Művelődés, 1982 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1982-05-01 / 5. szám
nyelve. A kérdésnek — úgy vélem — két oldala van. Az egyik, hogy a nyelvnek mint alapvető kommunikációs eszköznek, döntő jelentősége van a színjátékban, tehát a néző számára érthetőnek, hallhatónak, lényegre nyesettnek kell lennie. Azonban, miután népszínházaink nemzetiségi intézmények, még egy többletfeladat is hárul rájuk: az anyanyelv ápolása, fenntartása, közvetítése a színpadról. Nemcsak arról van tehát szó, hogy a színjátékban végső redukcióban, a szóból lesz a világ, az ember, sőt sorsa is helyzeteken és jellemeken görögve halad előre. Hanem arról is, hogy a színpad — tán sokkalta tágabban és hatásosabban, mint az iskola — a nyelvművelés, nyelvterjesztés, anyanyelv megőrzés nyilvános fóruma. Óriási a színjátszók felelőssége ezen a téren, a népszínházaké különösképpen. Hibásan használni szavainkat, rossz mondathangsúlyokkal élni, a szöveg ezer árnyalatát ki nem használni nemcsak vétek, több annál: bűn. És a színpadi beszédet, mely — rendszerint — egy sűrítettebb, tömörítettebb és feltöltöttebb változata a mindennapi beszédnek, bizony szorgalmasan meg kell tanulni. Eleve zsákutcába jut a legkiválóbban átgondolt és kivitelezett előadás is, ha a nyelvi közeg megmunkálása hiányos, elnagyolt, mellékes a rendező számára. Végezetül egy-két gondolatot hivatásos színházaink és a népszínházak viszonyáról. Gondolom, a valóság, tények és lehetőségek teljes félreértését jelentené, ha egymás riválisának, versenytársának tekintenénk egymást. Ellenkezőleg: a szövetség a lehető legszorosabb, noha mindkét intézményrendszernek körülhatárolt tevékenységi területe van, azonban missziójukban miben sem különböznek, egyaránt a közönség, a nemzetiség művelődésének szolgálatában állanak. A népszínházak közönsége feltétlenül közönsége a professzionális színházaknak is, az ívek nem metszik, hanem összesimulón kiegészítik egymást. Örömmel üdvözlöm tehát — immár a sepsiszentgyörgyi színház társulata nevében is — a Kézdivá-sárhelyi Népszínházát, s kívánok áldozatos munkájukhoz sok-sok kitarítást, türelmet, hitet, cselekvőerőt. [ Nemkülönben a két korábban megalakult testvérszínháznak, a székelyudvavárhelyinek és a Csíkszeredáinak is. VERESS DÁNIEL, a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház irodalmi titkára Nem csinnadratta, kivilágos kivirradtig tartó mulatozás közepette alakult meg. A háromnapos ünnepség valamenynyi rendezvénye elsősorban az alakuló félben lévő népszínház szellemiszakmai gyarapodását szolgálta. A szomszédos megye két népszínházának előadása, majd a színjátszók megbeszélése a népszínházak funkciójáról, sajátosságairól, közönségszolgálatáról — mind-mind már az útépítés kezdeteit jelezték. Egyrészt a kézdivásárhelyi színjátszók föltarisznyálását jelentette azokkal a szakmai tapaszalatokkal, gyakorlati-szervezeti megoldásokkal, amelyeket a két testvér-népszínház rövid története során máris egybegyűjthetett és önzetlenül tovább is adományozott. A kézdivásárhelyeik pedig fölvillanthatták az eljövendő népszínház sajátos arcélét, esti előadásukon pedig jelen lehettünk egy új közművelődési alakulat, a Kézdivásárhelyi Népszínház születésének köszöntő rendezvényén, majd bemutatkozó előadásukon. Közművelődésünk elvi-gyakorlati szemszögéből hasznosnak véljük részletezni a három népszínház megbeszélésének főbb gondolati köreit, lévén hogy ezúttal népszínházaink működésének szinte valamennyi olyan kérdését érintették, amelyek e közművelődési alakulat társadalmi funkcióját és szakmai sajátosságait főbb vonalaiban meghatározzák. Melyek egy népszínház alapkövei ? A fundamentum — a kézdivásárhelyiek, miként társai esetében is — egy erős, képzett, állandóan működő színjátszó együttes. Olyan játszó közösség, amelynek ugyanakkor minden tagja egyéni felelősségtudattal vállalja a munkát, a tanulást... a színpadot. Hasonló együttesek csaknem mindenütt a helység színjátszó hagyományainak a folytatói. A kézdivásárhelyi iskolai színjátszás írásos dokumentumai 1696-ig vezetnek viszsza. A népszínház megalakulása tehát tisztelgés a több mint háromszáz esztendős színjátszó hagyományok előtt. De egyben tisztelgés a mai kézdivásárhelyi közönség előtt, amely, amint Sylvester Lajos, a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház igazgatója megfogalmazta: „már rég megérdemelte a népszínházát". Maga a színház is hét bérletes előadást tart Kézdivásárhelyen, de telt ház várta a Székelyudvarhelyi és Csíkszeredai Népszínházát is, és nem maradt üres szék a Kézdivásárhelyi Népszínház bemutatkozó előadásán sem. A telt ház pedig — az utóbbi esten — nem az egyedi eseménynek szólt, hiszen, amint a megbeszélésen is elhangzott, az utóbbi időszakban „a színjátszó csoport és a közönség közelebb került egymáshoz“. Alapozni lehet tehát arra, hogy a közönség ezután is, immár továbbra is kiérdemli népszínházát... Tudja továbbá azt a népszínház valamennyi tagja, hogy minden gondjában bajában számíthat a művelődési ház, az állami és pártszervek támogatására. Funkciója szerint, társadalmi hatóköre alapján egyetlen népszínház tevékenysége sem korlátozódik csupán székhelyre. Mind a játszóterületet tekintve, mind a játékrendet „az általános közönségelvárások szintjén kell haladnia“. És nem jelent ellentmondást, ha hozzátesszük, hogy ezt a funkcióját úgy kell betöltenie, hogy ugyanakkor kialakítsa és fejlessze sajátos arculatát. A kézdivásárhelyi színjátszó csoport a kísérleti színjátszást művelte, játékrendjén regénydramatizálások szerepeltek túlsúlyban. A közönség tetszéssel követte színjátszóit eredeti produkcióikban, miként a székelyudvarhelyiekből a nézők az első darabok után most már elvárják, hogy továbbra is ősbemutatókkal gyarapítsa közönsége színi kultúráját. A játékrend dolgában a továbbiakban megoszlottak a vélemények. Szabó Szende, a Kézdivásárhelyi Népszínház irodalmi titkára ismertette az első évad játékrendjét. Indítanának Méhes György: 33 névtelen levél c. darabjával, amely aztán behozná a közönséget Kocsis István: Megszámláltatott fák című, egészen más stílusú előadására. Utána eljátszanák Paul Everac Szekrény c. kortárs vígjátékát, amelyet versműsor követne. Szóba került az is, hogy választani lehetne a kézdivásárhelyi színjátszó hagyomány egykorú darabjaiból, amelyeket aztán „merész metszéssel" a mához lehetne igazítani. Olyan vélemény is elhangzott, hogy játékrend dolgában nem lehet sajátosságra törekedni, mivel alig akadnak a népszínházak számára megfelelő darabok. A vélekedést épp a székelyudvarhelyiek példájával cáfolták, de Veress Dániel is felajánlotta. Színház Kézdivásárhelyen