Művelődés, 1980 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1980-03-01 / 3. szám

TRADITU DE SOUDARITATE RE­VOLUTIONÄR! ROMÄNO-UNGARÄ 1881-1946 Documcnte si amintiri. Bueuresti 1979, Editura politica, 452. Ára 25 lej Emlékiratok és dokumentumok szemléltetik e gyűjteményben a for­radalmi összefogás hagyományait a XIX. sz. végétől 1946-ig, s közelebb­ről azt, hogy hogyan lépett túl az önemésztő nacionalizmuson a szocia­lista gondolkodás megjelenésével egy magasabbrendű társadalom felépítésé­nek perspektívájával mindkét nem­zet szocialista-humanista gondolko­dása. Nehéz út volt, hiszen a különböző nemzeti érdekek nemegyszer hamis optikájú szemüvegén keresztül a pro­letár internacionalizmus, a nemzeti lét elismerése, a nemzeti önrendel­kezés jogának követelése üldöztetést vont maga után. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt megalakulása után létrejött ennek román szekciója is. A szervezet ke­retei között a román munkásság szer­vezett politikai-gazdasági tevékeny­séget fejthetett ki, a szekció nem egy tagja aktívan harcolt a Magyar Ta­nácsköztársaság megteremtéséért, részt vett annak küzdelmeiben, az állami szerveinek és a Magyarországi Szocia­lista Párt, majd később a Szocialista- Kommunista Munkások Magyarországi Pártja szervezeteinek munkájában. A romániai szocialista sajtó síkra­­szállt a Tanácsköztársaság mellett, majd ennek bukása után a szocialista lapok hasábjain egész sor leleplező cikk, tanulmány jelent meg a fehér terror vérengzéseiről, így például 1920 már­cius 7-én Teroarea alba din Ungaria címmel a Tribuna socialists tudósítja olvasóit a kegyetlenkedésekről a Nép­szava két szerkesztőjének Somogyi Bélának és Bacsó Bélának a meggyilko­lásáról és a kormányzóválasztást meg­előző, fővezérség szervezte pogrom­hangulatról. 1944 végén, amikor Románia már a németellenes koalíció tagjaként har­colt a háború befejezéséért, Magyaror­szág területén, sokszor megnyilvánult a baráti szolidaritás a Magyarország felszabadításáért küzdő román katonák és a felszabaduló magyar lakosság között. A könyv két részre oszlik. Az első rész az újságcikkeket, párthatároza­tokat, tanulmányokat tartalmazza 1884-től 1946-ig, a Magyar Köztár­saság kikiáltásáig, s ezután következ­nek az emlékiratok. A gyűjtemény dr. Gh. Zaharia és dr. A. Deac előszavával jelent meg, s azoknak állít emléket, akik a békés egymás mellett élés, az őszinte barát­ság, az együttműködés, a béke meg­teremtéséért éltek, dolgoztak, és ezek­nek az elveknek a szellemében rakták le a szocialista humanizmus alapjait. ZATOSCHIL-BALLAI TIBOR HUSZÁR SÁNDOR: ÍGY LÁTTAM A TRAPÉZRÓL Regényes botladozások több emberöltőn keresztül. Bukarest 1979, Kriterion Könyvkiadó, 280. Ára 10 lej Úgy indul minden, akár egy haveri paláver, a szerepek kiosztva, csak fújni kell a szöveget. Igen ám, de kiderül, hogy ez nem is olyan egyszerű. A Tarka Ökörben, ebben a Huszár Sándor által benépesített képzelet­beli (?) kiskocsmában mindenki mono­­logizál, de azért mégis mintha vitat­koznék. A fő szövegelő a Redaktor (máskor: a Szerkesztő), ő dobja oda koncnak saját életsorsát a meglehe­tősen unatkozó, ám roppant kitartóan h­elytülő társaságnak. Számára sem lehet könnyű vallani, h­ellyel-közzel a társaság kifejezett óhaja abban látszik kulminálni, hogy milyen jó lenne, ha abbahagyná ... Érdeklődés és elzárkózás zátonyai között manőverezik kimérten, ráérősen a történet: egy rövid, ám történelmi konfliktusokkal terhes korszakon át vezető, „botladozó“ sors, a Szerkesztő élete és emberré válásának látszólag szeszélyesen fölbukkanó