Művelődés, 1967 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1967-02-01 / 2. szám
ANYA : Ismered Áront ? Milyen embernek tartod ? GÁBOR : Értelmes, rokonszenves, becsületes fiú. Amolyan tudósféle. Olvastam néhány érdekes írását a nyelvek rokonságáról. ANYA : Bejelentette, hogy megkéri Katikát. Mi a véleményed ? GÁBOR : Ejha ! Van ízlése a fiúnak, nem mondom. De bátorsága, az nincs. ANYA : Miért ? GÁBOR : Mert... az ember ritkán kéri feleségül... a saját feleségét. ANYA: Gábor! Te ezt tudtad? Neked is elmondták ? Mindenki tudja, csak én, az édesanyja nem ! GÁBOR : És mit tettél volna, ha hozzád fordulnak tanácsért ? ANYA : Feltétlenül lebeszéltem volna őket. GÁBOR : Na látod ! ANYA : Minden áron megakadályoztam volna ezt a házasságot. GÁBOR : És most, hogy kész tények elé állítottak, mi a szándékod ? ANYA : Mindent meg kell próbálnunk, hogy ez a házasság ne legyen. GÁBOR : Azt akarod, hogy bizonyos balfogások újra és újra megismétlődjenek ? Nem tanultál semmit ? ANYA : Nem érdemlem meg tőled az effajta ítélkezést. GÁBOR : A szerelmet tisztelni kell. Ez az érzés szent. ANYA : Te velem még sohasem beszéltél így. Félek tőled. GÁBOR : Mert nincs erőd szembe nézni az igazsággal. Nincs joga a szerelem útjába állni annak, aki a magáét is elkótyavetyélte. Bocsáss meg, ha egy kissé kemény voltam, de ezt egyszer feltétlenül meg kellett mondanom neked. (Indul kifelé.) ANYA : Most meg itthagysz. Évek óta megszoktam, hogy a segítségemre vagy és most hirtelen nagykorúsítani akarsz. Ez kegyetlenség. GÁBOR : Ebben a dologban neked kell döntened. ANYA : Segítened kell. GÁBOR : Gondolj az életedre, a kettőnk életére. Mi tudjuk igazán, milyen nagy árat fizettünk... Mi tudjuk ! KATI (bejön): Menjek a táskáért? GÁBOR : Már nincs szükség rá. KATI : Meggyógyul ? GÁBOR : Bízzunk abban, hogy meggyógyul. (El.) (Elhalad a nyitott ablak előtt és cinkosan Lohengrin nászindulóját fütyöli.) ANYA (összerezzen) : Nem tehetem. A család nemcsak én vagyok. Zsazsa és Ági egyszerűen kiátkoznak. Megmondom nekik, hogy tudják, kit melengettünk a keblünkön. (A telefonhoz megy.) Mit is mondjak?! Nem merem... KATI : Az igazat anya. ANYA : Nincs erőm hozzá. KATI : Megmondom én. ANYA: Nem. (Tárcsáz.) Te vagy az Ági ? Gyere azonnal. Nagyon fontos. KATI : Jön ? ANYA : Nem akar. Spangliban van a haja. (A kagylóba.) Gyere spanglisan... Hogy miről ? A Kati férjhezmeneteléről... Hogy örvendek-e ? Persze, örvendek. Boldog vagyok. Szólj Zsazsának is... A hivatal ? Máskor is otthagyta. Fontos ! ÁRON (megjelenik, kezében virág) : Anya, kérem, nyújtsa át nekünk ezt a pár szál virágot és kívánjon boldog házasságot. ANYA (megismeri a virágait) : Most már tudom, hogy hová tűnnek el a rózsáim. ÁRON : Közelebb nem kaptam. ANYA (nagy sóhajjal) : Szeretném, ha igazán boldogok lennétek.A virágot lányának adja és szertartásosan megcsókolja. Azután a filhoz lép, meg akarja csókolni, de mindketten feszélyezve érzik magukat. Az anya mégis, kelletlenül megcsókolja.) ÁRON (feszeng a csók után): Hát, szóval... hogy úgy mondjam... most már a családhoz tartozónak érezhetem magam ? ANYA : Ha muszáj ! ÁRON : Akkor én most... anya előtt is... (Megcsókolja Katit.) ANYA : Hogy miket meg nem ér az ember ! S ha elgondolom, hogy ezelőtt egy fél órával csak egyszerű, szürke lakó volt... ÁRON : Mama, én duplájára emelem a