Művelődés, 1982 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1982-05-01 / 5. szám
szerepét a nemzetiségi művelődésben, mely nélkül a színház utánjátszóvá, másodlagosságban eklekticizálódóvá,s ily módon ,, kitartottá“ válik. Hazai drámairodalom nélkül — vállalva az élő hazai szerzők bemutatásával járó minden erőfeszítést és vitathatatlan kockázatot is! — autochton hazai nemzetiségi színjátszás egyszerűen nem lehetséges. A színház, mely legyintéssel elintézi a bukdácsolva vagy verejtékezve kivajúdott — mondjuk ki nyugodtan: ilyen-olyan — hazai magyar drámai termést, a klasszikusok színpadra emelése és a külföldi remeklések utánjátszásának parádéja ellenére a legfontosabbról feledkezik meg: jelenkori szocialista színházkultúránk istápolásáról, a kortárs tárgyvilágú és szellemű művek bemutatásával. Játsszunk tehát csak hazai műveket? Erről szó sincs! Mind a drámairodalom, mind a színjátszás élő-eleven folyamat, és e folyamaton belül a sokféleség egysége. Justh Zsigmond szentetornyai, úgynevezett „parasztszínházában", szinte száz esztendővel ezelőtt, a falu és a környékbeli majorok parasztjai, béresei, kertészlegényei és leányai, javarészt 15—20 éves fiatalok, nemcsak népszínműveket játszottak, hanem pl. Moliére képzelt betegét és Shakespeare Makrancos hölgyét. Tehát ha a népszínháznak mondanivalója van Szophoklész Philoktetészével, tűzze műsorára, úgysem kényeztetnek el a professzionális színházak a görög klasszikusok remekműveivel. Felmerül egy kézenfekvő kérdés: mennyire tekinthető „kísérleti színháznak“ a népszínház? Annyiban, amennyiben minden színház kísérleti műhely is, s minden egyes előadás eszközbeliségében kísérlet is. Ám másolni, másutt már régen divatja múlt avantgarde eszközöket most „felfedezni", s azzal a naiv nézőt elképeszteni, nem túlságosan igényes vállalkozás, s talán túlságos jóízlésre sem vall, nem beszélve arról, hogy csak annak a drámának lehet közönségbázisa, mely meg tud mozgatni egy csomó rejtett idegcsomót a mai, az itt élő, a saját — gyakran sajátságos — problémáival tusakodó-viaskodó nézőben. Ha a műnek a mi életformánkban, gondolkodásmódunkban, hagyományainkban nincs — akármilyen vékony — hajszálgyökere, a végeredmény nem lehet más, mint másolása annak, ami másutt valóság, közérzet, létérzés, de mifelénk — hol kárunkra, hol szerencsénkre nem honos. Az egyetemes színházi világban vérre menő viták folynak a drámaíró és a színjáték, a rendező és a színész, a színjátszás és a szöveg stb. stb. viszonyáról. Változatlanul — mint eddig is! — legszemélyesebb véleményemet mondom: rendkívüli rendező egyéniség, igen nagy formátumú színész alakíthat ki maga körül sajátos úgymond „iskolát“, sőt társulatot. Azonban ez világszínvonalon is ritkaság. A színjátszás nagyjában és egészében az együtteseken múlik, azokra alapozódik, művészetpolitikailag pedig egy rugalmas koncepción. Bennünk a kortársi világszínjátszásról lényegében dalképzetek élnek. A magyarázat kézenfekvő: csak a sikerdarabok fordításai jutnak el hozzánk, csak a kiemelkedő előadások visszhangjával találkozunk, csak a korszakos rendezőkkel, színészekkel foglalkozik a szaksajtó. Tehát az átlagon és általánosan belül az egyediekkel, a kivételekkel. A világszínjátszás — mértani középarányosa — nem kevesebb, de nem is több, mint a hazai színjátszásé. Ismétlem, az általános és az átlag. Talán sokszínűbb, noha pl. Bécsben, Münchenben, Londonban, sőt a nyugati színházi avantgarde fővárosában, Chicagóban olyan naturalista előadásokat volt alkalmam látni, melyen a hazai kritika nagyon elverte volna a port, azzal a jelszóval, hogy túlhaladott, nem modern stb. Az előadások önkörükön belül — ha elfogadjuk a kódolást — tökéletesek voltak profeszszionális szempontból. És láttam a híres Broadway-en olyan musicalt, amely csak szakmai tudás — tánc, ének — szempontjából múlja felül a mi vidám műsorainkat, de a színpadra emelt mű nevetségességig naiv és kezdetleges volt. Ne mitizáljuk tehát a világszínjátszást: tanuljunk abból, amiből tanulni kell s lehet, anélkül hogy kritikátlanul járható útnak tarthatnánk minden vonatkozásban, amit tesznek. Népszínházról lévén szó, nyilván sereg — egyáltalán el nem hanyagolható — személyes tényezőt is figyelembe kell venni. A rendezés és színjátszás elhivatottság kérdése, de nem kevésbé a szakmai — tehát megtanulandó, elsajátítandó — tudásé is. Torz dolgok születnek, ha például egy elnyomottság tudatban szenvedő rendező a társulatocskát öncélú és a személyes érvényesülés eszközének tekinti. Nemkülönben, ha a színjátszók elsődleges feladatuknak azt látják, hogy a professzionális színészekkel rivalizáljanak. Ezzel, persze, eszem ágában sincs azt mondani, hogy nem tudok elképzelni olyan amatőr színjátszót, aki le tud „körözni" akár egy főiskolát végzett színészt. Végezetül ez belső hajlam, tehetség és önfegyelmezett munka kérdése. Az, ami a játékban a leglényegesebb, a személyiség kisugárzó varázsa, azt semmilyen főiskolán sem lehet megtanítani. Ehhez a gondolatmenethez kapcsolva — s a népszínházaink munkája megjavítására, minőségének emelésére gondolva — merült föl bennem az ötlet, hogy nem kellene-e népszínházaink művészei részére egy amolyan inkább gyakorlati, mint elvontan csak elméleti kurta kurzust tartani, mely a színjáték művészetébe avatná be őket. Egy kurzust, ahol megismerkedhetnének a drámaesztétika alapfogalmaival mint a drámaszerkezet, konfliktus, azok feloldása, az alap- és reálszituációk feladata a játék egészében, a drámai mű képi megfogalmazásának eszközei, mint a megjelenés és mozgás térben és fényben stb. Tapasztalataink szerint a legtöbb probléma a mozgás — a színjáték koreográfiája —, valamint a színpadi beszéd körül adódik, mind a hivatásos, mind a népszínházaink esetében. Mi tűrés-tagadás a színjátszók mozgása gyakran merev, nem természetes, művi, suta, bizonytalan, öncélú. A másik kérdés a színpadi beszéd, a színházi gyakorlatban a dráma A Kézdivásárhelyi Népszínház tagjai Barabás Géza felvételei