Műút, 2011 (56. évfolyam, 23-30. szám)
2011 / 23. szám - Bednanics Gábor: Tendenciák a differenciában
SZUBJEKTUMPER FORMÁT A ÁTÉK 3 férfi LD Q O cc Cl 'OSfi C LU 1/1 'TO _Q o o CQ ANULMÁNY része, melyet Kata megszenvedett nevelődése eredményeképp vállal föl, s melynek szellemében a férfiakra és a nőkre osztott szerepek egyéni kombinációját, szabálytalan keverékét választja. Az írásban - melyről Gilles Deleuze azt állítja, hogy elválaszthatatlan a „kendéstül”5 (Gyimesi Tímea leleményes fordításában), ahol ez a „leendési folyamat”, a valamivé válás sohasem következik teljesen be, inkább csak a „közelség zónáját” igyekszik az író megtalálni - valóban ahhoz segíti Katát, hogy megoldja élete egyik nagy dilemmáját, „furcsa” (I, 35) érzését, miszerint sehova nem tartozik, minden helyzetből „kilóg”. Az írás ahhoz a felismeréshez is elvezeti, hogy teljesen rendben való a „nem passzolás”, a „kilógás”. Hiszen csak akkor nem lógna ki, ha mindig készen kapott sémák szerint performálná önmagát. Azaz ha genderbinaritást és rögzített szubjektumpozíciókat feltételezve vagy a hagyományos női szerepeket játszaná, vagy ha már a normától való eltérést választotta, akkor mindig következetesen egy irányba térne el. Kata pedig nem kívánja sem a készen kapott sablonszkriptek diktálta „rendes lány”, az „igazi nő” vagy a „jó anya” performanszát alakítani, sem az újfajta kézikönyvekből tanult asszertív nő szerepét eljátszani, aki köteles letiltani önmagában minden bizonytalanságot és gyengeséget. A regény uralkodó toposzát véve példaként, bár tudja, hogy könyvével sok ezer nőnek segített, nem akar minden helyzetben Terézanyu lenni. Felfogja terézanyusága korlátait (a fiát elvesztett anya tragédiája hallatán például tehetetlen - II, 46). Nem vágyik rá, hogy vonzza „a szerencsétlen, frusztrált, problémás férfiakat” (I, 115), hogy „kitartó, de finom kérdezősködéssel” szóra bírja „a hallgatag, gátlásos, magánéleti és szakmai válsággal küzdő” férfiakat (I, 121) , hogy felvállalja mások, különösen a férfiak problémáit (I, 122) , és hogy végighallgassa „az összes exnős, nehéz gyerekkoros, csalódós sztorit”, mégpedig úgy, hogy közben még kitüntetve is érezze magát, „amiért megnyílik a másik” (II, 336). Úgy tűnik, a két regény minden epizódjában és minden narratív kitérésében ezt a pályát járja be: felállít egy ismert viselkedésmintát, melyet a végsőkig követ - mindaddig, amíg a következetesség és kiszámíthatóság szerint előállított performansz excesszusáig el nem jut. Akkor váratlanul felmutat egy alternatív szkriptet, mely nem az előbbi következetes és túlzott továbbvitele, inkább egy „szelídebb”, „reálisabb”, „normálisabb” alternatívának ígérkezik — mindaddig persze, amíg a narrátor végig nem járja ennek a forgatókönyvnek is a potenciális abszurditását. Azaz bemutatja, hogy mi volna akkor, ha most ezt a szkriptet követnénk következetesen és a végletekig hajtva. Mindkét pálya az abszurdba torkollik, ami azt is jelenti, hogy a szubjektumperformativitás akkor bizonyul banálisnak és unalmasnak, ha kész mintákat reprodukál: a következetesség ekkor önmaga abszurd excesszusába fordul. Ekképp Rácz Zsuzsa két Terézanyusáról elmondhatjuk, hogy a cselekmény is az abszurdba konfabuláló kitérés alakzata szerint halad, s e két minta ikonikusan, szinte mise en abyme-ként vetül egymásra, amennyiben a narratív alakzat és a cselekmény ugyanannak a tartalomnak a formáját, s egyúttal - hogy Hayden White közismert terminusát használjam- — ugyanannak a „formának a tartalmát” igyekszik megvalósítani. Bednanics Gábor Tendenciák a differenciában A „könyvpiaci termés” áttekintése és értékelése nem csupán azért nehéz feladat, mert a belátható időbeli távlat nagyon szűkös ahhoz, hogy a megértés mozzanatán túl valamiféle értékeléssel állhassunk elő, hanem azért is, mert e fogalomban keverednek a gazdasági, az irodalmi/kritikai és a - tagadhatatlanul mindig jelen lévő - személyes szempontok. A lírakötetek listáinak, majd egyes darabjainak áttekintése során kirajzolódó értelmezési irányok felrajzolnak ugyan erőviszonyokat, össze- vagy széttartó tendenciákat, de ezek „nemzedéki” vagy valamilyen történeti mintázatként való felfedése egyszerre volna naivitás és mohó önkény. Csoportokat, szerzőket kiemelni ezért jobbára a személyes érdeklődés és az olvasást megelőző esetlegesség (f)elismerése után érdemes. Már a verseskötet-listák átböngészése során is nyilvánvalóvá válik, hogy a költészetre fordított energiák mintha csökkennének. Az utóbbi évekhez képest — bár pontos statisztikát nem készítettem — kevesebb versgyűjtemény jelent meg mind 2009 karácsonyán, mind a tavalyi ünnepi könyvhéten. A költők inkább — mint Lanczkor Gábor — regénnyel, vagy — akár Térey János — drámával jelentkeztek, illetve tehetségüket az egyre csábítóbb piaci területnek ígérkező gyermekirodalomban kamatoztatják. Azért is érdekes ez a mennyiségbeli visszaesés, mert a lírai megnyilatkozásmód iránti igényt a modern magyar költészettörténet olyan erőteljes hagyománya erősíti, mely a 21. században is érezteti a hatását, noha legalább a 19—20. század fordulójától kezdődően befolyásolja irodalmunkat. A Nyugat esztétizmusának hatására érzékelhetővé vált diszkurzív átalakulás a költészet primátusát hirdette a többi beszédmódhoz képest, így a klasszikus 4 Gilles Deleuze: La littérature et la vie = Critique et clinique, Paris, Les Editions de Minuit, 1993, 11-17. 5 „L’écriture est inséparable du devenir” 6 Gyimesi Tímea: Szökésvonalak - Diagrammatikus olvasatok Deleuze nyomán, Budapest, Kijárat Kiadó, 2009. 7 ,,[T]rouver la zone de voisinage” 8 Lásd: Hayden White: The Content of the Form — Narrative Discourse and Historical Representation, Baltimore, Johns Hopkins UP, 1987. 58