lakbéremet. KATI : Te csak ne emelgess semmit a pénzünkből. A kasszát én kezelem. Zsebpénzt kapsz... virágra. Hogy ne kelljen a mama kertjét kopasztani. ANYA : A legszebb virágomat már úgyis letépte. De ha nem becsüli meg a lányomat, ha nem hordja a tenyerén, akkor... ÁRON : Tudom. Szedhetem a sátorfámat... (Tettetett sértődéssel.) A legjobb volna ezzel kezdeni. Asszony, csomagolj ! ANYA : Minek ? ÁRON : Hát nem anya adta ki az előbb a parancsot, hogy költözzek el feleségestül ?! ANYA : Velem ne járassátok a bolondját. Itt maradtok. Átrendezzük a szobát. Zsuzsától áthozzuk a rekamiét, már aligha lesz szüksége kettőre... Nem engedem szélnek egyetlen lányomat. Azt már nem ! KATI : Anya, te olyan jó vagy. Én tudtam, hogy nagyon jó vagy. Köszönöm. ANYA : Mit hálálkodtok itt nekem. Nézze meg az ember, még zavarba hoznak. Én tudom, hogy mi egy anya kötelessége. Vagy azt hiszitek, hogy nem értem az idők szavát, már nem vagyok fejlődőképes ? ÁRON : Mától kezdve, az én szememben, a világ legértelmesebb anyósa. De most igazán mennünk kell. Elkésünk. KATI : Együtt megyünk legalább egy darabig. Kész vagy ? ÁRON : Harminc éve. (A lánnyal egyszerre.) Kezét csókolom. ANYA : Stopp ! (A fiatalokat mellbe veri a szó modernsége.) ÁRON (vállat von): Ha mama mondja... stopp ! ANYA : Akarom mondani : állj ! Mit mondjak Zsazsáéknak ? KATI : Tényleg, mit mondjon Zsazsáéknak ? ÁRON : Azt, hogy összeházasodtunk és sietünk. ANYA : Nem. Azt nem mondhatom. KATI : De anya, ez az igazság. ANYA : Nem. Azt nem. Az én lányom még nem ment férjhez és nem is fog a család tudta nélkül. ÁRON : De ha már túl vagyunk rajta ! ANYA : A mi családunk krónikája nem ismer ilyet. Az volt, hogy megkérték s hozzáment ; az volt, hogy megkérték, és nem ment hozzá ; az volt, hogy megkérték és nem vették el, de olyan nem volt, hogy nem kérték meg és hozzáment. ÁRON : Ez elvi kérdés, mama. Majd eldöntjük délután. De most igazán mennünk kell. Még sohasem késtem óráról. ANYA : Késtek, nem késtek, nekem mindegy. A család harmonikus rendjét nem lehet felborítani. Ezt a... mutyiban történt házasságot nem hozhatom a család tudtára. Üljetek le. Az én lányom Bibó ! ÁRON (közbevág): Gáli Katinka. ANYA : Bibó Katalin, ma délben tartja eljegyzését Gáli Áronnal. KATI (játék) : Ki hitte volna, hogy ilyen hamar megy ! ÁRON : Tessék ?... hogy mi ? Anya kedves, ez túlzás. KATI : Anya, ezt mi sem képzeltük ilyen... (Elszólja magát.) Meg akartuk várni a vizsgákat. ANYA : Nincs odázás, halogatás. Nem leplezünk tovább, a botránynak elejét kell venni. Ha a Bibó család nevéről van szó, nem ismerek tréfát. ÁRON : Márpedig, mama, ez tréfa. Rossz tréfa. Miért kell nekem megkérni a saját feleségem kezét ? ANYA : Mert mindennek megvan a sorrendje. Irgalmazz Isten, hogy milyen kommentárokat fűznének egy ilyen ripsz-ropszra megkötött, titkos házassághoz. A mi házunkban nem lehet ajtóstul berontani. ÁRON : Kezdjem elülről az udvarlást ? ANYA : Én nem tudtam róla. Nem volt hivatalos. ÁRON : Hát akkor utólag átnyújtok egy beadványt... KATI : Miért ne kezdenéd el ? Olyan szép volt az a két év, mint egy álom. ÁRON : Én most fel akarok ébredni. Élni akarok. ANYA : Az élet az eljegyzéssel kezdődik. S ezt ma tartjuk meg. (A lány és fiti egymásra néznek, rádöbbennek, hogy ez nekik csak jó.) ÁRON : Mama, ha annyira kívánja, tartsunk eljegyzést.