Művelődés, 1972 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1972-10-01 / 10. szám
PETŐFI Ahogyan Teleki Sándor látta A Petőfivel kapcsolatos máramarosi vonatkozású emlékanyag felelevenítését nem zárhatjuk le anélkül, hogy ne térnénk ki a koltói „vad gróffal" való barátságának magyarázatára és arra, hogy miként látta Teleki a világforradalom költőjét. A maga korában és később is, amíg nem vált világossá Teleki egyénisége, elveinek szinte tántoríthatatlan szilárdsága, sokak számára bizonyára szokatlannak és főleg érthetetlennek tűnt a költővel való barátsága. Csodálkoztak főleg Petőfin : hogyan engedhetett egy olyan ember közeledésének, aki grófságával a társadalmi ranglétra olyan magas fokán állt, ahonnan általában viszolyogva, ellenségesen fogadnak minden megmozdulást, amely a sérthetetlennek tartott rendet kívánta alapjaiban megváltoztatni. A történelem azonban nem szűkölködik olyan személyiségekben, akik politikai és társadalmi helyzetüknél fogva „nem voltak hivatottak“ részt venni a társadalmi átalakulásért folyó küzdelmekben. Mégis közülük sokan a forradalom hívei mellé, gyakran azok élére állottak. Egyesek pedig hűek maradtak elveikhez akkor is amikor az összefogott nemzetközi reakció sárba tiporta a szabadságharc zászlaját. Ilyen egyéniség volt Teleki Sándor is. Egyedül Habsburg-ellenes és demokratizmusra hajló magatartása magyarázhatja meg, hogy plebejus költőnk számára miért lehetett Teleki Sándor az első eleven gróf, akivel beszélt. Barátságuk kezdetéről első cikkünkben már szóltunk. Most ugorjuk át a közbeeső éveket, és állapodjunk meg 1848-nál. A forradalom előestéjén Teleki Sándor Kővárvidék kapitánya. A szabadságharc kezdetén beállt közhonvédnek és lement Becskerekre harcolni. Innen hívta Kossuth Pestre. Mint főkapitány és kormánybiztos tér viszsza Erdélybe. Itt Bem tábornok vezérkarában vállalta a sereg-élelmezés megszervezésének gondjait. Ebből az időből így ír a költőről : ,, Petőfi mindig, gondolkodó, komoly volt s a jövendőre gondolva, tátkán volt jókedélyű, de minden jóért, szépért végtelenül lelkesült, s különösen midőn verseit szavalta, egy varázsló bűbáj sugározta arcát s mindenkit elragadott, arca elváltozott, szemei ragyogtak s szája körül ajkait vadamb, méla mosoly környezte, mely rokonszenvet keltett, édes csengő, mennydörgő hangja szívünkig hatolt s megrázta idegeinket ...“ A továbbiakban elmesél egy történetet, amikor székely atyafiak kérték Telekit, győzze, meg a költőt hadd szavaljon nekik. Petőfi elszavalta Erdélyben című versét. Annyi pátosszal, átéléssel, hogy a végén maga Teleki is meghatódva kiáltott fel : „Egyen meg a fene ! hogy lehettél te rossz komédiás!“ (Morzsák Petőfiről, Nagybánya és Vidéke 1882. november 14.) Petőfivel utoljára a segesvári csata napján találkozott Teleki. Bem tábornok magához rendelte ezredesét, és Marosvásárhelyre küldte, hogy Kemény Farkas ezredest hozza segítségül. Teleki hívta a költőt, tartson vele, de Petőfi nem akarta elhagyni helyét, Bem parancsa ellenére sem. S ezzel beteljesült a költő álma, ott esett el a harc mezején. Teleki nem maradt hűtlen barátságukhoz, a forradalom eszméihez, s nézetei mellett kitartott hazatérte után (1866) is. „Politikával ez idő szerint nem foglalkozik. Én úgy ismerem, hogy nem az opportunitás, hanem az elv-politikának, a híve kompromiszszumok által az eszméket összezavarni nem hajlandó, és azért, hogy gyakorlati politikusnak tartsák, soha nem tudná magát az alkalmazkodó hajlékonysághoz szoktatni. Szerinte is, becsületes ember annak az eszmének, melyet szolgált, nem lehet sírásója, hogy eltemesse, nem lehet Macbeth, hogy eszméit meggyilkolja“ — írja róla Sámi László, kolozsvári tanárbarátja 1882. január 3-án. Teleki egy év múlva így vall önmagáról : „ Az öreg, de még eleven gróf, ki keveset ad grófságára, melyet a vak véletlen adott ; de sokat ezredességére, melyet két nép szabadság harcainak csataterein kiérdemelt ...“ (Levél Júliához, Nagybánya és Vidéke 1883. január 30.) 1882. október 24-én ezekkel — a fenti gondolatokra is utaló — sorokkal adózik „Petőfi emlékének“ : „És, — a te nagy lelked is elhalt ? Vagy és örökkön örökké ? Ki tudná megmondani ? De azt tudom, hogy ha él, ott van Homér, Aeshylos, Horác, Dante, Shakespeare, Moliére társaságában, mind azokkal, kiket az emberi nyév gyarló kifejezéssel lángelmének dicsőít, s éltet örökké ; emléktek halhatatlan, mert a népek azt szívük melegével, s agyuk gondolatával éltetik. ... A mai nap 33. évfordulója Aradon, Pesten; egy földig levert nemzet a börtönben, üldözések, megaláztatások, rémuralom, magánbosszú, tömeges kivégeztetések ... Emlékszobrodat leplezik le. Szegény barátom ! dugd be bronz füleidet, hogy ne halljad a harsogó zenét, a „Gott erhalte“-t, ott az Albrecht úton; ne halljad a hivatalosan kikért katona bandát a mostani Leper ertől“. Félreérthetetlen állásfoglalása ez a „vad grófnak“ az 1848-as szabadságharcot követő időszakról, a kiegyezés szülte állapotokról. Mivel zárhatnék sorainkat, hogy — ha lehet — még szemléletesebben idézzük a világforradalom költőjének és a koltói grófnak a barátságát ? Talán a tőlük származó méltatással : „Nemzetemnek első költője, — a szerelemnek, szabadságnak, hazafiságnak, emberiségnek és a természetnek nagy dalnoka — teremtője egy bűbájos szépségű nyelvnek, melyet előtte (Folytatása a 64. lapon) RÁCZ ALBERT Petőfi Sándor: Balogh Péter szobra (Petőfi Művelődési Ház, București)