Művelődés, 2003 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2003-03-01 / 3. szám
nek azonban az erdélyi feudalizmus elmaradt viszonyai között szükségszerűen összeütközéshez és az egyén tragédiájához kellett vezetnie. Erdély református egyházi és politikai vezetői segítség helyett irigységgel és féltékenységgel fogadták, megalázták, kigúnyolták „a hitvány vasmívest". A leszegényedett országban nem vették a könyveket, régi pártfói meghaltak, a katolikus restauráció erősödött,zemélyes állapota még rosszabbra fordult. Kolozsváron telepedett le, és folytatni próbálta a nyomdászság megélését, de azelőtt nem ismert akadályokba ütközött. Egyházi és szakmabeli kortársai szellemi felsőbbségét nem fogadták el, megkérdőjelezték bibliafordítása helyességét, munkái fölé cenzorokat küldtek. 1698-ban önmaga védelmére megírta és kinyomtatta Mentségét, amelyben megnevezte ellenségeit és a feszültségei okait is. Az önmaga megvalósításában elgáncsolt alkotó emberi szellem örök vádirata ez az emberi gonoszság és korlátoltság ellen: a kiemelkedő szaktudás és a szorgalmas munka megcsúfolását mutatja be, az értelem és az értelmiségi felelősségtudat összeütközését a sötét értetlenséggel. Az irat azonban a várttal ellentétes hatást váltott ki, vádaskodást olvastak ki belőle, amiért a nagyenyedi zsinaton nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie ellenfeleitől, s megsemmisítenie a Mentséget. Az üldözés egészségét is megviselte, élete utolsó három évét gutaütötten töltötte, magatehetetlenül ágyban fekve. Misztótfalusi életéből azt a küzdelmet ismertem meg, amelyet a magyar írásos műveltség fejlesztéséért tett, azért, hogy a betű, a könyv ismeretével egyre több embert emeljen fel a tudatlanságból. Lesújtó látni, ahogyan szellemi nagysága elkallódott, ahogy erőfeszítései elbuktak, de ugyanakkor felemelő azt tudni, hogy áldozatából sarjadtak ki a magyar könyvkiadás és olvasókultúra hagyományai. Felemelő megérteni, hogy a Hiszem és vallom helytállása az ő esetében végül javára szolgált neki is, közösségének is. Ott, a házsongárdi sorban az fogalmazódott meg bennem, hogy példájából tanuljak meg én is hasonló hűséggel és odaadással szolgálni a közösségnek, az egyháznak s a nemzetnek, ha nem is olyan fényes eredménnyel, mint az aranyos biblia, de a nekem adott és az általam továbbfejlesztett tehetségek mértéke szerint. Galiele Galilei szellemével való találkozásaim színtere volt a legtágabb a három közül: maga a csillagos ég. Ki ne merült volna el a ragyogó, apró fények szemügyre vételében, kit ne fogott volna el a kicsinység érzése a hatalmas méretek láttán... Az emberi törpeség-érzéssel szemben Galilei hite és vallomása az emberi nagyságról tanít, arról a hatalomról, amelyet a tudás ad az embernek a csillagok s az ég felett. A róluk való tudással egyszeriben felnövünk nagyságban és hatalomban a csillagok fölé, az emberi értelem a megismerés fölé tud emelkedni, és birtokba vehet minden ismeretlent. Az emberi tudásnak pedig csak egyetlen, belső forrás szabhat határt: az emberi mivolt, az emberség korlátja. „Én hiszek az emberben - mondta Galilei -, ami annyit tesz: hiszek az emberi értelemben. E hit nélkül ahhoz sem lenne erőm, hogy felkeljek reggel az ágyból." (Berthold Brecht: Galilei élete) Galilei tehetsége már fiatalon kibontakozott, 25 éves korában 1589-től a pisai, 28 évesen a páduai egyetem geometriai és csillagászati professzora lett. Páduában teljesedett ki