Műút, 2018 (63. évfolyam, 65-68. szám)

2018 / 1. szám (65.) - Ureczky Eszter: Vadorzás és vándorlás a brit irodalom erdejében (Lábass Endre: Árnyékkereskedő l-lll. Üvegsziget, Varázscsomó, Mutabor)

KRITIKA 215, Üvegsziget, 382) Fordítási hibák még például: Dickens egy, a kötetben idézett levelében írja, hogy „átázott cuccként állok a Blackwall vasútállomás ívei alatt” (Mutabor, 345) — itt minden archaizáló szándékot agyonüt a cucc szó használata, illetve: ,,[a] folyó beteges árnyalatú volt, mint aki épp egy szennyvízcsatorna felfalásából érkezett” (Mutabor, 345) — itt a felfalás ige minden bizonnyal rossz választás, még ha az eredetiben ez is szerepelt szó szerint. Másutt a fordítás bibliográfiai adatai hiányoznak, ahogy a legelső oldalon szereplő, mottószerű Hugo-idézet kap­csán. A nevető emberből kiemelt rész a lábjegyzet szerint a szerző saját a fordítása a hivatalos magyar fordítás helyett, ami teljesen elfogadható is, ám nem derül ki, Lábass milyen nyelvből (pél­dául franciából vagy angolból) fordította újra a kérdéses részt. (Üvegsziget, 12). A fordítási és helyesírási hibák mellett számomra mégis a szemléleti, tartalmi ellentmondások nehezítették meg leginkább a kötetek olvasását. Lábass Endre egyértelműen megszállott, szenvedélyes olvasó, ami őszinte irigységet válthat ki egy ma­gamfajta hivatásszerűen, s gyakran feladatszerűen olvasó ember­ből, s ezért egyrészt felszabadító élmény volt a szerző gondolat­­menetét követni. Az is kiviláglik azonban a részleteket már-már kényszeresen halmozó olvasónapló-bejegyzésekből, hogy bár Láthass a világirodalom legtávolabbi sarkaiban is látszólag ott­honosan mozog — vagy legalábbis mindenféle fenntartás nélkül toppan be annak kulturális idegenséget színre vivő sarkaiba —, számos, főként saját olvasási pozíciójára vonatkozó vakfolttal rendelkezik. Míg a szerző szépirodalmi szövegek és történeti anekdoták iránti érdeklődése láthatóan évtizedek óta töretlen, írásai nem mutatnak hasonló elmélyülést a kultúra- és iroda­lomtudományoknak az elmúlt évtizedekben tett olyan alapvető belátásai iránt, mint hogy miért fontos kérdés a történelemírás tökéletlensége (Mutabor, 158), miért problematikus 2017-ben a „Kelet” fogalmát reflektálatlanul használni (például Varázscsomó, 223), vagy hogy miért nem szokás ma már „Mrs. Virginia Woolf kisasszonyaként utalni a modernista írónőre. (Mutabor, 160) Ezt a három kiragadott példát érdemes közelebbről is szem­ügyre venni, mert rámutatnak Lábass ellentmondásos retoriká­jának csomópontjaira. Az első, a történelmi igazság mibenlétét firtató gondolat kapcsán Lábass egyrészt találóan kijelenti, hogy „ [1] étezik rengeteg résztörténet — nemzeti és szakmai —, lénye­gében mind játékok, magántörténelmek, önkényesen kiragadott tükörcserepek” (Mutabor, 158), s az A. J. Toynbee-mottó is ki­tűnő választás: „A történelem egy ténye nem valami határozott dolog, mint egy tégla vagy egy kődarab, melyeket felemelsz és kezelsz, a tényt az ember alkotja meg.” Lábass e gondolatból kiindulva azután felveti a kérdést, hogy vajon „mely esetekben hátrány a megírt történelem pontatlansága”, s azzal válaszolja meg, hogy az abszolút igazság legfeljebb csak háborúban, te­rületigények kapcsán lehet fontos kérdés, egyébként a história csupán „álom, mintaszerelem”. (Varázscsomó, 19) Utóbbi válasz azért