Művelődés, 1967 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1967-02-01 / 2. szám

ANYA : Ismered Áront ? Milyen embernek tartod ? GÁBOR : Értelmes, rokonszenves, be­csületes fiú. Amolyan tudósféle. Ol­vastam néhány érdekes írását a nyel­vek rokonságáról. ANYA : Bejelentette, hogy megkéri Katikát. Mi a véleményed ? GÁBOR : Ejha ! Van ízlése a fiúnak, nem mondom. De bátorsága, az nincs. ANYA : Miért ? GÁBOR : Mert... az ember ritkán kéri feleségül... a saját feleségét. ANYA: Gábor! Te ezt tudtad? Neked is elmondták ? Mindenki tudja, csak én, az édesanyja nem ! GÁBOR : És mit tettél volna, ha hozzád fordulnak tanácsért ? ANYA : Feltétlenül lebeszéltem vol­na őket. GÁBOR : Na látod ! ANYA : Minden áron megakadályoz­tam volna ezt a házasságot. GÁBOR : És most, hogy kész tények elé állítottak, mi a szándékod ? ANYA : Mindent meg kell próbál­nunk, hogy ez a házasság ne legyen. GÁBOR : Azt akarod, hogy bizonyos balfogások újra és újra megismétlőd­jenek ? Nem tanultál semmit ? ANYA : Nem érdemlem meg tőled az effajta ítélkezést. GÁBOR : A szerelmet tisztelni kell. Ez az érzés szent. ANYA : Te velem még sohasem be­széltél így. Félek tőled. GÁBOR : Mert nincs erőd szembe nézni az igazsággal. Nincs joga a sze­relem útjába állni annak, aki a ma­gáét is elkótyavetyélte. Bocsáss meg, ha egy kissé kemény voltam, de ezt egyszer feltétlenül meg kellett monda­nom neked. (Indul kifelé.) ANYA : Most meg itthagysz. Évek óta megszoktam, hogy a segítségemre vagy és most hirtelen nagykorúsítani akarsz. Ez kegyetlenség. GÁBOR : Ebben a dologban neked kell döntened. ANYA : Segítened kell. GÁBOR : Gondolj az életedre, a ket­tőnk életére. Mi tudjuk igazán, mi­lyen nagy árat fizettünk... Mi tudjuk ! KATI (bejön): Menjek a táskáért? GÁBOR : Már nincs szükség rá. KATI : Meggyógyul ? GÁBOR : Bízzunk abban, hogy meg­gyógyul. (El.) (Elhalad a nyitott ablak előtt és cin­kosan Lohengrin nászindulóját fütyöli.) ANYA (összerezzen) : Nem tehetem. A család nemcsak én vagyok. Zsazsa és Ági egyszerűen kiátkoznak. Meg­mondom nekik, hogy tudják, kit melen­gettünk a keblünkön. (A telefonhoz megy.) Mit is mondjak?! Nem me­rem... KATI : Az igazat anya. ANYA : Nincs erőm hozzá. KATI : Megmondom én. ANYA: Nem. (Tárcsáz.) Te vagy az Ági ? Gyere azonnal. Nagyon fontos. KATI : Jön ? ANYA : Nem akar. Spangliban van a haja. (A kagylóba.) Gyere spangli­­san... Hogy miről ? A Kati férj­­­hezmeneteléről... Hogy örvendek-e ? Persze, örvendek. Boldog vagyok. Szólj Zsazsának is... A hivatal ? Más­kor is otthagyta. Fontos ! ÁRON (megjelenik, kezében virág) : Anya, kérem, nyújtsa át nekünk ezt a pár szál virágot és kívánjon boldog házasságot. ANYA (megismeri a virágait) : Most már tudom, hogy hová tűnnek el a ró­zsáim. ÁRON : Közelebb nem kaptam. ANYA (nagy sóhajjal) : Szeretném, ha igazán boldogok lennétek.­­A virá­got lányának adja és szertartásosan megcsókolja. Azután a fi­lhoz lép, meg akarja csókolni, de mindketten feszé­lyezve érzik magukat. Az anya mégis, kelletlenül megcsókolja.) ÁRON (feszeng a csók után): Hát, szóval... hogy úgy mondjam... most már a családhoz tartozónak érezhetem magam ? ANYA : Ha muszáj ! ÁRON : Akkor én most... anya előtt is... (Megcsókolja Katit.) ANYA : Hogy miket meg nem ér az ember ! S ha elgondolom, hogy ez­előtt egy fél órával csak egyszerű, szür­ke lakó volt... ÁRON : Mama, én duplájára emelem a