Művelődés, 2003 (56. évfolyam, 1-12. szám)

2003-03-01 / 3. szám

hanem maga vezette megfigyelésekkel. Res, non verba. Tetteket vizsgált, nem szavakat. „Az érvektől csak a halottak nem támadnak fel" - mondatja Brecht Galileivel. „Az öreg paraszt, aki utazás előtt érdes kezével egy külön nyaláb szénát vet oda az öszvérnek, a hajós, aki a berakodásnál előre gondol viharral és szélcsenddel, a gyermek, akinek ha elma­gyarázod, hogy fellegek gyülekeznek, felkapja a sap­­áját - őbennük hiszek én, mert engednek az érvek­nek." Így lett a konkrét, kísérleti tudomány egyik megalapítója, s így tudta kijelentéseit annyi szenve­déllyel védeni, biztos volt abban, amit mondott, mert a valóságban is kipróbálta kijelentéseinek tár­gyát. 1640-ben, halála előtt született levelében írta, mintegy végső kijelentésként: „Ha Arisztotelész lát­ná az újabban felfedezett dolgokat az égre vonatko­zóan, amelyről kijelentette, hogy mozdulatlan, min­den bizonnyal megváltoztatná véleményét. Akkor azért hirdették, hogy az ég változatlan, mert nem vettek észre rajta semmilyen változást, most pedig azért mondjuk, hogy az ég változó, mert változások észlelhetők rajta." Mai megemlékezésünk harmadik tárgya Dávid Ferenc, akiről a közvélemény talán a legkevesebbet tud a másik kettőhöz viszonyítva. Az ő szellemével magas Déva vára romjai között találkoztam novem­ber közepén, mint ahogy több száz erdélyi magyar, többségében unitárius natal Dévára zarándokol min­den évben erre a találkozóra. Elmegyünk, hogy emlé­kezetét élővé tegyük magunkban, s általunk a közös­ségben, amelynek alapjait megvetette. Dávid Ferenc­­re emlékezni annyit jelent számomra, mint fejet haj­tani az általa kiteljesített reformáció előtt. Talán nem véletlen, hogy életére és halálára éppen a reformáció napja, az október 31. utáni napokban emlékezünk, hiszen élete és halála az örök reformáció megtestesü­lése. Az önmagát állandóan vizsgáló, a többé levés természetes folyamatát egyrészt a kutatás, az önkép­zés, másrészt pedig a vitázás, a versengés eszközei­vel megvalósító lélek a 16. század protestáns lelküle­­tének mesterpéldájaként áll előttünk. A semper re­formanda, az örök reformáció teológiai felhívása Dá­vid Ferenc számára ugyanis több volt szakmai szen­vedélynél, személyes, emberi életformává lett. A reformáció elsajátítható, megtanulható alapjait nyugat-európai tanulmányúton szívta magába, s mi­re lutheránus prédikátorként hazatért, nemcsak mű­veltségében és képzettségében, hanem eszmeiségében is a belső reformok embereként állt munkába, előbb mint lelkész, majd mint tanító és iskolaigazgató is. Az állandó szellemi és lelki megújulás előbb az erdélyi lutheránusok, majd a kálvinisták püspöki székébe emelte, s amikor 1566-tól a szentháromsági dogma el­leni fellépésével kezdődően az unitárius egyház alap­jait is megvetette, környezete azt gondolta róla, hogy megérkezett végső teológiai állomására. Dávid Ferenc számára azonban a hit dolgában nem volt megállás, s amikor 1573-tól az erdélyi országgyűlés megtiltotta a további hitbeli újításokat, a lassan testet öltő s a hitel­veiben megszilárduló unitárius egyházszervezet szembekerült saját alapítójával. Dávid akkor mondta ki teológiája sarkalatos tételeit, köztük azt, hogy Jézus embersége következtében őhozzá nem szabad imád­kozni, sem őt segítségül hívni. Ezen a