meghökkentő, mert azt sejteti, hogy Lábass szerint egyéb­ként létezik abszolút történelmi igazság, csak épp nem túl gyak­ran van rá szükség. Márpedig a történelmi elbeszélések narratív jellege és a tágan értelmezett hatalomhoz való viszonya nagyon is sarkalatos kérdés a 20-21. századi historiográfia számára, Hayden White óta legalábbis biztosan. A „Kelet” kifejezés használata kapcsán természetesen ismét elmondható, hogy Lábass feltehetően az általa vizsgált korabeli szövegek nyelvét imitálja, mégsem válik megnyugtatóan világos­sá a szerző episztemológiai távolsága a Brit Gyarmatbirodalom öröksége kapcsán. Pedig lábjegyzetben még hivatkozik is Edward Said Orientalizmus című, a posztkoloniális kultúraku­tatást megalapozó, korszakalkotó jelentőségű művére (Mutabor, 478) — de kizárólag azért, hogy megdicsérje annak történeti forrásait Napóleon és az iszlám kapcsolatának esetében. A kul­turális idegenség ilyesfajta kezelésmódja, mely saját — fehér, európai, tanult, férfi — mivoltára retorikai szinten sem utal, már a legelső kötet elején is jelen van, s akár az egész trilógia mise en abyme-edként értelmezhető. Lábass (természetesen láb­jegyzetben) az iránytű kínai nevéről ír (Üvegsziget, 11), melyről kijelenti, hogy magyarul leírhatatlan és a számára kimondhatat­lan, mégis kiemelt helyen idézi, afféle verbális szuvenírként hasz­nálja, saját igényeinek megfelelően asszimilálva annak másságát, melyet részben legitimál a Nevető ember-mottó, mely szerint „iglalószerűtlen és kíváncsi lény volt”. (Üvegsziget, 12) Itt sem az a gond, hogy a szerző nem a kínai nyelv szakértője, hanem hogy nincs valódi mélysége a kulturális Másik számára általa teremtett verbális térnek. A harmadik idézett példa a nők ábrázolására vonatkozik, mely szintén komoly önellentmondásokkal terhelt. Lubass egy­részt külön fejezetet szentel a Dickens Household Words című magazinjába író névtelen női szerzőknek (Mutabor, 313), ami még feminista gesztusnak is tekinthető, hisz beleírja az iroda­lomtörténeti hagyományba ezeket az eddig elfeledett nőírókat. Ugyanakkor, amikor a Dickens által alapított és üzemeltetett, fiatalkorú prostituáltakat átnevelni hivatott intézményről ír, azt következetesen „babaháznak” nevezi, szerinte ugyanis „megfele­lőnek tűnik itt e kifejezés, ha Viktória királynő csodás babahá­zaira gondolunk” (Mutabor, 348), pedig így, legalább valamiféle Ibsen-utalás híján igen rosszízűen humorizáló ez a kifejezés. Az interjúrészlet is hasonlóan nyugtalanító, ahol Lábass a szövegét rendszerezni próbáló, minden bizonnyal heroikus munkát vég­ző szerkesztőkről a következőképpen beszél: „Nevettünk is a kis női szerkesztőbizottsággal — Itt a Főnök!, mondtam, mikor már látszott, hogy a második kötet lesz az első és punktum”.17 A kis női szerkesztők láthatatlan munkájával szemben ott van tehát a férfiszerző teremtő hatalma­ssága­, mely mögött többek közt ott találjuk az édesapa már említett „komoly, történelmi témákkal felvértezett férfikönyvtárát” — vagyis az irodalomtörténet-írás Sandra Gilbert és Susan Gubar feminista tudósok által patriar­chálisnak nevezett hagyományát.18 Itt szeretném kiemelni, hogy 17 JÁNOSSY, I. m. 18 Susan Gubar - Sandra Gilbert: The Madwoman in the Attic: The Woman Writer and the Nineteenth-Century Literary Imagination, Yale University Press, New Haven-London, 1979. 87

Next