Művelődés, 2003 (56. évfolyam, 1-12. szám)

2003-03-01 / 3. szám

nek azonban az erdélyi feudalizmus elmaradt viszo­nyai között szükségszerűen összeütközéshez és az egyén tragédiájához kellett vezetnie. Erdély refor­mátus egyházi és politikai vezetői segítség helyett irigységgel és féltékenységgel fogadták, megalázták, kigúnyolták „a hitvány vasmívest". A leszegénye­dett országban nem vették a könyveket, régi pártf­­­ói meghaltak, a katolikus restauráció erősödött,­zemélyes állapota még rosszabbra fordult. Kolozs­váron telepedett le, és folytatni próbálta a nyom­­dászság megélését, de azelőtt nem ismert akadályok­ba ütközött. Egyházi és szakmabeli kortársai szellemi felsőbbségét nem fogadták el, megkérdőjelezték bib­liafordítása helyességét, munkái fölé cenzorokat küld­tek. 1698-ban önmaga védelmére megírta és kinyom­tatta Mentségét, amelyben megnevezte ellenségeit és a feszültségei­ okait is. Az önmaga megvalósításában elgáncsolt alkotó emberi szellem örök vádirata ez az emberi gonoszság és korlátoltság ellen: a kiemelkedő szaktudás és a szorgalmas munka megcsúfolását mu­tatja be, az értelem és az értelmiségi felelősségtudat összeütközését a sötét értetlenséggel. Az irat azonban a várttal ellentétes hatást váltott ki, vádaskodást ol­vastak ki belőle, amiért a nagyenyedi zsinaton nyilvá­nosan bocsánatot kellett kérnie ellenfeleitől, s meg­semmisítenie a Mentséget. Az üldözés egészségét is megviselte, élete utolsó három évét gutaütötten töltöt­te, magatehetetlenül ágyban fekve. Misztótfalusi életéből azt a küzdelmet ismertem meg, amelyet a magyar írásos műveltség fejlesztésé­ért tett, azért, hogy a betű, a könyv ismeretével egyre több embert emeljen fel a tudatlanságból. Lesújtó lát­ni, ahogyan szellemi nagysága elkallódott, ahogy erőfeszítései elbuktak, de ugyanakkor felemelő azt tudni, hogy áldozatából sarjadtak ki a magyar könyvkiadás és olvasókultúra hagyományai. Fel­emelő megérteni, hogy a Hiszem és vallom helytállá­sa az ő esetében végül javára szolgált neki is, közös­ségének is. Ott, a házsongárdi sorban az fogalmazó­dott meg bennem, hogy példájából tanuljak meg én is hasonló hűséggel és odaadással szolgálni a közös­ségnek, az egyháznak s a nemzetnek, ha nem is olyan fényes eredménnyel, mint az aranyos biblia, de a nekem adott és az általam továbbfejlesztett te­hetségek mértéke szerint. Galiele Galilei szellemével való találkozásaim színtere volt a legtágabb a három közül: maga a csil­lagos ég. Ki ne merült volna el a ragyogó, apró fé­nyek szemügyre vételében, kit ne fogott volna el a kicsinység érzése a hatalmas méretek láttán... Az emberi törpeség-érzéssel szemben Galilei hite és val­lomása az emberi nagyságról tanít, arról a hatalom­ról, amelyet a tudás ad az embernek a csillagok s az ég felett. A róluk való tudással egyszeriben felnö­vünk nagyságban és hatalomban a csillagok fölé, az emberi értelem a megismerés fölé tud emelkedni, és birtokba vehet minden ismeretlent. Az emberi tu­dásnak pedig csak egyetlen, belső forrás szabhat ha­tárt: az emberi mivolt, az emberség korlátja. „Én hi­szek az emberben - mondta Galilei -, ami annyit tesz: hiszek az emberi értelemben. E hit nélkül ahhoz sem lenne erőm, hogy felkeljek reggel az ágyból." (Berthold Brecht: Galilei élete) Galilei tehetsége már fiatalon kibontakozott, 25 éves korában 1589-től a pisai, 28 évesen a páduai egyetem geometriai és csillagászati professzora lett. Páduában teljesedett ki egyénisége, amihez a külső