mozzanatai. A szerep arra való, hogy pózoljunk benne, hogy kitöltsük, s ne lötyögjön rajtunk lazán, mint az elfuserált, méretünkön felüli öltöny. A Szer­kesztő pózol. És amikor a többiek megkísérlik tetten érni — a leleplezés, a keresztkérdések özöne szándékuk szerint a szubjektív értelmezés torzítá­sait ellensúlyozza —, maguk is egy­fajta pózban tetszelegnek: az ellent­mondás, a cinizmus, a közöny, a tü­relmetlenség, az értetlenség vagy egye­nesen a rögeszme oldaláról lejtik ugyanazt a táncot. Az egész együtt: a vallomás maga. Jó, jó, de mi történik a regényben? Ugyanaz, mint az életben. Emberek születnek, van gyermekkoruk, föl­cseperednek, iskolába járnak, kijut nekik a háborúkból, a társadalmi meg­rázkódtatásokból, az új életért vívott, nemegyszer prózaian groteszk küzde­lemből. Tévednek és szeretnek. Bánta­nak és szenvednek. Frusztráltak és kevésbé azok. Pótcselekvők és pót­­nemcselekvők... Olyan szólóhangszerre írt történelem szólal meg e könyvben, amely mégsem lenne hatásos zenekari kíséret nélkül. A Szerkesztő görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy minden úgy kerüljön be a csapossá vedlett ex-riporter számlatömb-jegyzetfüzetébe, ahogyan az a valóságban megesett. Se szebben, se sötétebben. Se lakkozva, se kor­mozva. Igen ám, de melyik valóság­ban? A regény valóságában? Vagy az élet, az egyszemélyes sors szeszélyes, mert kiszámíthatatlan, ám törvény­­szerű, mert mégis csak ellenőrizhetően determinált menetében? E dilemma mindvégig feszülten fész­kel az olvasói tudatban, érti ő jól, s tiszteli is minden további nélkül a szándékot, miszerint itt az ideje, hogy közelmúltunk ábrázolatáról letö­röljük a rárakódott púdert, a port, a sminket, a verejtéket, a hamis rán­cokat vagy a kényszeredett mosolyo­kat. Hogy mindenfajta torzító, ken­dőző, fénytörő, trükkhatású stb. közeg­től mentesen szemlélhessük mind az egészet, mind a kinagyított pórusokat. De amikor erre rádöbben, egyben szün­telenül csalatkoznia kell, hisz végső soron csak egy regényes élettel, az itt a piros, hol a piros hókuszpókuszá­val áll szemben, amelyet az sem tud eléggé ellensúlyozni, hogy néhány fi­gurában élő — vagy­ nemrég még élő — alakok körvonalait gyanítja (már aki ismeri őket). A szerző szép gesztussal meghívott mindannyinkat a Tarka Ökörbe, fize­tett néhány kiadós rendot, igazán jól éreztük magunkat, emelkedett hangulatban, valahogy meg is tisztul­tunk a mámor tornyosuló hullámain, de mikor Pici úr lelkes bandánkat az utcára tessékeli, mert úgymond a záróra az záróra, és a szabály az sza­bály, úgy állunk ott, tök józanon, mint aki most jön az elvonókúráról. CSEKE GÁBOR MESTER ZSOLT: ROPPANTÓ Bukarest 1979, Kriterion Könyvkiadó, 244. Ára kötve 8 lej Hogy hol kerül a csizma az asztalra? Mester Zsolt könyvének talán leg­megrázóbb fejezetében, amikor a Csa­lád elhagyni kényszerül régi otthonát, és kismillió berendezési tárgyát az új szálláson zsúfolja össze. Asztal asztalon, ami szintén asztalon és szintén asztalon — már-már attól félünk, mi olvasók is, hogy fejünkre dől a tákolmány —, bútorok szegé­lyezte keskeny ösvény vezet az ágyak­hoz, ám még így sem fér el a sok som. A szőlőmorzsoló, a hévér (vajon mi az?), a kükörcsinfúró, a két majolika váza, a két kép (Piroska és Hamupi­pőke), a rózsaszín plüss paraván a szőlőmérő kanál, az istálóvilla, a magtakaró, a szalon-asztal, a szmirna puffok, a szőnyegek, a szekér, a piros ernyős állólámpa, az 5 japán kávés csésze és a 6 fekete alj, a nippek és még számtalan tárgy az ismerősökhöz ke­rül kölcsönbe, megőrzésre, vagy inkább végleg.

Next