Művelődés, 1967 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1967-09-01 / 9. szám

24 TARTALOM ÉS METODIKA szecsapásoik ideje, persze, már rés­­lejárt. Rég ?... No, per­sze, tinéktek rég... Hány éves is vagy te, Jóska? (Az egyik pionírfiúhoz fordul). PIONÍR (önérzetesen): Már tizenkettő, nagy apusk­ám ! ÉJJELIŐR (tréfás komolysággal bólint): Albizony ! Már­­tizenkettő... Nagy legény vagy ám, kisunokám. Dehát amiről én beszélek, az régebben volt, tudjátok sok-sok szá­zadokig tartott, s csak egy nagyszerű nyár végi napon, minden karóik legszebb Augusztusában ért véget. Azokban a századokban a nép­et, a magun­kféle parasztembert és a városi szegénységet csak amolyan igavonónak tekintették. Lenézték, s bár dolgozott, mindenből kisemmizték. Sok­szor harcba szálltak a szegények a maguk jussáért, s bár eleinte szép szóval csak kértek, utóbb véres csatákra is sor került. Hallottatok ugye, Petőfi Sándorról? No, ő csodálatos Szávákkal írt a népről és sorsáról... (Szín fél­­homályba boridl, kigyúl a reflektor). I. SZAVALÓ (fekete nadrágban, lábán csizma,­zekében, széles gallér­ú ingnyaka nyitva) : Még kér a nép, most adjatok neki ! Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép. Ha fölkel, és nem kér, de vesz, ragad ? Nem hallo­ttátok Dózsa György hírét ? Izzó vastrónon őt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az maga tűz , úgy vigyázzatok : Ismét pusztíthat e láng rajtatok ! ÉJJELIŐR (pár pillanatig elgondolkozva ül, majd meg­szólal) : Hiába kért a nép, hiába emelt szót a költő, s hiába volt annyi időn át töméntelen sok véráldozat, az urak, akiké minden volt, nem hallották meg, nem akarták meghallani a nép szavát. S mert a nép fegyvertelen volt, puszta kézzel nem tudott erőt venni a fegyvereken. De ha újra meg újra el is tiporták, jogairól nem mondott le. Dózsa előtt Budai Nagy Antalnak, Dózsa után Horia, Cloaca és Crișan, utóbb pedig Tudor parasztjainak harca iga­zolta, hogy a nép vulkánja nem aludt ki, hogy a mély­ben egyre fenyegetőbben, s mind nagyobb tűzzel forr a harag lávája. Sok-sok évtized pergett be, gyerekek, a Tör­ténelem homokóráján, s a nép nem feledett, nem... Csak erőt gyűjtött, s várt, várt, mert tudta, hogy mindent maga teremtett, s hogy egyszer minden az övé lesz. De a nya­kára nehezedő iga nyomása a kibirhatatlanságig fokozó­dott. S akkor új­ra kitört, sok zsarnok urat elsepert a nép­­harag. 1907 elején hatalmas parasztfelkelés hullámai szán­tottak át az országon. A nagy román bárd, Tudor Arghezi krónikásként jegyezte fel az eseményeket az utókor szá­mára... (Szín ismét félhomályba borul, kigyúl a reflektor) . II. SZAVALÓ (szinte földig érő sötét köpenyben , kezé­ben összecsavart papírlapot tart, maga elé emeli, kibontja). Kilencszázhét első felében hirtelenül, egy márciusi éjen Flamenzi és Stalinetti és Hodivoaia felett az égnek tört a lángok árja. S országszerte az éjit ezer s ezer láng és szövétnek verte fel. Fáklya és mécs, gyertyák kanóca máskor húsvétkor ég csak így, feltámadáskor Mint nálunk templomban szokás : egy szikra hall, bimbónyi villanás és száz másikra máris fényt csiholt már, kigyúl a szentikép, fényben ég az oltár, száll, asztagokról asztagokra felgyúló falvaikban a szikra s szökdéltek fürge tüzek egyre új hombárokra és házfedelekre. Ünnep készült-e, vagy komor temetkezés, halotti tor ? Széles mezőkön nyírtak kutya­csordák. Uram, segíts, mert zendül már az ország. ÉJJELIŐR (kissé vontatott, éneklő hangon): Igen, zen­­dült az ország. S az urak megrettentek. Ezernyi katonát, ágyúütegeket vezényeltek ki a vályogviskós falvak kaszá­­val-kapával fegyverkezett lakói ellen. Tűz- és vérfolyók áradtak, s tizenegyezer ártatlan ember halt hősi halált a nép védelmében. De az élet, a munka nem állt meg. (Han­gosabban, átforrósodott hangon.) Az elesettek helyébe má­sok léptek, s konok elszántsággal szorították szerszámai­kat. Dolgoztak, mert szerették a munkát, s mert bíztak abban, hogy munkájuk-harcuk végül diadalt arat. S aho­gyan ítélt az idő s a városok és a falvak szegény népe még jobban sorsára ébredt, úgy kovácsolódo­tt acélossá most már a kommunisták vezetésével, az elnyomottak szövetsége. Munkás és paraszt összefogtak, mert váll-váll mellett győz­­ni képes erőt éreztek karjukban. Ezt a tudatosodást, ezt az összefogást énekelte meg a proletárköltő József Attila. Figyeljetek csak rá, gyerekek... III. SZAVALÓ (félig parasztos, félig városias ruhában , pantallójához bakancsot visel, zakója alatt háziszőttes inget) : Zúdul a szél a rétekre, sóhajukkal keveredve. Dohog a föld, zúg a búza, zeng a búza. Verejtékünk egy-egy cseppje száraz földdel gyúrva egybe búzaszem a búzaszáron. Zúg a búza. Kenyér magva, tőke magva, megy a csűrbe, fut a bankba. Hozzánk nem ér csak a hangja : zúg a búza. Nő a búza, nő az ínség, fegyverkezik az ellenség. Csöndet kíván a fasizmus ! S zúg a búza. — Ahol növök, táborom van, hadirend a táboromban, golyó, sortűz kalászomban (zúg a búza). — Ide, aki földet szántott ! Ide, aki traktort gyártott ! Segítsetek, proletárok ! Zúg a búza ! PIONIKLÁNYKA (miután a szín újra kivilágosodik, pár pillanatnyi hallgatás után kezét az Éjjeliőr térdére teszi, s kérdez) : Mondd, nagyapó, miért kellett a parasz­toknak és munkásoknak annyit szenvedniük ? ÉJJELIŐR (fájdalmasan elmosolyodik, majd végigsi­mítja a kislány haját): Furcsákat kérdezel, kisunokám. Szenvedtek, mert rabok voltak. De most már magunknak dolgozunk, a magunk urai lettünk. Mennyire más ez, mi­lyen öröm a végtelenbe vesző mezőkön a munka, s meny­nyire másképp dalol a búza. Hallgassátok meg csak Sánta Imre költeményét erről... (Félhomály, reflektor kigyúl.)

Next