Művészet, 1967 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1967 / 8. szám
RÉVÉSZ ISTVÁN NYOLCVANÉVES A magyar képzőművészet történetében rendhagyó jelenségnek számít Révész István pályája, életműve. Műbarátainknak hozzá kellett szokniuk a professzionizmus ismérveihez, az akadémiai képzettség és jelleg különféle feltételeihez, a csoportok, asztaltársaságok, szervezetek, pléiade-ok, rokonságok kérlelhetetlen rivalizálásához, a klikkesedés fortélyos folyamataihoz. Az efféle rétegződésen belül azután elvi következetesség, stiláris kötöttség, morális igény már nemigen érvényesül, többnyire csupán a közelharc esélyei motiválják a pillanatnyi álláspontokat. Messzebb mutató stratégiával viszonylag kevesebben lépnek az aréna porondjára. Kétségtelenné vált, hogy az akademizálódás nincs egyetlen iskolához se kötve, a non-figurációnak éppen úgy megvannak az epigonjai mint a naturalizmusnak, az egyénieskedés, az eredetieskedés is futószalagon készül, az ösztönös gesztusokat tükör előtt gyakorolják a körmönfontabbak, a vegyes eklektika is képletekre készül. Révész István piktúrája azért szabályellenes, mert népszerű ünnepeltünk gyanútlanul, önfeledten dolgozik, szent hittel, derűs bizalommal alkotja képeit, a festés öröme tölti el munka közben, boldogan vállalja a művész hivatását, szerencsés embernek érzi magát, amiért hogy a festészet bűvöletében élheti világát. Amatőr ős a szó igaz és átvitt értelmében egyaránt, választékos ízlésű gyűjtő és a műkereskedelemtől független, a szakmai acsarkodástól távolmaradó festő. Szorongás, gátlás nélkül szereti a képeket, ha tehette, megvette neves kollégái jó műveit, s ha kedve volt rá, megfestette a maga legszebb emlékeit, tájak, emberek, virágcsokrok színes sorozatait. Messze földön híressé lett gazdag Vaszary-gyűjteménye, kedves hangulatú saját pasztelljeivel meg számos hazai és külföldi kiállítóteremben aratott tisztes sikert. Kitűnő szakértője a XX. század képzőművészetének, számottevő tehetsége a modern magyar táblaképfestészetnek. Működését, magatartását az önzetlenség jellemzi, szívből rajong a kvalitásos festményekért és rajzokért, odaadással élvezi a természeti látványokat, a festőművész és a műértő kíváncsiságával járja be Európa országait, múzeumait, keresi fel földrajzi és művelődéstörténeti nevezetességeit. Élénk tekintettel, érzékeny kedéllyel megáldottan végzi feladatát, tesz eleget olyan kötelességeknek, melyeket önként vett magára; élete tulajdonképpen toborzókörút, a magyar művészetet világklasszisnak hirdeti külországokban, modernjeinknek értéket nevel itthon. Lírai szellemű műveivel, alkotásainak festői kultúrájával a bensőséges szépségek élményében részesíti a tárlatlátogatókat. Nevét vagy fél évszázada mint az ízlésfejlesztés, műpártolás protagonistájáét ismerte meg a közönség. Hatásos szervező, felvilágosító tevékenységet folytatott, mint az Új Művészet Barátai Egyesületének ügyvezető igazgatója, amikor is lankadatlan szívóssággal, imponáló következetességgel agitált a képvásárlók között a modern törekvések támogatása érdekében. Ez a missziója a két világháború közötti időkben, a művészélet nehéz anyagi viszonyai mellett és a horthysta kismonarchia hivatalos neobarokk kultúrpolitikájának nyomása alatt szenvedélyes ügyszeretetet, meggyőződéses helytállást kívánt tőle. Ötvenéves volt, amikor saját képei is megjelentek a tárlatokon, azóta részt vett számos nagyszabású nemzeti seregszemlén, műveit szívesen válogatták be a különböző tematikus anyagba, mint amilyen a balatoni festők, az Itáliában járt művészek eredményeinek az összesítése volt. Eddig három gyűjteményes kiállítást rendezett egy-egy periódusa termésének bemutatására, illetve munkásságának áttekintésére, s mindhárom alkalommal figyelemreméltó elismerést vívott ki magának. Művészete jó benyomást keltett a műértőkben, sokoldalú elemzést kapott a műkritikától, messzehangzó sajtóvisszhangot váltott ki országosan is. Analitikusai, értelmezői közül érdemes felemlíteni Herman Lipót, Kemény Simon, Vaszary János, Gerevich Tibor, Sós Endre nevét. A felsoroltak megjegyzései, bírálatai szíves gonddal, intuitív együttérzéssel jelölték ki Révész István helyét a magyar piktúrában, találó utalásokat tartalmaztak forrásaira, festményeinek analógiáira vonatkozóan, elismeréssel méltányolták alkotótehetségének önállóságát. A többiek között Csontváry, Utrillo, Vaszary, Rippl-Rónai törekvéseihez véltek hasonlóságot felfedezni Révész Istvánnál ezek a kommentárok, Vaszary János maga pedig „peintre musicaliste”-nak nevezte őt. A különböző irányba utaló magyarázatok azonban egyetértettek abban, hogy művészetének legfőbb erénye a líraiság, a megható intimitás, a festői gyengédség, az a fajta zavartalan áhítat, megilletődött tisztelet, ahogyan a vérbeli természetfestők reagálnak a szabadban feltáruló látványokra, a plein-air benyomásokra, a szétszóródó fények varázserejére, a csillogó vízfelületekre, a párás távlatokba vesző sejtelmes színekre. Manapság ,,naiv”-nak minősítik őt azok, akik minden áron ki akarják jelölni festőinknek, szobrászainknak, grafikusainknak a műtörténeti státusát. Mintha bizony mentségre szorulna az autodidakszis, világranglistával kellene védekezni az egyszerűséget, közvetlenséget, őszinteséget igazolandó. Persze, akik skatulyákba gyömöszölik a dúsan termő művészet eleven organizmusát, azok nem tudnak meglenni címkék nélkül, mert csak a divatos áramlatok, díszes feliratok, sznob firmák között képesek eligazodni. Révész István nem szerzett diplomát egyik képzőművészeti akadémián se, filisztereink így nem tudják hová tenni őt. Jó segítség hát a naivság, mert ahol nem a sváda, a rutin deklamál, a mesterség nem fitogtatja magát, a művészi vallomás nem artista produkció, csak a leereszkedő szánalom, az exotikumra hajló ínyencség biztosíthat menlevelet a kertelés nélkül nyilatkozó léleknek. Valóban, Révész István nem óhajtja bűvészmutatványokkal ámulatba ejteni a képnézőket, nem csinál olyan reális ábrákat mintha absztraktak lennének, s az artisztikumot se tekinti a „profanum vulgus” megvetése kifejezőeszközének. Hátsó gondolatok nélkül, nyíltan, mesterkéletlenül szól érzéseiről, a tenger partján vagy a Hűvösvölgyben látottakról, nem rejtélyeskedik, nem hümmög, arra se teszen célzást, hogy mi mindent takar közérthető mondanivalója, pillantsanak csak a beavatottak az ábra- Révész István: Porto Venere - Ilopmo Benepe