Művelődés, 2003 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2003-03-01 / 3. szám
hanem maga vezette megfigyelésekkel. Res, non verba. Tetteket vizsgált, nem szavakat. „Az érvektől csak a halottak nem támadnak fel" - mondatja Brecht Galileivel. „Az öreg paraszt, aki utazás előtt érdes kezével egy külön nyaláb szénát vet oda az öszvérnek, a hajós, aki a berakodásnál előre gondol viharral és szélcsenddel, a gyermek, akinek ha elmagyarázod, hogy fellegek gyülekeznek, felkapja a sapáját - őbennük hiszek én, mert engednek az érveknek." Így lett a konkrét, kísérleti tudomány egyik megalapítója, s így tudta kijelentéseit annyi szenvedéllyel védeni, biztos volt abban, amit mondott, mert a valóságban is kipróbálta kijelentéseinek tárgyát. 1640-ben, halála előtt született levelében írta, mintegy végső kijelentésként: „Ha Arisztotelész látná az újabban felfedezett dolgokat az égre vonatkozóan, amelyről kijelentette, hogy mozdulatlan, minden bizonnyal megváltoztatná véleményét. Akkor azért hirdették, hogy az ég változatlan, mert nem vettek észre rajta semmilyen változást, most pedig azért mondjuk, hogy az ég változó, mert változások észlelhetők rajta." Mai megemlékezésünk harmadik tárgya Dávid Ferenc, akiről a közvélemény talán a legkevesebbet tud a másik kettőhöz viszonyítva. Az ő szellemével magas Déva vára romjai között találkoztam november közepén, mint ahogy több száz erdélyi magyar, többségében unitárius natal Dévára zarándokol minden évben erre a találkozóra. Elmegyünk, hogy emlékezetét élővé tegyük magunkban, s általunk a közösségben, amelynek alapjait megvetette. Dávid Ferencre emlékezni annyit jelent számomra, mint fejet hajtani az általa kiteljesített reformáció előtt. Talán nem véletlen, hogy életére és halálára éppen a reformáció napja, az október 31. utáni napokban emlékezünk, hiszen élete és halála az örök reformáció megtestesülése. Az önmagát állandóan vizsgáló, a többé levés természetes folyamatát egyrészt a kutatás, az önképzés, másrészt pedig a vitázás, a versengés eszközeivel megvalósító lélek a 16. század protestáns lelkületének mesterpéldájaként áll előttünk. A semper reformanda, az örök reformáció teológiai felhívása Dávid Ferenc számára ugyanis több volt szakmai szenvedélynél, személyes, emberi életformává lett. A reformáció elsajátítható, megtanulható alapjait nyugat-európai tanulmányúton szívta magába, s mire lutheránus prédikátorként hazatért, nemcsak műveltségében és képzettségében, hanem eszmeiségében is a belső reformok embereként állt munkába, előbb mint lelkész, majd mint tanító és iskolaigazgató is. Az állandó szellemi és lelki megújulás előbb az erdélyi lutheránusok, majd a kálvinisták püspöki székébe emelte, s amikor 1566-tól a szentháromsági dogma elleni fellépésével kezdődően az unitárius egyház alapjait is megvetette, környezete azt gondolta róla, hogy megérkezett végső teológiai állomására. Dávid Ferenc számára azonban a hit dolgában nem volt megállás, s amikor 1573-tól az erdélyi országgyűlés megtiltotta a további hitbeli újításokat, a lassan testet öltő s a hitelveiben megszilárduló unitárius egyházszervezet szembekerült saját alapítójával. Dávid akkor mondta ki teológiája sarkalatos tételeit, köztük azt, hogy Jézus embersége következtében őhozzá nem szabad imádkozni, sem őt segítségül hívni. Ezen a ponton Dávid tételei már annyira szembekerültek a másik három felekezet által vallottakkal, hogy unitárius hittársai mozgalmukra nézve veszélyesnek érezték a vele való közösségvállalást. Ezért eleinte belátásra próbálták bírni, radikálisnak mondott elvei visszafogására, majd e próbálkozások meghiúsulása után feljelentették az akkor már katolikus fejedelemnél. Akár koncepciós pernek is nevezhető az eljárás, amiben a mindenki által magára hagyott Dávid Ferencet törvénysértőnek találták, bűnösnek mondták ki, s a teológiai középutat választó hittársak hallgatása közepette betegsége ellenére börtönbe zárták, így került Dévára, s mert ott hamarosan gyenge teste felmondta a szolgálatot, lett Déva vára az ő mártíriumának tanúja, azóta pedig a szellemével való találkozás zarándokhelye. Dávid Ferencnek a korukat nemcsak időben és térben, hanem szellemiségben is megelőző zsenik tragédiája lett a sorsa. A lelkében élő igazságot nem tehette cselekvővé, nem adhatta át másoknak, mert megakadályozták ebben. Be kellett hát látnia, hogy az értelem felismerései nem minden esetben valósíthatók meg, és bár meg volt győződve hite igazságáról, látnia kellett, hogy e hitigazság nem nyer elfogadást. Ezért lett meggyőződése az, hogy a lélek boldogulása és majd üdvössége tulajdonképpen nem aülső tényezőktől függ, még magától Istentől sem, hanem csakis a lélek tisztaságától. A hit lényege bennünk van, emberekben. Ez a személyes hit tartotta meg őt a maga igazságának meggyőződésében még akkor is, amikor körülötte minden más elveszett számára. Misztótfalusit és Galileit a nagyenyedi, illetve a római templomban nyilvános bocsánatkérésre kötelezték, életük lényegének megtagadására, s amikor sajgó lélekkel ezt megtették, a betegség, a kiszorítottság, az elfelejtettség jutott életük megmaradt idejére. Dávid Ferenc az erdélyi fejedelem előtt nem tette ugyanazt. Tudta, hogy minden gondolat, amely megszületett benne, minden szó, amelyet kimondott, semmivé válik, ha a végén elfogadja a kiegyező megalkuvást. Ez a helytállás Dávid Ferenc életének emberi üzenete: a test didereghet kívül, ha a lelket a hit tüze melegíti. Ami pedig ezt a tüzet élteti: a személyes hitigazság, Isten lelke bennünk, saját életünk értelmének felismerése és az ahhoz bármi áron való ragaszkodás. És lehetett-e egyértelműbb elismerése életének annál, hogy unitárius egyháza két évszázaddal később túlnőtt a Dávid Ferencet félreállítók köztes teológiáján, és ahhoz az alaphoz tért vissza, amit Dávid életében kimondott, halálában pedig megtartott? Hiszem és vallom - mondta Misztótfalusi Kis Miklós, Galileo Galilei és Dávid Ferenc, amikor környezetük kétségbe vonta meggyőződésük igazságát. A történelem, az élet őket igazolta. Hol vannak ma már ellenfeleik, akik elhallgattatták őket? Sehol sincsenek, bizony sehol. És hol vannak ők? Itt előttünk, annyi évszázad elteltével is előttünk állnak, mert életükből, helytállásukból eligazítást lelünk saját modernizálódó létünk megtartására. Nem elvont eszmék megértése által találkozhatunk velük, hanem a mindennapjainkban. Amikor kimegyünk a Házsongárdi temetőbe, ahányszor felnézünk a csillagokra, vagy eszünkbe jut Déva vára, jussanak eszünkbe azok is, akiket hitük és vallásuk, csak ez a két szó, örökkévalóvá tett esendő korukból. GYERŐ DÁVID 15