egyénisége, amihez a külső feltételek is kedveztek, néha kétezernél több hallgató vett részt előadásain. Könyveket jelentetett meg, vitatkozott, és mindenekelőtt állandóan kísérletezett. Különösen a mozgást tanulmányozta alaposan. A megismerés kezdetének az érzékelést tekintette, befejezésének a gondolkodást. Mindig a jelenségek okait kereste, s úgy vélte, hogy az objektív, a színtiszta igazság, bár nehezen, de felfedezhető, ha több személy hoszszabb ideig keresi. „Az igazság nem a tekintély, hanem az idő gyermeke" - mondta, s a tudós dolga: vitam impendere vero, az életet az igazságnak szentelni. „Aki nem ismeri az igazságot, tökfilkó csupán, de aki ismeri és hazugságnak kiáltja ki, gazember." 1609-től kezd a mechanika mellett a csillagászattal is foglalkozni, amelyet két ellentétes felfogás, a katolikus egyház és a skolasztika által védelmezett ptolemaioszi és az azt megingató kopernikuszi elmélet osztott meg. Galilei ettől kezdve Kopernikusz heliocentrikus, vagyis napközpontú tanai védelmének szentelte munkáját. Első megvalósításként egy teleszkópot készített, hogy személyesen ellenőrizhesse kijelentései helyességét, s így ő lett az első ember, aki annak segítségével végzett csillagászati megfigyeléseket. Ezek során új égitesteket fedezett fel, s amikor tapasztalatairól könyvet írt A csillagok hírnöke címmel, azt nyerte vele, hogy a pápai inkvizíció megfigyelés alá helyezte, majd 1615-ben nyilvános vizsgálatot indított ellene, eretnekséggel vádolván a szent és hagyományos tanításokkal való szembehelyezkedéséért, ami két mondatban foglalható össze: a Nap a mindenség középpontja és nincs semmiféle mozgása; a Föld pedig nem a mindenség középpontja és nem mozdulatlan, hanem teljes egészében forog saját maga körül, mégpedig napi rendszerességgel Az első intézkedés Galilei ellen az volt, hogy betiltották munkáit, és közölték vele, hogy mivel a kopernikuszi tanok eretnekek, azokat sem szóban, sem írásban nem terjesztheti. Az időközben megbetegedett Galilei e vatikáni figyelmeztetés után elszigetelten élt Firenze melletti villájában. Egészségi állapotának romlása ellenére is kiegészítette régi írásait, és 1623-ban elméleteit egyetlen teljes műben jelentette meg: Párbeszéd a két legnagyobb világrendszerről. Kimondta, hogy a Nap a naprendszer középpontja, a Föld és a többi bolygó körpályákon kering körülötte. Elmélete merő szembeszállás volt a középkori skolasztika és a biblia geocentrikus tanaival, amelyek szerint a Föld mozdulatlanul áll a világ középpontjában, míg a Nap a Föld körül kering. A mű villámgyorsan szétterjedt Európában, de ugyanolyan iramban készült ellene a rágalomhadjárat is, hiszen az inkvizíció rombolóbb hatásúnak ítélte meg a könyvet, mint Luther vagy Kálvin munkáit. Galileit mint eretneket 1633-ban Rómába rendelték, hogy ítélkezzenek felette. Bebörtönözték, vallatták, kínozták, a végén pedig arra kényszerítették, hogy vezeklő ruhában, térden állva egy római templomban felolvassa a pápai hivatal által megírt megtagadó esküt. E körülmények azonban nem győzték meg őt elméletei tévességéről, ellenkezőleg. S ha az E pur si muove közismert válasz nem is Galilei, hanem valamelyik kortársa szájából hangzott is el, azt mutatja, hogy az objektív igazsághoz való ragaszkodása a végsőkig megmaradt. A mondat - És mégis mozog - az igazság védelmének jelképévé lett. Galilei érdeme szakmai zsenialitása mellett az, hogy kijelentéseit nem elméleti úton bizonyította.