Művelődés, 1967 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1967-02-01 / 2. szám

vagyunk foglalva. Én tanítok, ő egye­temre jár,­­ nem volt időnk. KATI : Nem erről van szó, anya. Az igazság az, hogy féltünk szólni. Ne­ked más elképzelésed van a házasság­ról. ANYA : Ez igaz. Azt reméltem, hogy én adlak férjhez, így van ez minden tisztességes családban. Engem is a szü­leim indítottak útra. KATI : És jó volt ez neked? ANYA : Nem erről van szó. A mi családunk mindig adott a formára, a tisztességre. Dolgos, rendes, becsületes embert kaptam férjül. KATI : És a boldogság ?! ANYA : Az nem minden. Vannak kötelezettségek, amelyek sírig tartanak. Ha szegény apád élne, most tudná, hogy mit tegyen. KATI : Igazán nem szép, anya, hogy épp most apámmal hozakodsz elő. Kicsi koromban, ha nem ettem meg a spenó­tot, azt mondtad : bezzeg, ha apád él­ne ! Ha gyengébb jegyet hoztam haza , bezzeg, ha apád élne. Én ilyenkor sírva fakadtam, megettem a spenótot és ki­javítottam a jegyemet. De most nem jegyről, nem spenótról van szó. ANYA : Hanem egy magára maradt, védtelen anya kijátszásáról. KATI : Hát ha így fogod fel, ha a tiszta szerelem ilyen nagy bánatot okoz neked, akkor nem tehetek mást, mint hogy beadjam a válópert. De amíg ki­mondják, jó néhány hónap beletelik. És addig mit tegyünk ? ÁRON : Bebiztosítjuk magunkat egy gyerekkel, mert én nem válok el attól, akit szeretek. KATI : Igen, anya, szeretjük egy­mást és nem vagyok biztos abban, hogy apa, ha élne, melléd állna. Én isme­rem őt. ANYA : Honnan ismered ? KATI : Az emlékezéseidből. Na­gyon meleg szívű, megértő ember volt... akárcsak te. (Hízeleg.) Ő megértene minket. ANYA : A világ nem csak belőlem áll. Mit mondanak az ismerősök, a nő­véreim, a család ? KATI : Zsazsa elájul. Ági pedig protekció után szaladgál, hogy soron­­kívül elválasszanak bennünket. ANYA : Jól felvágta a nyelvedet. (A fiúra céloz.) Istenem, micsoda hely­zet elé állítottál te engem ! Hát mit tehetek itt én már ? KATI : Add az áldásodat, anya. ÁRON (nevetve): Mama, áldjon meg minket ! ANYA (szinte felsikít) : Hát Ele­mér ? ÁRON : Őt áldja meg az Isten. ANYA : Ne gúnyolódjék. Még nem melegedett olyan nagyon bele a család­ba. KATI : Nahát, ezt igazán intézzétek el ti ! Zsazsa főzte, Zsazsa egye meg. Menjen hozzá feleségül. Nekem Ele­mér nem udvarolt. ÁRON : Amíg ezt a nehéz kérdést eldöntik, engedjék meg, hogy átöl­tözzem. KATI (cinkosan Áronhoz) : Már so­kat puhult ! ÁRON : Mert még nem tért magá­hoz ! (El.) ANYA : Mi az ? Újabb összeeskü­vés ? KATI : Dehogy, mama. A hátad mögött — soha ! Elemérnek is meg kell mondani az igazat. ANYA : Felcserélsz egy jólkereső igazi úriembert egy faluról jött taní­­tócskával ! KATI : Ne akard saját magad is be­csapni. Áron tanár. Egyetemet végzett nyelvész. Kutató nyelvész — tudós... ANYA : Akiről senki se tud. KATI : Majd fog tudni. ANYA : Markodban volt egy hozzád illő kérő... KATI : De a szívemben egyetlen em­ber van, — a férjem ! ANYA : Hogy tehetted ezt ? A tud­tom nélkül ? KATI : Mert szeretem. Olyan nehéz megérteni ? Szeretem. ANYA : Nem. Én ebbe nem tudok belenyugodni Nézz vissza a családunk­ra. Meríts példákat. Ez a család mindig felfele tartott a társadalmi ranglétrán. Te pedig összeadod magad egy szürke kis tanítóval. KATI : Tanár. Az ember értékét