feltételek is kedveztek, néha kétezernél több hallgató vett részt előadásain. Könyveket jelentetett meg, vitat­kozott, és mindenekelőtt állandóan kísérletezett. Kü­lönösen a mozgást tanulmányozta alaposan. A megis­merés kezdetének az érzékelést tekintette, befejezésé­nek a gondolkodást. Mindig a jelenségek okait keres­te, s úgy vélte, hogy az objektív, a színtiszta igazság, bár nehezen, de felfedezhető, ha több személy hosz­­szabb ideig keresi. „Az igazság nem a tekintély, ha­nem az idő gyermeke" - mondta, s a tudós dolga: vi­tam impendere vero, az életet az igazságnak szentel­ni. „Aki nem ismeri az igazságot, tökfilkó csupán, de aki ismeri és hazugságnak kiáltja ki, gazember." 1609-től kezd a mechanika mellett a csillagászat­tal is foglalkozni, amelyet két ellentétes felfogás, a katolikus egyház és a skolasztika által védelmezett ptolemaioszi és az azt megingató kopernikuszi elmé­let osztott meg. Galilei ettől kezdve Kopernikusz he­liocentrikus, vagyis napközpontú tanai védelmének szentelte munkáját. Első megvalósításként egy te­leszkópot készített, hogy személyesen ellenőrizhesse kijelentései helyességét, s így ő lett az első ember, aki annak segítségével végzett csillagászati megfigyelé­seket. Ezek során új égitesteket fedezett fel, s amikor tapasztalatairól könyvet írt A csillagok hírnöke cím­mel, azt nyerte vele, hogy a pápai inkvizíció megfi­gyelés alá helyezte, majd 1615-ben nyilvános vizsgá­latot indított ellene, eretnekséggel vádolván a szent és hagyományos tanításokkal való szembehelyezke­­déséért, ami két mondatban foglalható össze: a Nap a mindenség középpontja és nincs semmiféle moz­gása; a Föld pedig nem a mindenség középpontja és nem mozdulatlan, hanem teljes egészében forog sa­ját maga körül, mégpedig napi rendszerességgel Az első intézkedés Galilei ellen az volt, hogy be­tiltották munkáit, és közölték vele, hogy mivel a ko­pernikuszi tanok eretnekek, azokat sem szóban, sem írásban nem terjesztheti. Az időközben megbetege­dett Galilei e vatikáni figyelmeztetés után elszigetel­ten élt Firenze melletti villájában. Egészségi állapotá­nak romlása ellenére is kiegészítette régi írásait, és 1623-ban elméleteit egyetlen teljes műben jelentette meg: Párbeszéd a két legnagyobb világrendszerről. Kimondta, hogy a Nap a naprendszer középpontja, a Föld és a többi bolygó körpályákon kering körülötte. Elmélete merő szembeszállás volt a középkori sko­lasztika és a biblia geocentrikus tanaival, amelyek szerint a Föld mozdulatlanul áll a világ középpontjá­ban, míg a Nap a Föld körül kering. A mű villámgyorsan szétterjedt Európában, de ugyanolyan iramban készült ellene a rágalomhadjá­rat is, hiszen az inkvizíció rombolóbb hatásúnak ítél­te meg a könyvet, mint Luther vagy Kálvin munkáit. Galileit mint eretneket 1633-ban Rómába rendelték, hogy ítélkezzenek felette. Bebörtönözték, vallatták, kínozták, a végén pedig arra kényszerítették, hogy vezeklő ruhában, térden állva egy római templom­ban felolvassa a pápai hivatal által megírt megtaga­dó esküt. E körülmények azonban nem győzték meg őt elméletei tévességéről, ellenkezőleg. S ha az E pur si muove közismert válasz nem is Galilei, hanem va­lamelyik kortársa szájából hangzott is el, azt mutatja, hogy az objektív igazsághoz való ragaszkodása a végsőkig megmaradt. A mondat - És mégis mozog - az igazság védelmének jelképévé lett. Galilei érdeme szakmai zsenialitása mellett az, hogy kijelentéseit nem elméleti úton bizonyította.

Next