ponton Dávid tételei már annyira szembe­kerültek a másik három felekezet által vallottakkal, hogy unitárius hittársai mozgalmukra nézve veszé­lyesnek érezték a vele való közösségvállalást. Ezért eleinte belátásra próbálták bírni, radikálisnak mon­dott elvei visszafogására, majd e próbálkozások meg­hiúsulása után feljelentették az akkor már katolikus fejedelemnél. Akár koncepciós pernek is nevezhető az eljárás, amiben a mindenki által magára hagyott Dá­vid Ferencet törvénysértőnek találták, bűnösnek mondták ki, s a teológiai középutat választó hittársak hallgatása közepette betegsége ellenére börtönbe zár­ták, így került Dévára, s mert ott hamarosan gyenge teste felmondta a szolgálatot, lett Déva vára az ő már­­tíriumának tanúja, azóta pedig a szellemével való ta­lálkozás zarándokhelye. Dávid Ferencnek a korukat nemcsak időben és térben, hanem szellemiségben is megelőző zsenik tragédiája lett a sorsa. A lelkében élő igazságot nem tehette cselekvővé, nem adhatta át másoknak, mert megakadályozták ebben. Be kellett hát látnia, hogy az értelem felismerései nem minden esetben valósít­hatók meg, és bár meg volt győződve hite igazságá­ról, látnia kellett, hogy e hitigazság nem nyer elfoga­dást. Ezért lett meggyőződése az, hogy a lélek boldo­gulása és majd üdvössége tulajdonképpen nem a­ülső tényezőktől függ, még magától Istentől sem, hanem csakis a lélek tisztaságától. A hit lényege ben­nünk van, emberekben. Ez a személyes hit tartotta meg őt a maga igazsá­gának meggyőződésében még akkor is, amikor kö­rülötte minden más elveszett számára. Misztótfalusit és Galileit a nagyenyedi, illetve a római templomban nyilvános bocsánatkérésre kötelezték, életük lénye­gének megtagadására, s amikor sajgó lélekkel ezt megtették, a betegség, a kiszorítottság, az elfelejtett­­ség jutott életük megmaradt idejére. Dávid Ferenc az erdélyi fejedelem előtt nem tette ugyanazt. Tudta, hogy minden gondolat, amely megszületett benne, minden szó, amelyet kimondott, semmivé válik, ha a végén elfogadja a kiegyező megalkuvást. Ez a helyt­állás Dávid Ferenc életének emberi üzenete: a test di­dereghet kívül, ha a lelket a hit tüze melegíti. Ami pedig ezt a tüzet élteti: a személyes hitigazság, Isten lelke bennünk, saját életünk értelmének felismerése és az ahhoz bármi áron való ragaszkodás. És lehe­­tett-e egyértelműbb elismerése életének annál, hogy unitárius egyháza két évszázaddal később túlnőtt a Dávid Ferencet félreállítók köztes teológiáján, és ah­hoz az alaphoz tért vissza, amit Dávid életében ki­mondott, halálában pedig megtartott? Hiszem és vallom - mondta Misztótfalusi Kis Miklós, Galileo Galilei és Dávid Ferenc, amikor kör­nyezetük kétségbe vonta meggyőződésük igazságát. A történelem, az élet őket igazolta. Hol vannak ma már ellenfeleik, akik elhallgattatták őket? Sehol sin­csenek, bizony sehol. És hol vannak ők? Itt előttünk, annyi évszázad elteltével is előttünk állnak, mert éle­tükből, helytállásukból eligazítást lelünk saját mo­dernizálódó létünk megtartására. Nem elvont esz­mék megértése által találkozhatunk velük, hanem a mindennapjainkban. Amikor kimegyünk a Házson­­gárdi temetőbe, ahányszor felnézünk a csillagokra, vagy eszünkbe jut Déva vára, jussanak eszünkbe azok is, akiket hitük és vallásuk, csak ez a két szó, örökkévalóvá tett esendő korukból. GYERŐ DÁVID 15

Next