy érezzük, Molnár H. Lajos regényével, a Donki Ákossal kivételt tehetünk. A szerző, az Ifjúmunkás szerkesztője, nemrég megjelent két riportkötete után meggyőző erejű dokumentumregényt írt egy búsképű fiatalemberről, kinek létező személlyel való azonosságát ő maga sem tagadja. Kicsoda hát Donki Ákos? A regényt méltató, egyrészt bíráló kritikusok sok mindennek nevezték, sok mindenkivel összehasonlították. Egyszerű munkásember, aki sok mindennel, sok mindenkivel szembekerül, pedig tervei nem nagyok, csak a megélhetés szemhatáráig terjednek. A hős viszontagságai, nehézségei olyan természetűek, melyekkel, esetleg enyhébb változataival, bizonyára olvasóink közül is sokan találkoztak, tehát a regényben önmagukra ismerhetnek. (Máthé) MUNKÁSÉLET — 4 ÖTÖDIK BESZÁMOLÓ A munkahelyi állapotokról, Donki Ákos sikertelen hadakozásairól, nagy emberek kereseteiről és egyebekről — részlet — Na, írtam a szerkesztőségnek. Megbeszéltem közösen a feleségemmel, és azt mondta: — Ákos, a próba mindig szerencse. Én is pontosan így érzem. Rövidesen lefestettem nekik a helyzeteket, és ilyeneket is odaírtam: „Tudom azt is, hogy pártunk és kormányunk óriási gondokat fordít a gyermekekre, ezeknek az egészségvédelmére, boldogságára, a holnap embereire, kik tovább viszik népünk vívmányait, a nemzetiséget, és ezt még szebbé és boldogabbá teszik. Én itt csupáncsak a gyermekemért küzdök, mert szülői kötelességem, hogy hazafias és hazaszerető emberré neveljem gyermekemet.“ Jó lesz így, igaz? Csak azt nem tudom, megkapták-e, mert már tíz napja elküldtem, és még sehol semmi. Úgyhogy most egy kicsit ideges vagyok az állapotom szempontjából. A múltkor keveset említettem a munkahelyemről, gondoltam, most már a többit is kibeszélhetnénk. Hogy minden benne legyen, készítettem egy vázlatot is, majd belekukucskálok pillanatnyilag. Nagyon gyenge a munkahely megvilágítása. De nem azért, mert kiiktatták a világítótesteket, hanem azért, mert elfelejtették őket újra pótolni. A mintegy kétszáznegyven négyzetméter felületű műhelyben alig négy-öt darab hatvanöt wattos fénycső pislákol, próbál megküzdenia sötétséggel. Ezek java részét is úgy hordtuk fel az öltözőből, pedig nem voltunk ilyesmire szakképesítve, de a szükség, az szükség, ami sok mindent megtagad és megkövetel. Aztán a neoncsövek oldalt vannak, a gépek középre esnek, sehonnan nem kapnak megvilágítást A gépeken volt lámpa, leégett a trafó, mondtuk, cseréljék ki. Azt válaszolták, hogy mi tettük tönkre. Hát kérem, én megértem, jó, hibáink is vannak. De egyszer amit az ember használ, az idővel megkopik. Ha éppen arról van szó, és ők úgy kívánják, tegyék a múzeumba azt a lámpát, zsírozzák be, ott nem kopik. Ez világos. Viszont a műhely sötét, és mi ott a sötétben nem tudunk rendesen dolgozni, szerintem ez hozzájárul a minőséghez és a balesetek elhárításához. A havi munkavédelmi gyűlésen kértem, hogy ezt oldják meg, de csak megígérték, és az ígéret szép szó. Egy másik vágyam a munkahely és a gépek tisztán tartására összpontosult, de itt sem értem el nagyobb sikert. A munkások egymás között veszekedtek, hogy nincs seprű, nincs seprű, ki lopta el a seprűt? Nyilvánosságra hoztam a dolgokat, és rámutattam a seprű és a textilhulladék hiányára. Hamarosan megkaptam a választ: — Vegyetek seprűt. Volt rá eset, hogy összepótoltunk, vettünk seprűt. De miért mi vegyünk? — Mi csak állami vállalattól vásárolhatunk — mondja a főnök —, azok meg nem gyártanak seprűt. Csak a szövetkezeti egységek gyártanak, velük nem kereskedhetünk. Na jó, én megértem, nem lehet venni seprűt. Viszont mégsem értem meg, hogy miért nem lehet venni. Mert azt