Művészet, 1963 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1963 / 10. szám

Cs. Kovács László: Derkovits­­- trepmem szép Lenin terve, az érzelem-gazdag Ülő nő galambbal, nem utolsó­sorban a legutóbb készült Fajankó és egy dombormű. Ha egy művésznek ilyen megrendítő váratlansággal és hirtelen­séggel lezáródik az élete s vele az életmű, nem lehet a nekrológ feladata az életmű számbavétele, de az értékelés nem késhet, ha részletekbe menőleg ez még el nem végezhető. Röviden tehát: Gyenes Tamás felismerte az élet értelmét, ezért művészetében az értelem dominált. Élete értelme a szocializmus eszméje és eszménye s az érette való szüntelen cselekvés volt. Minden alkotása a pártos művészet körébe tartozik, mert középpontja mindenkor az áldozat­vállaló, a közösségért munkát, fáradságot, akár életet adó ember. Szocialista humanizmusa átjárt minden kis agyag-göröngyöt, amit kézbe vett s amiből kiformálta a gondolathordozó figurát. Olyan pátosz mozdítja alakjait, amely az ábrázolt sajátja s amely egybe­eső a művészével. A felszabadító szovjet katona pompás lendülete a szabadítás és szabadulás azonos hőfokú örömét fejezi ki. A Ta­nácsköztársasági emlékmű fiatal vöröskatonája fegyverbe hív, rohamra indul, elöljár a tűzben, vagyis igazi kommunista hőst ábrázol. A határőr messzetekintő, nyugodt bátorsága a védettség jó érzését szuggerálja. Leninjének első, zárt tömbbe komponált változata hallatlan biztonságot, ugyanakkor ugrásra, vitára, érve­lésre kész vibrálást mutat. A második megoldás a felemelt karral már bizonyos kialakult gyakorlatot követ külsőleges szónoki meg­jelenésében. Ha portréit tekintjük, látnunk kell, hogy azok több­ségében az adott ember leglényegesebb, legjellemzőbb vonásait ragadta meg. Tornyai szép fejében a nagy festő saját maga által meghatározott „bús magyar sors” keserű romantikája nyert kife­jezést; Radnóti Miklós lehajtott fejében, óriási szemében a méltat­lanul zaklatott ember fájdalma tükröződik; Krúdy borongó mosolyá­ban Szindbád egész élet­élménye bennfoglaltatik. Albert Schweit­zer — akit sose láthatott, de akinek embersége világraszóló — szobra meleg, hit­teli tartalmat sugároz. Amihez Gyenes csak hozzányúlt, saját humanizmusával telítődött. A mindenkor min­denkiért tenni készség, az emberekért és embereknek adni akarás volt legfőbb lendkereke. Erőfeszítései, melyekkel a munkások és a művészet között hidat vert, jelentős sikerrel jártak: jó műveket és művészet-szerető publikumot eredményeztek. A lovászpatonai Állami gazdaságba több nyáron vissza-visszatért, rajzolt, mintá­zott, barátkozott, barátokat szerzett. Itt készült portréi sertés­gondozókról, kovácsokról és más, a gazdaságban foglalkoztatott dolgozóról a modellálás eleven közvetlensége és az ábrázoltak vidám elégedettsége, a szoborba örökítés feletti titkolhatatlan büszkesége által hívják magukra a figyelmet. Élenjárt a vidéki, mezőgazdasági munkásokkal való aktív együttélésben, vagyis nem előkelő idegenként, kívülről nézegette dolgos életüket. A példa nem maradt hatástalan, az ő mozgalma nyomán születtek a nagy­sikerű Dolgozó emberek között című kiállítások, miken a munkásság nem csupán mint téma, de mint eleven hatóerő is szerephez jutott. Vajon ennyi volt-e Gyenes Tamás, amit most itt s kissé még a döbbenet görcsében leírtunk ? Biztos, hogy több volt s mindenki, aki ismerte valamilyen viszonylatából — apa volt, tanár, kollega, barát, elvtárs, stb. —, kiegészíthetné a megemlékezést szubjektív színekkel. Ám a kortárs­ elvtárs objektivitásával megállapíthatjuk olyan jellemvonásait, amelyek a szubjektív ítéletből sem hiányoz­hatnak: jó művész, tiszta ember és áldozatos kommunista volt. Erkölcsi erejére, pártos következetességére, realista hűségére kívánatos minél gyakrabban hivatkozni. „ . . „ Oelmacher Anna CS. KOVÁCS LÁSZLÓ: DERKOVITS Lassan szivárog vérem az életen át. .. (Derkovits Gyula: Vers) Számtalan önarcképen, kettős arcképen örökítette meg önmagát — de mindmáig nem igen akadt szobrász, aki a magyar proletariá­tus e nagy művészét, a Dózsa-sorozat, az Anya, a Kivégzés, a Há­rom nemzedék megalkotójának arcmását szoborba formázta volna. Élete lázadás volt az elnyomás, a terror ellen, szinte szünetlen küzdelem a nyomor s a belőle fakadó betegség ellen , s egyúttal lázas alkotás, szünet nélküli teremtés is. Ezeket a jellemvonásokat kell megragadnia és visszaadnia annak, ki Derkovits Gyula portré­jának megmintázására vállalkozik. Cs. Kovács László fiatal szobrászművész vágott most neki a nagy feladatnak. Büsztje kiegyensúlyozott biztos szerkezetével, határozott felépítésével, szinte teljes szimmetriára építettségével inkább a gon­dolkodó, teremtő Derkovitsot s kevésbé a lázadó embert állítja elénk. Az erős homlokcsontok mögött mélyen ülő beszédes szemek, a magasra szaladó homlok a gondolkodó, a dolgok lényegét kereső és meglátó művészembert állítják elénk. A homlokot mélyen metsző két vízszintes mély ránc, mely szerkezeti parallelt talál az orrtőtől az állig futó két félkör alakú ráncban, inkább a gondterheltségre, a keserűségre utal, semmint a forradalmárra. Az orr egyenes vonala, a szépmetszésű száj, a lágyan domborodó pofacsont pedig határozottságot és szenvedélyességet sugároz. A portré a fiatal Derkovitsot, az 1920. esztendők kibontakozó művészét idézi fel bennünk. Örülünk, hogy megszületett — de meg kell mondanunk: ez még nem az a Derkovits-portré, melyet annyira várunk mindnyájan. L. S. 37

Next