lakbéremet. KATI : Te csak ne emelgess semmit a pénzünkből. A kasszát én kezelem. Zsebpénzt kapsz... virágra. Hogy ne kelljen a mama kertjét kopasztani. ANYA : A legszebb virágomat már úgyis letépte. De ha nem becsüli meg a lányomat, ha nem hordja a tenyerén, akkor... ÁRON : Tudom. Szedhetem a sátor­fámat... (Tettetett sértődéssel.) A leg­jobb volna ezzel kezdeni. Asszony, cso­magolj ! ANYA : Minek ? ÁRON : Hát nem anya adta ki az előbb a parancsot, hogy költözzek el feleségestül ?! ANYA : Velem ne járassátok a bo­londját. Itt maradtok. Átrendezzük a szobát. Zsuzsától áthozzuk a rekamiét, már aligha lesz szüksége kettőre... Nem engedem szélnek egyetlen lányomat. Azt már nem ! KATI : Anya, te olyan jó vagy. Én tudtam, hogy nagyon jó vagy. Köszö­nöm. ANYA : Mit hálálkodtok itt nekem. Nézze meg az ember, még zavarba hoz­nak. Én tudom, hogy mi egy anya kö­telessége. Vagy azt hiszitek, hogy nem értem az idők szavát, már nem vagyok fejlődőképes ? ÁRON : Mától kezdve, az én sze­memben, a világ legértelmesebb anyó­sa. De most igazán mennünk kell. El­késünk. KATI : Együtt megyünk legalább egy darabig. Kész vagy ? ÁRON : Harminc éve. (A lánnyal egyszerre.) Kezét csókolom. ANYA : Stopp ! (A fiatalokat mell­be veri a szó modernsége.) ÁRON (vállat von): Ha mama mond­ja... stopp ! ANYA : Akarom mondani : állj ! Mit mondjak Zsazsáéknak ? KATI : Tényleg, mit mondjon Zsa­zsáéknak ? ÁRON : Azt, hogy összeházasodtunk és­­ sietünk. ANYA : Nem. Azt nem mondhatom. KATI : De anya, ez az igazság. ANYA : Nem. Azt nem. Az én lá­nyom még nem ment férjhez és nem is fog a család tudta nélkül. ÁRON : De ha már túl vagyunk rajta ! ANYA : A mi családunk krónikája nem ismer ilyet. Az volt, hogy meg­kérték s hozzáment ; az volt, hogy meg­kérték, és nem ment hozzá ; az volt, hogy megkérték és nem vették el, de olyan nem volt, hogy nem kérték meg és hozzáment. ÁRON : Ez elvi kérdés, mama. Majd eldöntjük délután. De most igazán mennünk kell. Még sohasem késtem óráról. ANYA : Késtek, nem késtek, nekem mindegy. A család harmonikus rend­jét nem lehet felborítani. Ezt a... mu­­tyiban történt házasságot nem hozha­tom a család tudtára. Üljetek le. Az én lányom Bibó ! ÁRON (közbevág): Gáli Katinka. ANYA : Bibó Katalin, ma délben tartja eljegyzését Gáli Áronnal. KATI (játék) : Ki hitte volna, hogy ilyen hamar megy ! ÁRON : Tessék ?... hogy mi ? Anya kedves, ez túlzás. KATI : Anya, ezt mi sem képzeltük ilyen... (Elszólja magát.) Meg akartuk várni a vizsgákat. ANYA : Nincs odázás, halogatás. Nem leplezünk tovább, a botránynak elejét kell venni. Ha a Bibó család ne­véről van szó, nem ismerek tréfát. ÁRON : Márpedig, mama, ez tréfa. Rossz tréfa. Miért kell nekem megkér­ni a saját feleségem kezét ? ANYA : Mert mindennek megvan a sorrendje. Irgalmazz Isten, hogy mi­lyen kommentárokat fűznének egy ilyen ripsz-ropszra megkötött, titkos házas­sághoz. A mi házunkban nem lehet aj­tóstul berontani. ÁRON : Kezdjem elülről az udvar­lást ? ANYA : Én nem tudtam róla. Nem volt hivatalos. ÁRON : Hát akkor utólag átnyújtok egy beadványt... KATI : Miért ne kezdenéd el ? Olyan szép volt az a két év, mint egy álom. ÁRON : Én most fel akarok ébredni. Élni akarok. ANYA : Az élet az eljegyzéssel kez­dődik. S ezt ma tartjuk meg. (A lány és fiti egymásra néznek, rá­döbbennek, hogy ez nekik csak jó.) ÁRON : Mama, ha annyira kívánja, tartsunk eljegyzést.

Next