mondták, a vállalatnak van erre pénze, vehetne. Lehet, hogy a papírmunka miatt, ehhez nem értek. Kivonom magam alóla. De ha azt tekintjük, hogy a gépek importból vannak, és hiza éppen elég nehezen vettük meg, akkor miért ne lehetne megbecsülni? Ennél sokkal humorosabb a textilhulladék hiánya. Azt mondja nekem valaki a műhelyvezetőségből. — Donki, maga nős ember, biztos akad a feleségének kiselejtezett hálóinge, kombinéja meg ehhez hasonló, amivel megtörölhetné a gépeket. Hozza be! Megszégyelltem magam, de azért megfogadtam a tanácsát. Sajnos, a kiselejtezett ruhadarabokból hamar kifogytam, és maradt ismét a régi helyzet. Talán most kisegíthetne az illető hasonló ócska holmikkal, hisz biztos vagyok benne, hogy az ő feleségének is akad kiselejtezett alsóneműje, ha már ő ezeket kedveli jobban. Ezek az emberek vagy elfelejtették, vagy soha nem is tudták, hogy a közvagyon védelme állampolgári kötelesség lenne. Talán majd egyszer rádöbbennek, amikor az olajos mozaik munkabalesetet okoz, és a milliós értékű gépek termelőképtelenekké válnak. Ahogy én vettem észre, már elég hibásak a gépek, nagyon gyakoriak a problémák velük, pontosan az elhanyagoltság miatt. Ott van épp a francia gép, addig zavarták, amíg csak egy lánc, egy szíj volt rajta. És hányszor szóltunk, hogy a gép nem megy jól, duplázik, annyit üt, amennyit akar, az embernek nincs kiszámítása, nem biztonságos a gép. A karbantartók nem csinálták meg, mert azt mondták, van egyéb, fontosabb, így, úgy, addig, amíg a gép kidöglött. S most, hogy kidöglött, csupán a főtengely hetvenezer lejbe került. Még most sem biztos, hogy jól fog menni, megcsinálták, bejáratás alatt van. Körülbelül négy héten keresztül állott, és ha figyelembe vesszük, hogy nyolc óra alatt körülbelül hatvanezer darabot gyártott, holza ez nagy veszteség, millió, millió és millió, plusz a főtengely. Akkor felvetettem egy másik dolgot, mert a mi anyagjaink nem felelnek meg a gépnek. Hát ez nem a mi hibánk, hogy mások sokkal hamarább kezdték el a technikát, mi éppen előrehaladottak vagyunk a fejlődők között. A mi anyagjaink nem annyira megfelelőek, de elég jók ahhoz, hogy tudjunk kihozni egy darabot belőle, sőt exportálunk is. És akkor szóltam, hogy ez nem jó, itt valamit segíteni kellene. Mert mi a helyzet? Ez az automata gép is kétgombos, dupla kézi kapcsolásos, de az egyik gombot itt leblokálták egy vasdarabbal. A másikat benyomjuk, így indítjuk el a gépet, és bal kézzel tolni, segíteni kell az anyagot. A szerszámok hosszúak, az anyag olajos, és pillanatok dolga vagy a véletlen szerencse hozza, és becsúszik az ember keze, lelapítja az ujjait. Na, de amikor jön a munkavédelem, mert ki szokott jönni a fővárosból, jobbról, balról, akkor mindegyik főnök félti a bőrét. Akikor szaladnak: — Dobjátok le a vasat, dobjátok le a vasat, dobjátok már le azt a patkót! S megkérdeztem őket: — Most miért dobjuk le? És akkor hogy indítjuk el? Ketten a gépet elindítani nem szabad, nem lehet összehangolni két embert, így írja a munkavédelmi szabály. Megkérdeztem három mestertől is: — Ha beüt egy ilyen ellenőrzés, mit tudunk tenni? Megáll a gép és nem dolgozunk? Megkérdik, miért nem tejtermelünk, mit válaszolunk? Vagy csak állunk s nézzük őket? A mai napig sem adtak megoldást erre, hogy hogyan lehetne azt a gépet valahogy úgy beállítani, hogy az ember veszély nélkül elindíthassa. Mert a mi anyagjainkat fél kézzel tolni kell. Éppen elég veszélyes. Szerencsére az automatáknál még baleset nem történt, és ezt le kell kopogni valahova. Mert a fülem mellett nincsen kert meg falra hányt borsó, én így olvastam le a dolgokat, sehol semmi biztosítás.