nem a létra szabja meg, hanem a tettei. ANYA : Nem tudom, honnan pot­­­tyantál ebbe a családba. Nem tudom. KATI : Pedig neked igazán tudnod kellene. ANYA (levegő után kapkod) : Szemtelen ! GÁBOR (megjelenik): Jó reggelt ! ANYA : Istenem, Gábor ! Jó, hogy jöttél ! GÁBOR : Már hogyne jönnék, hiszen hívtatok. ANYA : Kicsoda ? GÁBOR : Áron. Azt mondta, hogy beteg vagy. ANYA : Azt mondta ? Nem, nem vagyok beteg. Vagy ez még rosszabb ? Nem is tudom... KATI : Egy kis szédülés volt, már el is múlt. ANYA : Nem múlt el és nem is fog. GÁBOR : Nono ! Minden elmúlik ! És előbb is éreztél már ehhez hasonlót ? ANYA : Nem ! Soha ! GÁBOR : Megvizsgálnálak, de a nagy sietségben otthon hagytam a táskámat. Eredj csak, Katika, hozd át... KATI : A táskát ? GÁBOR : Persze, hogy a táskát. No, menj szaporán. KATI : De előbb főzök egy kávét. GÁBOR : Nagyszerű. Az felvidít majd téged is. Rágyújthatok ? ANYA : Úgy szívod azt a cigarettát, mintha sohasem hallottál volna érszű­kületről. GÁBOR : Remélem, nem emiatt szé­dülsz ! ANYA : Féltelek. Valamennyieteket féltelek. Attól félek, hogy egy napon elveszítelek. GÁBOR : Nem olyan könnyű en­gem elveszíteni. De mi különben nem egyszerre távozunk... Az túl látványos lenne. Rendre. És mindenki az egyéni stílusa szerint. Ági protekcióval, Zsa­zsa a család becsületéért, te pedig csat­lakozol vagy az egyikhez, vagy a má­sikhoz. ANYA : A halállal nem illik tré­fálni. GÁBOR :Én mindenesetre úgy ter­veztem, hogy mindenkit udvariasan elő­re engedek és utoljára maradok. ANYA : Ez udvariasság ? Ez ön­zés. GÁBOR : Nem. Kíváncsiság. Azt sze­retném megtudni, hogy mit mondanak rólunk az emberek. ANYA: Mit mondanának? Mi er­kölcs dolgában makulátlanok voltunk. GÁBOR : Talán mégis van egy-két dolog, amit elmulasztottunk. Nem vol­tunk elég őszinték, elég becsületesek ön­magunkhoz. ANYA : Ne haragudj, de nem tu­dom, mit akarsz ezzel mondani ? GÁBOR : Ezt már rég tapasztalom. Miért vagy olyan nyugtalan ? ANYA : Te túlságosan nyugodt vagy ahhoz, hogy megérthesd a bajomat. GÁBOR : Kérlek, ne kívánd, hogy ezen a csodálatos májusi reggelen pá­nikba essem. Életemben egyszer történt meg velem, a házasságod reggelén. Az utolsó pillanatig sem hittem el, hogy elveszíthetlek... ANYA : Hát akkor megértheted, hogy mit jelent most nekem elveszíteni valakit... GÁBOR : Csak nem akartál újból férjhez menni ? ANYA : Mi jut eszedbe ?! KATI : Itt a kávé ! (Leteszi és él.) ANYA : Nem tartozom a gyakori férjhezmenők közé. Az uram halála óta nincs férfitámasz a házamban. Ezért nekem fokozottabban kell vigyázni. GÁBOR : Hát, igen , a kapitány nélkül maradt hajón jobban kell vi­gyázni a rendre. A tenger tele van szík­ekkel, zátonyokkal... Tartani lehet a lázadástól is. ANYA : Igen. Tartani kell a láza­dástól. Az ilyen családban, mint a miénk, a tradíciók felrúgása teljesen értelmetlen és végzetes is lehet. GÁBOR : A szív szavára is hall­gatni kell. Néha tanácsot ad az ér­telemnek. ANYA : Szív, szív, szív ! Mindig csak ezt hallom ! Nekünk is volt szí­vünk. Néha megszenvedtünk érte. De mi lett volna a világból, ha mi is olya­nok vagyunk, mint ezek a maiak s a szív legkisebb dobbanására fejest ug­runk... a semmibe ! GÁBOR: Kati? (Anya bólint.) Azt kell mondanom, hogy nem ismered a mai fiatalokat és még kevésbé a sa­ját lányodat.

Next